A mama Párizsa

A mama gyűlölte Párizst. Nem a divat és a fény jutott róla eszébe. A szerelem meg soha. Én viszont mindig erről a városról álmodtam. Gondolatban sétáltam kacskaringós utcáin, unatkoztam a Luxembourg-kertben egy kopott padon. Olykor rojtos szélű croissant eszegettem egy feltörekvő festőművésszel. Csak a könyvek vittek közelebb hozzá, más aligha. Ha elmeséltem a mamának, mindig különös tekintettel nézett rám és csak ennyit mondott:
– Ostobaság. Majd rájössz.
Dehogy akartam én rájönni, mert a város különleges volt. A földön járást pedig tapasztaltam hétköznaponként. Párizs volt az ünneplő ruha, a csinos és kivételes. Épp olyan, mint a fodros szoknyám masnival az oldalán, amit nem lehetett csak úgy bármikor felvenni. Nem értettem, miért állít le a mama, ha elkezdem neki mesélni, hogy oda vágyom.
A nyüzsgő város bohémsága később végképp magával ragadott. Tovább álmodoztam a macskaköves utcákról, amelyeken magas sarkúban fogok végigtipegni, közben hallgatom egy távoli templom harangjának álmos zúgását.
Mivel belém fojtotta az álmot, neki nem meséltem egy idő után. Anya meg rám hagyta, mint egy hülyegyerekre, aki nem érti meg, hogy vannak elérhetetlen célok. Így egyedül maradtam, belül magányosban a várossal, amely láthatatlanul is hűséges volt hozzám.
Harminc éves lehettem, amikor megtörtént a csoda. Párizs úgy talált rám, mintha eddig keresett volna, csak én más utakon jártam. Olcsó utazásra leltem, ötnapos és a nyár kellős közepén. Sokáig nem mertem elújságolni a mamának, hogy megyek, mert a rosszallás nem múlt el az évek során sem. Soha egyetlen egy helyszín nem volt otthon tabu, de a fény városa igen. Valami titok ült a mama szemében. Amikor rákérdeztem, hárított. Mondott valami sablonos mondatot, de nem magyarázta el a szavai mögött megbúvó gyűlöletet.
Mégis küldtem neki egy képeslapot. Persze az Eiffel-torony volt rajta. Annyit írtam rá, hogy: Mamuska, el se hinnéd, hogy milyen csodás itt minden.
Valóban így volt. A képzeletem alig volt több, mint szegényes árnyéka a kövezett járdák visszhangjának. Lebegtem a boldogságtól. Vettem pár emléktárgyat és próbáltam elraktározni a város hangulatát szívem legfontosabb rekeszébe. Érezni akartam mindent akkor is, amikor már messze leszek a Champs-Élysées-től.
Amikor hazaértem, meglátogattam a mamát. Kilencven felé járt, de sima arcát alig redőzte ránc. A szeme azonban elárulta korát. Mélyen lakott benne a düh, a csalódottság és a fájdalom. Pengeszáját összeszorította, és nem akart velem beszélgetni. Apró ajándékomat a kanapéra dobta és hallgatott. Ismertem már, sosem volt könnyű természet, ezért csacsogtam neki a Szajna illatáról, az elegáns nőkről, akik kutyát sétáltatni se mennek tréningruhában, és a férfiakról, akiknek parfümje benne maradt az orromban.
Semmi nem tudta kibillenteni. Nézett közönyösen, majd haragosan rám rivallt:
– Elég legyen már! Nem érdekelnek azok, akik elvették a szerelmemet!
Megdöbbentem. A szó elakadt bennem.
– Mamuska! Miket beszélsz?
– Nem tudsz te semmit, csak jössz nekem itt a fene nagy rajongásoddal.
– A nagyapát? - kérdeztem értetlenül.
– Ki beszél itt a nagyapádról? A szerelemről beszélek, ami ritkán sétál be az ember életébe úgy, hogy ott is akarjon maradni.
Soha ilyen tömör bölcsességet én tőle még nem hallottam. Álltam, mint valami félig kész szobor és vártam, hátha többet is megtudhatok. Néztem gyűrött kezét, szürke szemöldökét. Messze ragyogó szeme a földre meredt. Máskor is észrevettem, hogy belefeledkezik egy emlékbe, de sose jutott eszembe kutatni. A fiatalság szemtelensége megengedi a nemtörődömséget. Azt hisszük, az öregek mindig is fáradtak és közömbösek voltak. Bőrük simasága rég elveszett. A pislákoló láng pedig mintha sose lobogott volna a szélben.
– Ülj le! Oda a lócára! Mesélek, hogy ne meresztgess rám ilyen szemeket.
Csak erre vártam. A régi történetre, ahol megelevenedik az az idő, amelyben őt nem ismerhettem.
– Tizenhét voltam. Szép barna lány. Sokan próbáltak udvarolni, de nem hagytam magam. Volt bennem tartás. Akárki nem kellett. Lehet, hogy nem voltunk gazdagok, de anyám azt tanította, hogy aki nem becsüli önmagát, ne várja mástól se. Egyetlen fiú tetszett a faluban. A tanító fia. Okos volt és olyan jóképű, mint egy színész. Sokat olvasott, mégse macerálta miatta senki, mert dolgozni is tudott.
Itt elhallgatott. Láttam a mosolyán, hogy megjelent előtte a fiú arca. A szemem láttára fiatalodott vissza a mama. Lágy tekintetébe ennyi idő múltán is beóvakodott a szerelem. Felsóhajtott és folytatta.
– Lászlónak hívták. Hat évvel idősebb volt nálam. Nem illegettem magam neki az utcán, sem a templomban, mint a többiek. De a szememet alig tudtam levenni róla. Később elmondta, hogy sokára vett észre, mert nem furakodtam a közelébe. Aztán aratás után a bálban mégis felkért. Azt a táncot sose felejtem el. A tánc olyan, mint a szerelem. Ha jól vezetnek, magasra repít. Nagy szerelem volt a miénk. Még apám se ellenezte, pedig kemény ember volt, nem viselte jól az érzelmeket.
Elhallgatott. Megint eltűnt valahol az időben.
– És mi történt? – rántottam vissza az emlékezés madzagját.
– Ne türelmetlenkedj! Mondom már - szólt rám csendesen. – Eljegyeztük egymást és vártuk az esküvő időpontját. Csodaszép tavasz volt 1920-ban. Minden fa szebben virágzott, mint addig bármikor. Az orgona illata betöltötte az utcánkat. A padokon sokáig beszélgettek az emberek. Örültek, hogy vége a háborúnak. Ki gondolta, hogy a falunk is áldozatul esik? Aztán június 4-én bekövetkezett a pokol. Párizsban, a te hőn szeretett Párizsodban eldöntötték a sorsunkat.
– De mama, az nem is ott dőlt el!
– Mindegy! Nem számít. Elhagytuk a falut, mert féltünk a szerbektől. László nem jöhetett. Az anyja beteg volt, apja is sápkóros. Húgát előző évben veszítette el. Az a nyomorult város, a nyomorult embereivel szétszakított minket. Sokan eljöttek, de még többen maradtak. Évekig nem találkozhattunk. Pontosan öt évet vártam rá, de nem jöhetett. Azt mondta, menjek vissza. Apám nem engedett. Férjhez kellett mennem.
A mama sírni kezdett. Inas testét rázta a zokogás. Talán az el nem sírt könnyek most utat törtek maguknak. Megöleltem madártestét. A szerelem a maga halandóságával abban a pillanatban mégis újjáéledt. Egy szép fiatal lány nem temette el. Országok jöttek-mentek, világok dőlhettek össze. A hatalom láthatatlan áldozatai pedig sebeiket jódozták ennyi idő után is.
Az én Párizsom, a vétlen, nem szennyeződött be. A mama életének szennyes városa pedig örök bűnösként térdepelt az emlékezet koszos falai előtt.

Imre Hilda

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Imre Hilda

Tovább a kategóriában: « A falu bolondja A fiók »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned