„Te most benne élsz egy hőskölteményben.”


Csernák Árpád: A doboz 
Tűnődések az igaz barátságról, keresztényi szeretetről

„Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság…Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep. (Márai Sándor: Füves könyv)

Hajnali négy óra. Ülök a kényelmes gondolkodó-karosszékemben, kávézom és olvasok. Ilyenkor legjobb a felfogóképességem. Előző nap a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból kikölcsönöztem egy megrendítően szomorú-szép könyvet. Egy filozofikus, értsd, az élet lényeges dolgaival foglalkozó kötetet. Csernák Árpád A doboz című meghatározhatatlan műfajú könyvét. És már hazafelé olvasni kezdtem, és ahogy mondani szokták, nem tudtam letenni. Ez a kis zsebbe való könyv buszon, villamosan és más közlekedési viszonylatokon kényelmesen olvasható, ha sikerül ülőhelyet szerezni. Habár a mű nem könnyű olvasmány, kezdő olvasók, filozófiában járatlanok ne is fogjanak hozzá. Ugyanis koncentráltan kell figyelni a szerző által filozófusokat idéző hivatkozásokra, gondolatokra, és nem biztos, hogy az utazóközönség hangoskodása jót tesz a megértésnek. Mit tud a többség Szókratészról, Plátónról, Nietzschéről, Kierkegaardról, Unamunóról, Szent Ágostonról, akik megidézésükkel szintén e könyv szereplői? Gondolkodik-e a sodródó tömeg egyáltalán az élet céljáról? Mert ez a könyv gondolkodásra késztet.
Így aztán a gondolkodásra leginkább alkalmas hajnali csendben folytatom a Csernák könyv olvasását. És önkéntelenül eszembe jut, hogy a Doboz szó foglalt a magyar irodalomban, pontosabban a Dobozolás. Csakhogy Örkény abszurd Tóték-jában az ostoba erőszak miatt kiszolgáltatott emberek dobozolnak, azaz értelmetlen munkát végeznek, és végig kacagjuk a szomorú komédiát, és végül felszabadultan vesszük tudomásul, hogy eljött a várva-várt szabadulás ideje. Eljött az igazság órája. Csernák könyvében azonban a kiszámíthatatlan és igazságtalan Sors tartja abszurd és mégis valóságos, kegyetlen fogságában a főhősöket. Ahol nincsen remény, nincs szabadulás. Ahol az álom rémségeitől nem kívánunk szabadulni, mert az valóságos világ még kegyetlenebb. Az ébredés az egészséges embernek szabadulás, a beteg kiszolgáltatott embernek újabb megpróbáltatás. Felébredni a valóra, kín.
Már az első lapok olvasása közben megnyert a filozófus-író magának, mert kedvenc gondolkodóim, Szókratész-Platón híres barlangos példabeszédét idézi: „Szókratész arra kéri Glaukónt, próbáljon elképzelni egy barlangot, és benne embereket, akiknek gyerekkoruktól fogva nyakuknál és lábuknál megbéklyózva kell ülniük, fejüket sem fordíthatják el, csak előre nézhetnek, mögöttük tűz ég, közöttük és a tűz között magasított út vezet, és ezen az úton emberek és állatok szobrait hurcolják. A megbéklyózott emberek csak ezeknek a tárgyaknak, a tűz által a barlang falára vetített árnyait láthatják, és ezt tekintik valóságnak. Ha valaki szabadul ebből a rabságból, továbbra is az árnyakat tartja valóságosnak, elvakítja a Nap fénye. Ezt mondja Szókrátész, ezek a megbéklyózott emberek mi vagyunk…” És hozzáteszem a körülmények és sorsunk, jellemünk rabjai. Megint az örök kérdésre kényszerít válaszolni Csernák, mint annyiszor az életemben. Ha kiszolgáltatottak vagyunk a Sorsunknak, ha eleve elrendeltett sorsunk, akkor mennyire felelünk cselekedeteinkért? Isten szabad akaratot, - liberum arbitriumot - a választás lehetőségét adta az embernek, feleli a hippói Szent Ágoston. Márai pedig azt tartja, hogy Sorsunk a jellemünk. És Popper Péter a pszichológiában, irodalomban és filozófiában jártas író azt kérdezi selmán mosolyogva, és mi van akkor, ha akarat van, de nem vagyunk elég erősek elhatározásunkat, életünket megváltoztatni? Én pedig azzal vigasztalom magam, ha erős jellemű, erős akaratú az ember, és az ereje is megvan hozzá, minden körülmények között megvalósíthatja magát. Mint ahogy ennek a könyvnek két főhőse is megtalálta az életmentő hivatását, a munkát. De tudjuk, sok esetben siker, és sok esetben kudarc a vállalkozás.
Aztán előveszem Platónt. Igaz, ez egy kis kitérő, de nem árt az újra-olvasás és ezúttal Csernák szemével igyekszem olvasni és arra vagyok kíváncsi, vajon, miért pont ezt a barlang idézetet emelte be könyvébe. Fellapozom az Állam hetedik fejezetét a híres barlanghasonlatot. És a rá következő részben ezt olvasom: „Életünk olyan, mint a barlanglakóké… Én mindenesetre így képzelem, hogy a megismerhető dolgok közt végső a jó ideája.” Ennek a jónak a kereséséről és az akarat és ész és a szeretet segítségével a barlangból való kiszabadulás kísérletéről is szól ez a Csernák könyv.

Ez a küzdelem, a fájdalom és a szenvedés könyve. A pontosan, szépen megírt küszködésé. Csernák azt is elmagyarázza, Aranyra utalva, hogy nem mese ez gyermek, és bizonyítja, a Sors a legjobb szerző, az írónak „csak” fantáziával kell kiegészítenie a történet hiátusait. Ez a könyv nemcsak a két beteg, de a két egészséges, erős lelkületű ember egymásra utaltságáról, igaz barátságáról szól, hiszen az öreg író maga is börtönt szenvedett, mert a másként gondolkodó apját nem börtönbe vetették, 56 után, hanem meggyilkolták. Nem szabad megfeledkezni Rika erős akaratú édesanyjának helytállásáról sem, aki hátán viszi lányát az egyetemi tanterembe. Ezek hősi történetek is szerves részei a műnek. Az ő emberségük nélkül, a két főhős sorsa egészen másként alakult volna. Ők embervoltunkról üzennek: „Hogy meddig marad az ember emberi, nem az úttól függ, amelyen jár, hanem magától, mert a lelkében hordja…az emberit.” Ezt magyarázza a történetben gyakran megjelenő lelki tanácsadó, az öreg író lelkiismerete, a „tarkoponyájú kapucinus” lelkész és ezzel egyetérthetünk.

Ez a könyv a keresés, az Isten-keresés könyve és a hit megtalálásának könyve is, és ebben az esetben különösen igaz Luther figyelmeztetése: „Ki-ki hite által üdvözül.” Ilyen értelemben ez: a hit, remény és szeretet könyve is. És miközben a főhősök sorsán töpreng az öreg író, azaz Csernák, leírja, mit jelent számára a Szó, a nyelv, az írás. Megírni a megírhatatlant, ezt a keserű történetet.

„A nyelv a lét háza”.
Magyarázza az öreg író. Így igaz, csak az létezik az egyén számára, amit, akit nevén tudunk nevezni, amit, akit be tudunk vinni az értelemünk házába. És olvashatunk a folyamatos vigaszkeresésről, a reménykedésről is, mert remény nélkül nehéz az élet. Csernák szándékosan idézi a hit-kereső spanyol-baszk filozófust, Unamunót, őt hívja segítségül, aki a hit és az ész összebékítéséről töpreng műveiben, aki a falangista téboly ellen mert szót emelni az igazság, az emberek védelmében. „Sem az érzelem nem képes igazságot csinálni a vigaszból, sem az ész nem képes vigaszt csinálni az igazságból, de az ész, - ha magával az igazsággal, a valóság fogalmával foglalkozik, képes alászállni a mélységes kétkedésbe. És ebben a szakadékban találkozik a racionális szkepticizmus az érzelmi kétségbeeséssel, és ez a találkozás alapozza meg – szörnyűséges talapzat – a vigaszt.”
Már jól benne vagyok a délelőttben, felkelek, megreggelizem, aztán megkeresem könyvtáramban Unamuno könyvét és olvasgatom, így ad egyik könyv a másiknak és így leszek kiszolgáltatottja az íróknak, de főleg kíváncsiságomnak. Aztán vissza A dobozhoz.
A könyv főhősei: egy öregedő mozgássérült író és egy izomsorvadásos, és balsorsa ellen konokul küzdő nő, aki az élet valóságának kétszeres, kényszeres rabja, kiszolgáltatottja. Támasza, segítője az öreg író, aki mindennapi jelenlétével hitet és célt ad balsorsban társának, Rikának. A segítőnek, az öreg írónak csaknem olyan nehéz a helyzete, mint a nála súlyosabb betegé. De az a „könnyebbség”, hogy Rika nem adja fel és elfogadja a segítséget, mint a hegymászó, ha a zuhanástól kell megmenekülnie. Régi igazság, hogy csak annak érdemes segíteni, aki maga is akarja. Ez „megkönnyíti” az elviselhetetlent, Rika akar önmagán segíteni és közben segítőjén is segít. Az egészséggel megáldott és földhözragadt fantáziájú recenzens, én, felismerni vélem az öreg íróban Csernák Árpádot, miközben tudatában vagyok annak, hogy ez szépirodalom, fikció, és ő nem mozgássérült a való életben, az öregség más betegségei gyötrik.
Az igazi hős Rika, a modellje, dr. Farkas Judit. Velük nemrégiben folytathattam feledhetetlen beszélgetést életükről és 18 éves, immár nagykorúvá lett szellemi gyerekük, a Búvópatak polgári irodalmi folyóiratuk szerkesztéséről, gondjairól, sikereiről. Az interjú után, napokig az ágyba kényszerült gyógyíthatatlan (?) beteg Judit-Rika balsorsán gondolkodtam: az élet kiszámíthatatlanságán, hogy egy génhiba, hogyan keserítheti, hogyan kényszerítheti folyamatos szenvedésre egy ember és környezete életét. Pedig nem szenvedésre születtünk. Ne áltassuk magunkat: Szenvedni nem jó. „Az élet célja boldogság”, tartja Faludy. Márai pedig azt írja és ez a Csernák könyv üzenete is:

„Amíg az embernek dolga van a földön, él.”

És rossz érzés fog el, miért van az, hogy én egészségesnek születtem, és Rika-Farkas Judit izomsorvadásosnak? Hiszen igazságtalan a büntetése, mert a születő gyermek ártatlan. Bűn nélkül is lehetséges a büntetés? Kafka pere a bizonyíték erre, meg a történelem. Csupa miért. Amikor tehát A dobozt olvasom, már közöm van hozzá – ahogy Márai fogalmazta gyakran. - Közöm van Rikához és az öreg íróhoz.

Közöm van a könyvhöz és szerzőikhez, sorsukhoz.
Írhatom többesszámban, hiszen a modell, ha nem is formálisan, de áttételesen létével szerzőjévé lett a könyvnek. Nélküle nem születhetett volna meg Csernák egyik legfigyelemreméltóbb könyve, amely szinte visszhangtalanul tűnt el a könyvtengerben. Csak reménykedni lehet, hogy egy irodalomtörténész és az irodalmi kánon alkotói felfedezik. Ki tudja? Ez a korlátlan lehetőségek hazája, ahol minden lehetséges és az ellenkezője is. A Doboz-ban Csernák leírja az írók kétségeit. Arról panaszkodik, hogy nem tudja, nem lehet megírni ezt a szenvedéstörténetet, és mégis, mire a könyv végére érünk, mégiscsak kiderült, megírta, méghozzá nem akárhogyan: pontosan és szépen. Ezért bocsásson meg a kedves olvasó, elfogult vagyok.
Már dél felé jár, amikor leteszem A doboz-t, hogy pihenjek és ebédeljek. Aztán tovább olvasok. Nem sietek. Miért is sietnék? Egy jó könyvet nem szabad gyorsan olvasni, csak úgy átabotában, – és már megint Márait hívom segítségül, ő azt tanácsolja – olyan figyelemmel olvassunk, ahogy a szerző írta, lassan, előre-hátra lapozva, időnként a könyvet letéve, gondolkodva. És hozzáteszem, beszélgessünk, esetleg vitázzunk az íróval, mert az olvasás végső soron beszélgetés. És megszívlelendő az is, amikor Benedek István, a tudós író azt állítja, hogy a jó könyvek előbb vagy utóbb elérik az olvasót.

Írnom kell arról is, hogyan jutott el hozzám ez a Csernák-könyv.
Mert az is hozzátartozik a mű történetéhez. A könyv már hat éve, hogy megjelent és nem is tudtam róla. Talán az én hibám. Nem volt nagy hírverés. Magyar médiában ugyanis az természetes, hogy elsősorban a test betegségeit gyógyító orvosságokat reklámozzák és a lélek gyógyszereit a könyveket, csak hébe-korba. A nem olvasó, kvázi-analfabéta médiairányítóknak, a lélekmérgező médiának századrendű fontosságú a könyv. És az irodalomtörténész, aki fontosnak tartja a könyvet, az olvasást, csak mellékesen említi az Olvasót, - pedig állítólag értük, miattuk, írnak az írók, az egész kiadási, terjesztési herce-hurca miattuk van, miattam zajlik. Az irodalomtörténészek, kritikusok ritkán szólnak arról, hogy miért vesznek kézbe egy-egy könyvet Az Olvasók.
Nos az én esetemben mindennek a Hungarovox Kiadó vezetője, Kaiser László költő és kiadó, mellékállásban előítéleteket és ostoba, eszement gyűlölködéseket árokba-temető író az oka. Ő a bűnös, mert felvilágosodásomat fontosnak tartva, és előítéleteimet gyengítendő, eláraszt tiszteletpéldányokkal. Legutóbb például a székesfehérvári író-tanár, Bakonyi István gondolatébresztő Arányok és erények című recenzió és tanulmánykötetét ajándékozta nekem előre megfontolt szándékkal.
Előveszem Bakonyit, olvasom tanulmányát és ezzel már benne vagyok a délutánban. Ebben a tanulmánykötetben szerepel egy korrekt, kedvcsináló recenzió Csernák Árpád A doboz című könyvéről, amelyben novella-fűzérről ír a szerző, holott ez a mű műfajilag besorolhatatlan. Inkább tűnődések láncolata. Talán hasonló kedvenc íróim műveihez: Anatole France: Epikur kertje, Faludy György-Eric Johnson: Jegyzetek az esőerdőből és főleg az emigráns, orgonista orvos-író Lénárd Sándor: Völgy a világ végén és az Egy nap a láthatatlan házban filozofikus prózájára emlékeztetnek, ahol a történetek csak arra valók, hogy az írók az elviselhetetlen lét elviseléséről, a hiábavaló és mégis értelmes emberi sorsokról valljanak.

A doboz története.
Két főszálon fut. Az egyik: egy izomsorvadásos nő, Rika históriája, akit a sorsa belekényszerített a mozgássérült létbe, akit ágyhoz kötött a betegsége, akinek minden mozdulat, minden egészséges embernek természetes cselekedet emberfeletti erőfeszítésekkel jár, aki állni, menni nem tud, csak feküdni vagy ülni, de azt is fájdalom árán. Olvasom Csernák könyvét és megértem, hogy miért kérdezi hősével Rika sorsára utalva: „Volt valami értelme, hogy megszülettem?” Én pedig így írom át: Volt értelme, hogy megszülettünk. És ez a kérdés minden emberre vonatkozik. Hiszen maga az író idézi József Attilát: „Ha küzd abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.” Ennyivel több ez a történet két mozgássérült ember históriájánál. Így, már érthetővé válik Platón citálása is. És itt érdemes idézni az öreg író a fiatal Rika küzdelméről írott megható és igaz, szép mondatait: „Rika szobájában ültem, kezemben egy régi fénykép, az egyetlen kép, amin Rika állva látható…Rika itt huszonöt éves. Nemrég végezte az egyetemet. Édesanyja sokszor a vállán vitte. A felvételi azonnal sikerült. Hat éven át jártak át a másik városba…Taxi, vonat, egyetem, konzultáció, aztán vissza, taxi, vonat, taxi… vendégszobában aludtak, napközben egyetem folyosóján várta, amíg végez a lánya… És utána? Sokáig nem tudott elhelyezkedni, munkanélküli segélyt sem kapott... és most komoly angyalarcával arra figyel, hogy el ne essen…” Ebben a pár mondatban benne van: az öreg író együttérzése, szeretete. Ez is a Csernák könyv üzenete. Hogy milyen nehéz küzdelem, ha egy izomsorvadásos ember normális életet szeretne élni, és jogi diplomát akar szerezni, emberi életet szeretne élni. Rikának folytonos küzdelemben telnek napjai. Az öreg író gyakran gondolja sorsát összehasonlítva Rikáéval: „szégyen, hogy élek”, meg, hogy „más ennyi edzéssel világbajnok lehetne.” És ezzel a küzdelemmel telnek Rika napjai a diplomaszerzés után is, évtizedeken keresztül. És a folytatás is ugyanilyen nehéz. A mindennapi újrakezdés, reménykedés, hátha jön a gyógyulás. Oly nehéz sors ez, hogy az egészséges ember számára már-már abszurd, lehetetlen élet ez. Jelképes Rika küzdelme.
És jelképes az öreg, szintén mozgássérült kiábrándult, de reménytelenül reménykedő könyvszerető író története is, aki elhatározza, hogy a könyvespolcának tetején elérhetetlen, számára elérhetetlen Dobozt lehozza, hogy megnézze, mi van benne. Önkéntelenül felnézek könyvespolcom legfelső részére és arra gondolok, kis önsajnálattal, mikor jön el az idő, amikor már nem tudok létrára mászni és mikor esik fejemre egy enciklopédia. Az öreg író megkérhetné fiát és menyét, hogy hozzák le a Dobozt. De nem, makacsul elhatározza, hogy ő maga veszi le. Mivel létrát mászni képtelen, hihetetlen erőfeszítéssel felrak könyvcsomagokból egy könyvlépcsőt és kínnal-keservvel felaraszol. El is éri a dobozt, éppen hogy megfogja, de megfogni már nem tudja, ő maga és a doboz is lezuhan és az iratok, fényképek szétszóródnak a szobában. A zuhanásról Kosztolányi Dezső egy szellemes novellája jut eszembe, amelynek címe: Az olvasó. Felkászálódom fotelomból. Megkeresem A könyvember című antológiát, amelyben az Esti Kornél írója egy szenvedélyes könyvemberről ír, aki lezuhan a létráról, fejére esik egy enciklopédia és acélsarkával megöli. A könyv erősebb volt, mint a fej. Csakhogy ez a fekete-humorú történet abszurditásával együtt is mulatságos, míg Csernák könyve olyan meghatóan tragikus, mint Hemingway Öreg halászának sorsa és a végkifejlet is ezt sugallja, aki végül elfogja ugyan élete nagy halát, de csak a csontvázát viszi haza. Az öreg író iszonyú küzdelem árán feljut a legfelső polc közelébe, és valahogy megmozdítja, A dobozzal együtt lezuhan és kiszóródnak az iratok. De nem tudjuk meg, milyen iratokat tartalmazott.

Mária Terézia doboza
Megint egy irodalmi példa jutott eszembe. Faludy meséli valahol, hogy Mária Terézia császárnő egy Dobozt ad búcsúajándékként egy alattvalójának azzal, hogy csak akkor nyithatja fel, ha valami nagy baj éri. A doboz sokáig felnyitatlanul hever a családnál, nemzedékről-nemzedékre kinyitatlanul, mert mindig rosszabbra várnak, mint, ami megtörtént, és akkor, ha nagyobb szükség lenne rá, nem segíthet a benne lévő csodaszer. Végül kinyitja valamelyik ükunoka és kiderül, nincs a dobozban semmi. Mária Terézia Dobozában nem annak tartalma a lényeg, hanem a hit, hogy a benne lévő csodaszernek hitt dolog segíthet és közben, mivel nem nyitják ki, kénytelenek segíteni magukon. Csernák történetében sem az a lényeg, mi van a Dobozban, hanem az a hit, erőfeszítés, sziszifuszi munka, amit az öreg író kifejt, hogy lehozza a legfelső polcról és az az erőfeszítés, ahogy igyekszik enyhíteni Rika szenvedéseit. Vagyis a kínai bölcsnek van igaza, Csernák kedves filozófusának, Lao-ce-nek, aki azt vallotta:

„nem a cél a fontos, hanem az odavezető út.”

A könyv üzenete az, hogy miközben az öreg író igyekszik elérni a dobozt és miközben segít Rikának mindennap életének megkönnyebbítésében, maga is jobbá válik, leírja, milyen gondolatok járnak az eszében, milyen emlékeket idéz fel.
Megint abbahagyom kedvcsinálómat és előveszem Lao-ce Út és erény könyvét. Belefeledkezem és gyönyörködöm a bölcs okosságában. Késő délután van, amikor eszembe jut, hogy mi dolgom van a világban. Mondom, szívszorító ez a történet. Az emberi helytállás története, a reménység könyve, a kiábrándulásé, a reménytelenség elleni küzdelemé és a tevékeny szereteté, mert az igazi szeretet nem a szó, hanem a tett. Ahogy Pál apostol írta: „A szeretet hosszútűrő, kegyes: a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel…”
Ez a történet nem végződik halállal, két életre ítélt okos, makacs ember küzdelméről olvashatunk, és közben gondolhatunk az elmúlásra és a reménytelen csak azértis küzdelemre. És arra, hogy mégis mindketten megtalálják életük értelmét, létrehoznak egy irodalom folyóiratot, amelynek készítése közben megfeledkezhetnek kiszolgáltatottságukról. Az író pontosan fogalmaz Rika mindennapi erőfeszítéseire utalva:

„Te most benne élsz egy hőskölteményben.”
És én is, mint olvasó bekerülök ebbe a különös modern hőskölteménybe. Igen, ez a könyv hősköltemény prózában, látszik, hogy szerzője, Csernák Árpád költő is. Ugyanakkor tudatos író. Nem véletlen, hogy Pessoát idézi: „Amit érzünk, azt pontosan úgy kell elmondani, ahogy érezzük – világosan, ha világos, homályosan, ha homályos, zavarosan, ha zavaros, - meg kell értenünk, hogy a nyelvtan eszköz, nem pedig törvény.” Csernák az írás boldog purgatóriumában küzd a nyelvvel, tőle tudom, hogy nagy munka volt, amíg felére csökkentette a szöveget, de ami megmaradt világosan megfogalmazott. Megfogalmazza azt, mit jelent, ha az igazságtalan Sors betegséggel sújtja a vétlen embert, pontosan leírja a gyógyulásban való reménykedés és a mindennapi valóság ambivalenciáját, ellentmondását.

Érzékelteti, és megéli, mit jelent a tevékeny keresztényi szeretet. Késő este van, megvacsorázom és újra kezdem olvasni a könyvet, arra vagyok kíváncsi, mit nem vettem észre. Mi van még A dobozban? Mert a jó könyvet nem árt többször olvasni és ebben A világ-dobozban vagy barlangban, mi megbéklyózott emberek is szabadságra, gyógyulásra vágyók vagyunk és a szabadulás, a megváltás, az üdvözülés titka, hogy soha ne adjuk fel.
Már éjszaka van, mikor befejezem az olvasást és írást. És az jár az eszemben, amiről az öreg író meghatóan szépen álmodozik: „Rika szép egyenesen áll, kissé magas sarkú cipőben, mindenkihez van egy kedves szava. Az urak kéziratokat tesznek le elé az asztalra. Békés, nyugodt délutáni fény árad be az ablakon… Én a szomszéd szobában állok, és a fejek között, a vállak fölött csak Rika okos, gyermeki arcát nézem. Minden idegszálammal őt figyelem és egyfolytában arra gondolok: Csak hozzá ne érjenek!”


xxx

 

Udvarhelyi András

 Születtem 1944. május 12-én Marosvásárhelyen, akkor még Magyarországon. 1944. szeptemberében menekülni kellett a háború elől magyar migránsként Budapestre. Itt nevelkedtem, itt végzetem tanulmányaimat.  Anyám dr. Fodor Ilona irodalomtörténész, aki meghatározta életemet. tőle tanultam a mindennapi olvasás és írás szükségességét. Kis kerülővel lettem újságíró. Voltam segédmunkás, kocsikísérő, könyvtáros, könyveladó, könyves propagandista. Újságíró diplomát 1981-szereztem, és még ugyanebben az évben az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem-népművelés végzettséget szereztem, 1986-ban magyar szakos diplomát.  Közben, 1977-től főállású újságíróként dolgoztam 2008-ig. Több üzemi és érdekvédelmi lap redakciójában dolgoztam.  Majd a Népszava, a Reform, a Kurír, a Magyar Nemzet, a Zsaru magazin következett. 1992-ben a Szabad Vasutas című érdekvédelmi lap, 1994-96 között a Hírkerek című sajtóterjesztési szaklap, 1996-tól 2006-ig a Postás Dolgozó lap felelős szerkesztője voltam. Ezen tevékenységemet 1997-ben és 2004-ben MSZOSZ díjjal ismerték el. Közben megnősültem. Két fiam van, mindegyik diplomás: egyik Bálint közgazdász diplomát, másik fiam, Dávid történelem tanári diplomát szerzett. 24 lapnak rendszeresen, több mint száznak ritkábban írtam. Több laptól önként megváltam, több laptól kirúgtak mindkét oldal karrieristái. Levleimet segédfogalmazó néven írom alá, mert mióta újságíró vagyok e honban nem volt, nem van sajtószabadság. 42 éves újságírói pályafutásom során több ezer cikket írtam. Hat könyvem jelent meg. Legfontosabb: a Napóleon a karrierista és a hőszerelmes, egy publicisztika kötetem: Nekünk így is jó, egy Csepeli csevegések cikkgyűjtemény és egy esszékötet: Ha szabad így mondanom. Faludy szerelmei, barátai és szerepei. Jelenleg A Hetedikkel együtt most már négy irodalmi lapnak – a Fövenynek, a Magyar Múzsának és a Versmondónak írok rendszeresen esszéket, interjúkat. Legutóbbi kirugatásom, 2008 óta főállású nyugdíjas vagyok: olvasok, írok, sétálgatok, és végre többet gondokodom. Jól vagyok.                   

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned