Stigmák

– Tíz perc nyugi – mondja Magdi és leroskad a székre. Nekem még van egy rakat adminisztrációm. Jézusom, mennyire utálom! Ami nincs lepapírozva, az nincs is.
– Ne örömködj, mindjárt megszólal a nővérhívó – vigyorgok rá kajánul. Két mutatóujjával keresztet formál, kancsalít piszkosul, és megátkoz.
– Hogy szakadjon ki a kesztyűd, amikor tisztázod a hasmenéses beteget!
Kedvelem Magdit. Amikor vele dolgozom, kicsit könnyebb a műszak.
A pihenő ritka perceiben bohóckodása oldja a feszültséget.
– Vigyázz, mit kívánsz! Nagyanyám szerint visszaszáll az átok. Nevetünk. Kivágódik az ajtó. Erika ront a nővérszobába. Nem szeretem őt, ha rajtam múlna, nem dolgozhatna itt! Középkorú, szőkére festett hajjal, eszméletlen egóval.
– Végem van – sivítja. – Láttátok az új csajt?
– Láttuk. És?
– Mit és? Hát, cigány! – vágja oda. A hangja remeg a gyűlölettől.
Magdi keze a kilincsen, visszafordul, már nem nevet. Döbbenten nézek Erikára.
– Mi van? Eddig ez nem volt gond. Az embert nem a bőrszíne, a nemi identitása, határozza meg!
– Na, én ugyan nem dolgozom vele! –üvöltözik tovább. – Különben is veled van beosztva – néz rám és a hangjából rám ömlik fél liter sósav. –Dajkáld akkor te!
Mielőtt bármit mondhatnék, belép a lány. Vékony, kedves arc, barna szemek. A haja befonva. Mosolyog.
– Sziasztok. Új vagyok, ma kezdek. Rostás Melinda a nevem. A főnővér mondta, keressem Annát, ő majd mindent megmutat, betanít.
Félszegen áll és ránk néz. Rámosolygok.
–Én vagyok Anna! Mindjárt megyünk. Visszarakom a papírokat a dossziéba. Szemem sarkából látom, ahogy Erika megvetően végigméri a lányt és kivonul.
Melinda jön velem. Mindent megmutatok neki. Szótlanul, komoly arccal figyel. Bekötök egy infúziót.
– A következőt te csinálod – mondom. Biztatóan rámosolygok. Látom, hogy izgul. – Nyugi, a huszadiknál már oda sem nézel.
Hálásan mosolyog. Gyorsan telik a nap. A lány meglepően ügyes. Kedves a betegekkel, kezdő létére minden feladatot villámgyorsan megért, megold. Emlékszem, mennyire izgultam én is, amikor először
szúrtam tűt emberbe. Annyi narancsot azóta sem ettem. Otthon a narancsokat szúrtam subcutan, és muszkus. Aztán megettem őket. Még ma is nevetek, ha eszembe jut. Telnek a hónapok. Melinda
elnyerte mindenki tiszteletét. Pontos, gyors, empatikus, halk szavú, kedves. Minden megvan benne, ami ehhez a pályához nélkülözhetetlen.
Megint egy műszakban vagyunk. Bolond nap van. Rohanás, a kórtermekben iszonyú a meleg. Ápolók, betegek egyformán szenvednek. Viszem a vérmintákat a laborba. Hirtelen megtorpanok.
Melinda a folyóson az ablaknál áll, kifelé néz. Mi a fene? Soha nem lóg. Rossz érzésem van. Mögé lépek.
– Mi a baj? – kérdezem. Nagyon lassan megfordul. Folynak a könnyei.
– Semmi – feleli és próbál mosolyogni. Menni akar. Megfogom a karját.
–Engem nem versz át! Tudni akarom, mi bajod!
Akadozva beszélni kezd.
– A kettesbe vittem a clexane injekciót, a hölgy, akit egy hete műtöttek, azt mondta, hozzá ugyan egy cigány lány nem fog nyúlni! Kijöttem. Megszokhatnám már, de valahogy nem megy. Bármit teszek, rajtam a bélyeg. Úgy érzem magam, mint a marhák, akiknek billog van a homlokán.
Megint sírni kezd.
–Na, most szépen vidd le a vérmintákat a laborba. Majd én megszúrom. És nem akarom ezt a hülyeséget még egyszer hallani! Kiváló nővér vagy! Mindenki szeret itt.
Megsimítom a karját. Elindul. Nekem kell néhány perc, amíg lecsillapodom. Iszonyú dühös vagyok! Picit gondolkodom, megvan a mesém, remélem beveszi Miss sztereotípia. Indulás!
Belépek a kettesbe. Malvin néni széles mosollyal fogad.
–De jó, hogy maga jött, kedveském, az összes nővér közül maga szúr a legjobban.
–Köszönöm, örülök – válaszolom, én is mosolygok. Tudom, hogy minden nővérnek ezt mondja.
Megszúrom. Mellesleg, csak úgy szórakozottan megkérdem.
–Melinda nővérrel mi volt a baj?
Cinkosan lehalkítja a hangját.
–Jaj, kedvesem, ő egy cigánylány, nem is értem, mit keres itt? Engem nem érinthet meg egy cigány sem!
Teátrális mozdulattal a számra teszem a kezem.
–Úristen, én pedig még átkötöttem a sebeit, megfürdettem Malvinka.
– Értetlenül néz rám. – Én is cigány vagyok! Szőke cigány. Nem tudta?
Ránézek. Leírhatatlan döbbenet az arcán. Gyorsan lelépek. Szinte futva megyek a nővérszobáig. Becsukom az ajtót és hangosan nevetek, nem tudom abbahagyni. Melinda azóta is velünk dolgozik. Büszke vagyok rá, hogy én tanítottam be! Tavaly, kiváló munkájáért Semmelweis díjat kapott! Minden tiszteletem a tiétek, akik nem adjátok fel, ha arcotokba üt a butaság embertelen ökle.