- Írta: Édes Anna
- Kategória: Novellák és kisprózák
- Megjelent: 233 alkalommal
- Betűméret Betűméret csökkentése Betűméret növelése
- Nyomtatás
Stigmák
– Tíz perc nyugi – mondja Magdi és leroskad a székre. Nekem még van egy rakat adminisztrációm. Jézusom, mennyire utálom! Ami nincs lepapírozva, az nincs is.
– Ne örömködj, mindjárt megszólal a nővérhívó – vigyorgok rá kajánul. Két mutatóujjával keresztet formál, kancsalít piszkosul, és megátkoz.
– Hogy szakadjon ki a kesztyűd, amikor tisztázod a hasmenéses beteget!
Kedvelem Magdit. Amikor vele dolgozom, kicsit könnyebb a műszak.
A pihenő ritka perceiben bohóckodása oldja a feszültséget.
– Vigyázz, mit kívánsz! Nagyanyám szerint visszaszáll az átok. Nevetünk. Kivágódik az ajtó. Erika ront a nővérszobába. Nem szeretem őt, ha rajtam múlna, nem dolgozhatna itt! Középkorú, szőkére festett hajjal, eszméletlen egóval.
– Végem van – sivítja. – Láttátok az új csajt?
– Láttuk. És?
– Mit és? Hát, cigány! – vágja oda. A hangja remeg a gyűlölettől.
Magdi keze a kilincsen, visszafordul, már nem nevet. Döbbenten nézek Erikára.
– Mi van? Eddig ez nem volt gond. Az embert nem a bőrszíne, a nemi identitása, határozza meg!
– Na, én ugyan nem dolgozom vele! –üvöltözik tovább. – Különben is veled van beosztva – néz rám és a hangjából rám ömlik fél liter sósav. –Dajkáld akkor te!
Mielőtt bármit mondhatnék, belép a lány. Vékony, kedves arc, barna szemek. A haja befonva. Mosolyog.
– Sziasztok. Új vagyok, ma kezdek. Rostás Melinda a nevem. A főnővér mondta, keressem Annát, ő majd mindent megmutat, betanít.
Félszegen áll és ránk néz. Rámosolygok.
–Én vagyok Anna! Mindjárt megyünk. Visszarakom a papírokat a dossziéba. Szemem sarkából látom, ahogy Erika megvetően végigméri a lányt és kivonul.
Melinda jön velem. Mindent megmutatok neki. Szótlanul, komoly arccal figyel. Bekötök egy infúziót.
– A következőt te csinálod – mondom. Biztatóan rámosolygok. Látom, hogy izgul. – Nyugi, a huszadiknál már oda sem nézel.
Hálásan mosolyog. Gyorsan telik a nap. A lány meglepően ügyes. Kedves a betegekkel, kezdő létére minden feladatot villámgyorsan megért, megold. Emlékszem, mennyire izgultam én is, amikor először
szúrtam tűt emberbe. Annyi narancsot azóta sem ettem. Otthon a narancsokat szúrtam subcutan, és muszkus. Aztán megettem őket. Még ma is nevetek, ha eszembe jut. Telnek a hónapok. Melinda
elnyerte mindenki tiszteletét. Pontos, gyors, empatikus, halk szavú, kedves. Minden megvan benne, ami ehhez a pályához nélkülözhetetlen.
Megint egy műszakban vagyunk. Bolond nap van. Rohanás, a kórtermekben iszonyú a meleg. Ápolók, betegek egyformán szenvednek. Viszem a vérmintákat a laborba. Hirtelen megtorpanok.
Melinda a folyóson az ablaknál áll, kifelé néz. Mi a fene? Soha nem lóg. Rossz érzésem van. Mögé lépek.
– Mi a baj? – kérdezem. Nagyon lassan megfordul. Folynak a könnyei.
– Semmi – feleli és próbál mosolyogni. Menni akar. Megfogom a karját.
–Engem nem versz át! Tudni akarom, mi bajod!
Akadozva beszélni kezd.
– A kettesbe vittem a clexane injekciót, a hölgy, akit egy hete műtöttek, azt mondta, hozzá ugyan egy cigány lány nem fog nyúlni! Kijöttem. Megszokhatnám már, de valahogy nem megy. Bármit teszek, rajtam a bélyeg. Úgy érzem magam, mint a marhák, akiknek billog van a homlokán.
Megint sírni kezd.
–Na, most szépen vidd le a vérmintákat a laborba. Majd én megszúrom. És nem akarom ezt a hülyeséget még egyszer hallani! Kiváló nővér vagy! Mindenki szeret itt.
Megsimítom a karját. Elindul. Nekem kell néhány perc, amíg lecsillapodom. Iszonyú dühös vagyok! Picit gondolkodom, megvan a mesém, remélem beveszi Miss sztereotípia. Indulás!
Belépek a kettesbe. Malvin néni széles mosollyal fogad.
–De jó, hogy maga jött, kedveském, az összes nővér közül maga szúr a legjobban.
–Köszönöm, örülök – válaszolom, én is mosolygok. Tudom, hogy minden nővérnek ezt mondja.
Megszúrom. Mellesleg, csak úgy szórakozottan megkérdem.
–Melinda nővérrel mi volt a baj?
Cinkosan lehalkítja a hangját.
–Jaj, kedvesem, ő egy cigánylány, nem is értem, mit keres itt? Engem nem érinthet meg egy cigány sem!
Teátrális mozdulattal a számra teszem a kezem.
–Úristen, én pedig még átkötöttem a sebeit, megfürdettem Malvinka.
– Értetlenül néz rám. – Én is cigány vagyok! Szőke cigány. Nem tudta?
Ránézek. Leírhatatlan döbbenet az arcán. Gyorsan lelépek. Szinte futva megyek a nővérszobáig. Becsukom az ajtót és hangosan nevetek, nem tudom abbahagyni. Melinda azóta is velünk dolgozik. Büszke vagyok rá, hogy én tanítottam be! Tavaly, kiváló munkájáért Semmelweis díjat kapott! Minden tiszteletem a tiétek, akik nem adjátok fel, ha arcotokba üt a butaság embertelen ökle.

Édes Anna
Édes Anna vagyok, Budapesten születtem. Gyerekkorom óta szeretek olvasni. Első novellámat néhány évvel ezelőtt írtam, elvittem egy volt tanárnőmnek, aki azt mondta, hogy bűn rossz!
Elraktam a fiókba, úgy gondoltam, nem kell erőltetni, ami nem megy. Másfél évvel ezelőtt aztán mégis elővettem, feltettem a Facebookon egy csoportban. Sikere volt, amennyire ez sikernek nevezhető.
Akkor kezdtem el ismét írni, írásaim először a Literatura csoportban jelentek meg, majd a Litera-túra Irodalmi és Művészeti Magazinban, a Comitatus folyóiratban, nyomtatott verzióban is.
Ma már vidéken élek, szeretem az egyszerű, emberi történeteket. Hiszem, hogy a jó írások hatására a lelkek megtalálják egymáshoz az utat.