Mikor még

Elfelejtettünk aludni,
és szinte enni sem ettünk,
mikor még szerettük egymást.
A kezed volt fontos, a szemem,
a homlokod meg a szám
és persze még sok minden más
rajtad és rajtam.
Mert rajtunk kívül akkor
épp csak derengett a világ,
és a hangok is elhaltak közelünkben
hallván örömünket.
Én féltem, hogy egyikőnk
egyszer csak inkább
enni akar meg aludni,
és saját takaróját teríti majd magára.
A magára maradt másik meg
mint vállfára akasztott, kinőtt zakó,
csak vár.
Én tudtam akkor már azt is,
hogy hiába.

Utoljára frissítve:2020. október 06., kedd 17:52
Szilasi Katalin

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Szilasi Katalin

Tovább a kategóriában: « Fekszem Viharban »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned