Aláírás


Nemesi Aladárné az egyik legnépszerűbb személy volt a kisvárosban a polgármester és a rendőrkapitány után. Egy zöldséges bódét üzemeltetett a Fő térről nyíló Görgey és Lipót utca sarkán. Jó kedélyű, talpraesett asszony volt, reggel nyolctól este hatig mérte évtizedek óta a paprikát, paradicsomot, krumplit, szeletelte a dinnyét, árulta a banánt. Aladár az árut fuvarozta. Mancika (így szólította széles vevőköre), mindenkit nagy buzgalommal szolgált ki, mintha az illető a legkedvesebb vevője lenne, és úgy nyújtotta át az árut neki, mint az áruk legtökéletesebbikét. Emellett jószívű is volt, este zárás után még sorban álltak a kispénzű családanyák a gyerekeikkel, kisnyugdíjasok, és a nagylelkű zöldséges néni ingyen adogatta nekik a megmaradt, kissé fonnyadt zöldségeket, gyümölcsöket, melyeket másnap már nem szívesen tenne ki a vevőknek. A kisgyerekeknek egy-egy piros almát nyomott a kezébe.
Közben szépen gyarapodtak is, Isten tudja mikor volt rá idejük, de takarosan rendbe hozatták a házukat, kertjüket öreg napjaikra.
Ahogy telt az idő, Aladár egyre nehezebben vette a levegőt, így eladták a bódét, és nyugdíjba mentek.
Hiányzott azonban a nyüzsgés, az emberek, az egész-napos talpon állás, ezért a helyi nyugdíjas klubban kerestek vigasztalást. Mancika magára vállalta a rendezvények, estek szervezését, süteményt sütött, gyümölcsöt vitt a kertjükből. Aladár közben egyre halványabb, soványabb lett, előbb szanatóriumba került, majd a kórházban végleg lehunyta a szemét.
Az asszony nem hagyta el magát, továbbra is aktívan vett részt nyugdíjas klub rendezvényein, sütött, hordta a gyümölcsöt. Egy nap reggel azonban furcsa dologra ébredt. Forgott körülötte a világ. Az elektromos óra zöld kijelzője, a tévé pirosan világító bekapcsológombja mint két őrült kergette körbe egymást, de velük forgott a szekrény, az állólámpa, a képek a falon. Megpróbált felkelni, de nekiesett az asztalnak, utána meg a szekrénynek, az ajtóba kapaszkodva, meg a falnak dőlve vergődött ki a mosdóba. A nagy fali tükörben alig látta magát, olyan sebesen szaladt a képmása, mintha száguldó vonatablakból nézné magát. Rögtön utána hányni kezdett. Visszabotorkált a szobába, mint eltévedt ágyúgolyó, újra nekiütközött mindennek, elesett, felkelt. Hívta a mentőket.

A sürgősségin reggel nyolctól délután háromig elvégezték a szükséges vizsgálatokat. Jó hírem van, jött oda hozzá délután a fiatal orvos. Nem stroke-ja volt, hála Istennek, a szédülést a fülében lévő kristályok okozták. Az asszony nem értette miféle kristályokról beszélt az orvos, de nem is tartotta lényegesnek a magyarázatot, a fő az, hogy nincs nagy baj. Nevetve nézett a fiatalemberre, hogy ilyen szerencsésen megúszta, de az orvos arca komor maradt, kérdően nézett vissza rá, ez sokáig fog tartani, mondta.
Otthon három hétig jóformán az ágyban feküdt, szédült, hányingere volt. Barátnői látogatták a nyugdíjas klubból, bevásároltak neki, takarítottak, ismerősei a városból sűrűn hívogatták, együtt éreztek vele. Milyen jó, ha ilyen sokan szeretik az embert, sóhajtotta jólesően. A negyedik héten már fogódzkodva eljárkált a lakásban, a másik kezében a férje botjára támaszkodva. Legyen türelemmel, mondta a háziorvosa, az utcára lehetőleg kísérővel menjen. Vágyakozva nézte az ablakon át a jövő-menő, siető, sétáló embereket. Nem tudják, hogy milyen jó nekik.
Egy idő múlva azt vette észre, ritkulnak a segítők látogatásai, a telefon is némán áll a kis asztalon. Elfelejtették.
A szomszédban lakó Erzsike néha bevásárolt neki, de sokszor voltak hetekre távol a férjével Zalában a lányuknál, így kénytelen volt az utcára kimerészkedni. Csak nyugalom, biztatta magát, úgy ahogy otthon begyakorolta. Egyenesen előre nézni, lehetőleg az utat figyelni, fejet nem forgatni. És csak lassan. Így ment mereven, leszegett fejjel, kissé szétvetett lábbal, először a postára, majd megpróbált bevásárolni magának. Csak egy-két dolgot, mert a másik kezével görcsösen a botjába kapaszkodott. Az emberek hamar észrevették bizonytalan, furcsa, dülöngélő járását, földre szegezett pillantását, és villámgyorsan rásütötték a bélyeget: részeges. A régi ismerősök inkább elfordultak vagy elnéztek a feje fölött, háta mögött összesúgtak. A kispénzű vásárlói is hamar elfelejtették a jótékonykodását, nem is akarták megismerni, a gyerekeik titokban, anyjuk háta mögött, szamárfület mutattak neki. Megfagyott körülötte a levegő. „Negyven évig szolgáltam őket és pár hónap alatt elfelejtettek”, kesergett.
Egy alkalommal szatyorral a kezében botozott haza felé, amikor egy nagyobb kavics került a talpa alá, elvesztette az egyensúlyát, a földre esett. Rá a szatyorra, a benne lévő dobozos tej a teste súlyától elhasadt, és tartalma végig folyt alatta a járdára. Egy piperkőc nagypapa korú férfi, finoman nyírt ezüstös bajusszal, patyolat ingben, nadrágban kis unokáját vezetve, finnyásan húzta fel az orrát.
– De asszonyom, ilyen kora délelőtti órákban hogyan kerülhetett ebbe a méltatlan helyzetbe! Ittasan fetreng az utcán, hallatlan!
Nem segített felállnia. A tej feláztatta a frissen gereblyézett talajt, összekente a lába szárát, szoknyáját a barnás lé, így botorkált haza. Az emberek félre álltak, kitértek útjából, mintha leprással találkoznának. Ilyen megalázott helyzetben még soha nem volt. Otthon sokáig sírt.
Erzsike csöngetett be a szomszédból. Elköltöznek Zalába a lányukhoz, a házat bérbe adták egy fiatal házaspárnak. Ne nyugtalankodj Mancikám, szóltam a fiatalasszonynak, hogy időnként segítsen a bevásárlásban neked, így búcsúzott.
Pár nap múlva csengettek. Az utcai ablakon hajolt ki, egy kövérkés fiatalasszonyt pillantott meg, két ötéves forma, kancsal ikerpár lánya szaladgált körülötte.
– Mónika vagyok a szomszédból, a boltba megyek…

Így ismerkedtek meg. Kezdetben csak hetente egyszer-egyszer, hamarosan az egész család, rajtuk kívül Gyuri a férje, két kamasz gyerekük, Márió és Emese is mindennapos vendégek voltak. Mancika eleinte örült, hogy emberek veszik körül, de szokatlan volt a nagy család. Nem volt gyerekük a férjével, a hétvégék csendben, nyugalomban teltek. Most az állandó gyerekzsivaj nagyon zavarta. Az ikrek a heverőn ugrálva a tévé távirányítóját nyomkodták, a kamaszok a kertben randalíroztak, fára másztak, dobálták az éretlen gyümölcsöt. Mónika kezdetben csak az udvaron dohányzott, de egyre inkább megfeledkezett róla, főzés közben is rágyújtott a konyhában. Mert később már Mancika lakásában főzött, úgyis itt eszik meg. A bevásárlás nem volt gond, Mónika rendületlenül költötte az asszony pénzét, a hűtőben a szokásos egy liter tej helyett, már hat doboz sorakozott, meg több csomag Túró Rudi. A gyerekeknek kell, csak nem sajnálja tőlük, méltatlankodott az anyjuk. Mancika nyugdíja, amit eddig be tudott osztani, sőt picit félre is tudott tenni belőle, már nem volt elég. Mónika újabb és újabb kölcsönöket kért. Gyuri még mindig nem talált munkát magának, horgászni járt, egyre kevesebb halat fogott és egyre többet ivott. A házaspár gyakran veszekedett, nyomasztotta őket az egyre gyülemlő tartozásaik, fizetési felszólítások, bérleti díj hátralék.
Mancika állapota javult ugyan, a lakásban már bot nélkül közlekedett, de néhányszor elesett, így az utcára nem merészkedett ki.
Megismerkedésük óta fél év telt el, a patyolat tiszta, rendezett lakása egyre inkább züllésnek indult. Csipketerítői elpiszkosodtak, gyűröttek lettek, a parketta, a szőnyeg foltos volt a ráfolyt üdítőtől, a függönyök dohány szagúak. Nem érezte jól magát a lakásában. Lehet, hogy hiba volt kulcsot adni nekik? Villámcsapásként érte, amikor Gyuri azzal az ötlettel állt elő, kössenek tartási szerződést. Ha rájuk íratná a házat, ők élete végéig gondoznák, ápolnák, afféle nagymama lenne, ahogy most is. Az asszony hallani sem akart róla. Neki nyugalom kell, sok ez a négy gyerek, nagy a rendetlenség.

A gyerekek ettől fogva kicsit kevesebbet jártak át, Mónika is visszafogottabban vásárolt, és csak a teraszon dohányzott. Gyuri egyik nap ügyvéddel jelent meg a házban, aki egy szerződés tervezetet tett az asztalra, és élénken magyarázta annak tartalmát. Kérte, nézze át alaposan, maga sem lesz már fiatalabb asszonyom, gondosodnia kell az öreg napjairól. Tudomása van róla, hogy már most napi segítségre szorul. Ha nem működik az együttélés, ne aggódjon, közös megegyezéssel változtatni lehet rajta, de meg is lehet szüntetni. Mancika hevesen tiltakozott, nem olyan öreg még ő, az állapota javulni fog, csak lassan, az orvos is mondta. Eredménytelenül mentek el, ott hagyták a papírokat a komódon egy nejlon dossziéban. Az asszony utálattal nézett arra felé napközben, mint a forró parazsat, kezébe nem vette volna.

Két hétig a család feléje sem nézett. A gyerekek nem jártak át, Mónika nem vásárolt. Az asszony takarítani kezdte a lakást, ahogy ereje engedte, kimosta a terítőket, felsúrolta fürdőszobát. Az ennivalója elfogyott, a ház előtt, meg a kertben a füvet is nyírni kéne már. Elgondolkodva vitte ki a szemetet a szemközti oldalon lévő konténerbe. Ahogy az útra lépett egy furgon hatalmas fékcsikorgással állt meg mellette. A sofőr káromkodva ugrott ki a fülkéből.
Mancika döbbenten nézett a fehér autóra, hogy kerülhetett ide, olyan halkan jött, észre sem vette. ”Fém és vas”, hirdette az oldalára festett nagy felirat. Alatta valamivel kisebb betűkkel „Mindenféle zárak, lakatok, vasalatok”
Egy általános iskolai osztálytársa volt a sofőr, a Benedek Jóska. Megörültek egymásnak, az asszony beinvitálta régi ismerősét a házába, sok szó esett erről-arról, majd elpanaszolta kálváriáját a szomszéddal. Az alacsony, fürge járású ember figyelmesen hallgatta, van ebben a városban annyi segítő szolgálat, szociális munkás, neked csak egy kicsi besegítés kell a bevásárlásban, meg néha a ház körül, megoldjuk ezt meglátod. Ezektől a parazitáktól meg szabadulj meg.

Néhány nap múlva újra beszivárogtak a szomszédok, Mónika kedveskedve egy tálca süteményt hozott, Gyuri halat sütött. Elújságolta talált állást a köztisztaságiaknál, reggelente hajnalban indul a telepre kukákat mosni. A gyerekek iskolában jártak, csend volt, a hűtője tele. Az asszony kicsit megnyugodott. A következő héten azonban az ügyvéd újra jelentkezett. Egy kicsit átdolgozta a szerződést. Az életvitelében semmi sem fog változni, nyugtatta meg. Ő már sok ilyent látott és jól működik. Az eltartók már alá is írták, jó lenne, ha elhatározná végre magát. Az idős nő csak a fejét ingatta, nem szeretnék szerződni, mondta félénken. Gyuri villámló szemekkel kísérte ki az ügyvédet, majd nemsokára visszatért.
– Ne szórakozz velem öreglány – bődült el az ajtóban. – Belőlünk te nem csinálsz hülyét! Aláírod, vagy kitekerem a nyakadat! Kinek akarod te ezt a házat. A borsodi rokonaid fütyülnek rád, más hozzátartozód meg nincs. A sírba akarod vinni?
– De Gyurikám, nem vagyok olyan öreg, rendbe is jöhetek még.
– Persze, minél öregebb leszel, annál egészségesebb. Hülyének nézel. Három métert nem tudsz egyenesen menni az utcán. Ülj le ide az asztalhoz, aztán írd alá ezt a kurva szerződést, addig innen ki nem mész!
– A férfi megfogta az asszony vállát és durván lerántotta a székre.
– Írd, ha mondom. Nemesi Aladárné, ezt a nevet akarom látni. Itt és most, még a mai nap! – a férfi megfogta az asszony fejét és erősen a papírra nyomta.
– Mit csinálsz, te őrült! Feljelentelek, hogy erőszakkal vettél rá az aláírásra! – rántotta meg dühösen a vállát az asszony, és megpróbált felállni.
– Ej, ej Nagyi. Ne lőj bele a csillárba! – szólt szelíden a férfi, és teljes erőből akkorát vágott ököllel az asztalra, hogy a váza meg a tálka összekoccantak. – Írj már az úristenit! Különben is, ki hisz egy alkoholistának!
Mancika sóhajtva vette maga elé a papírokat. A férfi az asztal másik végénél vizsla szemekkel figyelte a mozdulatait. Feje vörös volt az indulattól, homlokán izzadságcseppek gyöngyöződtek. Az asszony előbb nagy igyekezettel egy egyenes vonalat húzott, amit balra begörbített, mint egy bogár lábát. Az anyja tanította neki így a nagy „N” betű írását. Aztán egy ferde vonalat támasztott neki lassú írással, amit végül felfelé húzott, mint egy pillangó csápját.
A férfi kezdett megnyugodni. Egy szobát előbb-utóbb hozzá kell építeni a házhoz. Ennyi gyerek már nem lehet egy helyiségben, kalandoztak el a gondolatai. Holnap, ha jön a végrehajtó, lazán átadom neki a bérlemény kulcsát, vége a bútorozott albérleteknek, bérleti díj hátralékoknak, háztulajdonosok lettünk. Elviszem a szerződést az ügyvédhez, írassa át a földhivatalban a nevünkre a házat, utána meg kilépek a munkahelyemről. Nem fogok novemberben hajnalban kelni. A végrehajtó is törheti a fejét, miből tudja majd vonni a tartozásokat. Nem fog érdekelni.
Látta, amint az asszony lassan rajzolta a nagy „A” betűt, mint két egymásnak támasztott bogár lábat. Remélem, Mónika meg a gyerekek már összecsomagoltak. Nagyokat fújtatott magában, mire az asszony mind az öt példányt aláírta. Meg sem nézte, beseperte a példányokat a fóliába.
– Na végre, az utolsó pillanatban! Holnap jövünk Nagyi a cuccokkal! – vigyorogva elviharzott.

Az asszony maga elé nézve ült egy darabig, majd a telefonért nyúlt. Esteledett már mire látogatója megérkezett. Pár óra múlva a novemberi hideg, csillagfényes éjszakában két alak hagyta el a házat és a távolabb álló autóhoz sietett. A gyéren világító utcai lámpa fényénél csak annyi volt olvasható az autó oldalán, ahova beszálltak: ...vasalatok.
Másnap a végrehajtó nyolc órakor érkezett két segédjével a szomszédba. A család készen állt a kilakoltatásra, holmijuk zsákokba rakva a teraszon állt. A családfő teátrális mozdulattal, a háztulajdonosok magabiztosságával adta át a bérlemény kulcsát, nincs már rá szükség. Diadalmasan meglobogtatta a szerződést.
– Eredj fiam, – szólt a legidősebb gyereknek, – kezdd el a hurcolkodást. A gyerekek egymás után loholtak kisebb csomagokkal a szomszédba.
– Apa, ez zárva van! Hangzott Márió kiáltása. Persze, persze, ütött szórakozottan a zsebére a férfi és maga vitte a kapukulcsot utánuk. A kulcs azonban nem illett a zárba. A házban, udvaron mély csend honolt, redőnyök lehúzva. A férfi értetlenül nézte a kulcsot a kezében.
– Ezt a zárat kicserélték! Mutassa csak azt a szerződést! – kérte a végrehajtó. Belelapozott, az utolsó oldalon az eltartott neve fölött öreges, bogárlábú írás:” Nem írom Alá”.

Kert F. Klára

Kert F. Klára - Bemutatkozás

Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában.

Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után Pécsi Állam- és Jogtudomány i Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát.

Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam.

Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.

Legfrissebbek a szerzőtől: Kert F. Klára

Tovább a kategóriában: « Veszettség A gépezet beindul »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned