Szívtavasz

 

Kedves Magam! Válj el végre, mint a vakolat a faltól,
a bánatodtól, -a napod, ne könnyektől legyen áldott;
elég az önsajnálatból, és elég a gúnykacajból,
kudarcaidtól tartsd meg, a megfelelő távolságot.

Ne is érdekeljen a sok, üres, furcsálló tekintet,
hogy a szíved, ruhád fölött és nem csak magadban hordod;
hogy életkörülményeid, lehetőségnek tekinted,
hogy képes vagy megváltoztatni, minden nap szemléletmódod.

Kedves Magam! A hitedből, őszintén mondd, mire spórolsz,
a könnyed hiába hányszor folyt, ömlött, vagy csak csepegett;
mire jó ha a falaid mögött, kushadva behódolsz,
nem tanítva az Istennek is, megszívlelendő bölcseletet.

Szélesítsd csak ki, a látó, -a szerethető bájköröd,
magadon meg mikor döbbensz, és magadon mikor látsz át;
az életedet és arcod, össze még, mondd, hányszor töröd,
magadra nyitva újra, a nyomorúság kútforrását.

Kedves Magam! Kezed vissza, önmagadba mikor rángat,
hányszor kérdezed hogy van-e értelme, mikor lefekszel;
plüssmackóként ölelve át, sok emberi nyavalyádat,
mikor újra, vagy még mindig, akutságodban leledzel.

Meddig lássanak olyannak, amilyennek magadat mutatod,
mikor akarsz már végre, a rohanó időn kifogni;
korsóként törve össze, a vérborongós hangulatod,
bepirosodott szemekkel, meddig akarsz még szipogni.

Kedves Magam! Mondd, még meddig menekülsz a fehér laphoz,
a mindenütt jelenvaló jót, szemeid észre, mikor veszik;
régi jó ismerősödként, a rosszra meddig akaszkodsz,
szíved a saját szíveden, meg végre, már mikor esik.

Az árnyékod mögül végre, ki mikor tűnsz és látszol,
az álmod valóságossá, mikor formál és alakít;
magadnak még nem vagy terhes, magadnak még nem hiányzol,
újra és újra előhívva, a paranoia pillanatait.

Kedves Magam! A pofonokat meg végre, már mikor szokod,
nem félsz hogy hallgatni téged, lassan már belefáradnak;
mikor hagyod végre hátra, a kísértetvárosod,
búcsút intve a magánynak, a szégyennek, a bánatnak.

Megalvasztani még hányszor akarod, remegő véredet,
vedd már észre, nem vagy bakfis, se siheder, se kisdobos;
meddig rángatod még elő, magadból az emlékeket,
önsajnálatod, már régen nem hasznos, és nem is jogos.

Kedves Magam! Reményt mikor ültetsz végre kétségeid,
és férfias bátorságot, a gyermeki félelmeid
és felszegett büszkeséget, az önös önsajnálatod
helyére. A kockázatot magadra, mikor vállalod.

Mikor leszel önmagadnak, menedéked és szállásod,
a lelkedből mikor látod meg végre szíved tavaszát;
kemény munkával segítve, gödrödből való kimászásod,
megkezdve az életednek, a legragyogóbb szakaszát.

Móritz Mátyás

Feltöltés alatt...

Tovább a kategóriában: « Lomb-jazz A zászló »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned