A falu bolondja

Néhány nap szabi. Megyünk kirándulni. Rakosgatom a táskába, amit kell. Hirtelen eszembe jut egy régi nyaralás. Még ma is megrendít a véletlen találkozás egy különleges asszonnyal.
Az eldugott falu végén kis horgásztó, nádas. Amíg a fiúk felverték a sátrat, mi lányok, mentünk a faluba. Vásároltunk ezt-azt. Gyorsabban végeztem, mint a többiek, kimentem. Ültem a mocimon, vártam, nézelődtem.
Egy férfi sétált felém. Nagydarab maci, kicsi, kíváncsi szemekkel, ötven körül lehetett. Előttem megállt, karba fonta karját. Bizalmatlanul méregetett.
– Te ki vagy? – nem ismerlek.
– TE ki vagy? – mosolygok rá.
– Én Dodi! – bökdös a mellére.
– Én pedig Anna – mondom, leszállok a motorról. Látom, hogy sérült, de kedvesen kíváncsi, mint egy gyerek, lelkesen beszélni kezd.
– Anyuval jöttünk, mert vesz nekem csokit. Segítettem neki takarítani. Porszívózni is tudok, csak anya kapcsolja be, mert én ügyetlen vagyok. Tudod, hogy hívják anyukámat? Ilonka néni. Ezt is tudom, mert anya azt mondja, én vagyok az ő okos kisfia. Te be tudod kapcsolni? – ráncolja a homlokát.
– Én be – nevetünk. Tapsikol. Csaponganak a gondolatai, tényleg olyan, mint egy gyerek.
Még beszélgetne, de valaki a nevét kiabálja.
– Ott van anya – mutat egy pici, törékeny, hetven körüli asszonyra, aki láthatóan nehéz szatyrokat cipel. Hirtelen megfogja a kezem, húz magával. Már csak néhány lépésre vagyunk, amikor az asszony mentegetőzni kezd.
– Kérem, ne haragudjon! Engedd el a hölgyet! – néz rá szigorúan. Dodi hirtelen elenged. – A fiam néha tolakodó, de nem bánt senkit, ne féljen tőle!
– Semmi baj, nem félek, beszélgettünk. Most mennem kell, kijöttek a barátnőim a boltból.
Elköszönünk, indulok a motoromhoz. Hátranézek, a „fiú” integet, aztán elveszi anyjától a szatyrokat, elindulnak haza.
Már csak két nap és mi is megyünk haza. A szabadság, mint a gepárd a Kavir-sivatagban, bőszen elszáguld.
Az utolsó napon, amíg a többiek bográcsban főzik az ebédet, bemegyek a faluba sütiért. A cukrászda előtt asztalok, napernyővel. Vasárnap van, minden asztal foglalt. Gyerekek szaladgálnak, családok, szerelmesek fagyiznak, sütiznek. Már majdnem belépek az ajtón, amikor valaki integet és kiabál.
– Szia Anna! – Dodi ül az egyik asztalnál az anyukájával és izgatottan integet.
– Szia! – odalépek hozzájuk. – Csókolom! – mosolygok az asszonyra. – Nem zavarok?
Látszik, hogy ünneplő ruhája nem sokszor van rajta.
– Üljön le, kedvesem, ha nem siet nagyon – mutat egy székre a néni.
– Köszönöm, nem sietek! A többiek bográcsoznak, legalább nem kell főznöm ebben a melegben.
Ilonka néni felnevet, az öreg, ráncos arc megszépül. Dodi unatkozik. Elindul, a gyerekekkel beszélget, ő is egy közülük.
– Örülök, hogy találkoztunk. Szeretném megköszönni, hogy nem bántotta a fiamat!
– Sokszor bántják?
– A falubeliek nem, ők elfogadták, szeretik. Egyedül járkál, mindenkinek segít. Kosarat cipel, boltba megy, bárkinek, aki megkéri. Szellemileg egy hároméves gyerek szintjén van, a lelke is olyan, tiszta és naiv. Bántani az idegenek szokták. Volt, aki meg is ütötte. – Megrökönyödve nézek rá. – Igen – folytatja –, régebben, egy forró napon Dodi járkált a faluban. Az iskolánkat egy közeli városból érkező brigád újította fel. Ebédidő volt, Dodi odakeveredett, kért egy kis vizet. Adtak neki, leültették. Igyál még, meleg van! Körbeállták és röhögtek. A fiam nevetett, azt gondolta, aki ilyen kedves, az jó ember. Belediktáltak még vagy két pohárral, de ő már nem akart többet inni. Akkor ketten lefogták, a harmadik pedig beleerőszakolta a pohár tartalmát. Amikor Dodi kiszabadult, kiverte a férfi kezéből a poharat. Akkor az az ember pofon ütötte. Velem „szívózol”, idióta? Azt ordította fiam arcába. Szerencsére akkor jött a munkából a szomszéd Lali, látta az egészet. Odaszaladt, elhozta Dodit. Megfenyegette őket, hogy feljelentést tesz, és hazahozta a fiamat.
Tudja, kedvesem, minden bántás, pofon az én lelkemen is csattan. Ő a fiam, bármilyen is, szeretem. Este, amikor tévézünk, egyszer csak váratlanul odajön hozzám, megpuszilgat és azt mondja: szeretlek, anya!
Dodi a kisebbik fiam. Az első tavalyelőtt halt meg. Rákos volt. Addig nem volt baj, amíg ő élt, utána szinte minden megváltozott. Klári, az unokám soha nem szerette Dodit, de ezt nem mutatta. Egy napon a gyerek futva jött haza, átölelt és zokogott. El tudja képzelni, ahogy egy férfitestbe rekedt gyerek olyan fájdalommal sírt, hogy megszakadt a szívem? Nagy sokára megnyugodott. Elmondta, találkozott Klárival a piacon, szaladt hozzá puszit adni, mint máskor is. Klári úgy ellökte, hogy nekiesett egy oszlopnak, megütötte a hátát. Dodi a többit nem értette. Rögtön átmentem az unokámhoz, kérdőre vontam. Klári azt ordította, elegem van a fiadból, mama! Tiszta ciki, ahogy puszilgat, leéget ez az idióta! Ez él, apa pedig meghalt! Bolondok házában lenne a helye! Nincs igazság! Utálom ezt a hülyét!
Nem tudom, hogy támolyogtam haza. Soha egy percig eszembe nem jutott, hogy intézetbe adjam a fiamat. Ő nem tehet semmiről, ő egy áldozat, szeretem. Isten adott beteg gyereket, aztán mindkettőnket megbüntetett érte. Azóta nem beszélek az unokámmal.
A táskájából elővesz egy zsebkendőt, szégyenlősen törölgeti könnyeit.
– Ne haragudj, jól rád zúdítottam mindent – próbál mosolyogni. Nem is veszi észre, hogy letegez. Megfogom a kezét.
– Én csak egy idegen vagyok, de mondanék valamit. Ilonka néni egy fantasztikus ember és anya! Dodi, nem tudja, de érzi, milyen szerencsés! Azt gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki nagy tiszteletet, szeretetet érez, örülök, hogy beavatott a bizalmába egy igazi ember!
– Megölelhetlek? – néz rám könnyein keresztül Ilonka néni.
– Megköszönném! – közben Dodi visszajön.
– Engem is! Engem is! – nevet. Őt is megölelem.
Ez az utolsó kép róluk. Dodi néhány hét múlva agyvérzést kapott. Ilonka néni egy hónap múlva követte. Már nem volt miért élni.
Rakosgatom tovább a ruháimat, arra gondolok, milyen kacifántosak a lélek útjai. Klári, aki egyikőjük temetésére sem ment el, hogy számol el a kegyetlen önmagával? A munkások hazamennek, csokit visznek az egészséges gyerekeiknek. Eszükbe sem jut, hogy egy gonosz gén rájuk is lecsaphatott volna? Rossz kedvem lett, de már dudálnak a többiek. Nem túl őszinte a mosolyom, amikor elindulok feléjük. Gondolatban megölelem ezt a bátor nőt. Felteszem a bukómat. Indulhatunk.

Édes Anna

Édes Anna vagyok, Budapesten születtem. Gyerekkorom óta szeretek olvasni. Első novellámat néhány évvel ezelőtt írtam, elvittem egy volt tanárnőmnek, aki azt mondta, hogy bűn rossz!
Elraktam a fiókba, úgy gondoltam, nem kell erőltetni, ami nem megy. Másfél évvel ezelőtt aztán mégis elővettem, feltettem a Facebookon egy csoportban. Sikere volt, amennyire ez sikernek nevezhető.
Akkor kezdtem el ismét írni, írásaim először a Literatura csoportban jelentek meg, majd a Litera-túra Irodalmi és Művészeti Magazinban, a Comitatus folyóiratban, nyomtatott verzióban is.
Ma már vidéken élek, szeretem az egyszerű, emberi történeteket. Hiszem, hogy a jó írások hatására a lelkek megtalálják egymáshoz az utat.

Legfrissebbek a szerzőtől: Édes Anna

Tovább a kategóriában: « Hátsólépcső A mama Párizsa »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned