Veszettség


– Jó hírem van Molnár néni, nincs nagy baj! … Na, ne féljen, nem fog meghalni! Vaklárma volt ez a veszett róka. Mi is megijedtünk, de alaposan kivizsgáltuk az esetet. Minden laborvizsgálatot, tesztet elvégeztünk magán, mind negatív lett. Az erdészek, mezőőrök is napokig kutattak a róka után, átfésülték az egész ligetet, meg a környékét is, de se élve, se holtan nem találták. Talán valakinek a vörös szőrű házi kedvencét tetszett megsimogatni, aki elcsatangolt, és már régen hazament, azt láthatták a gyerekek is.
– A tünetek, bár hasonlóak voltak, veszettség esetén már kritikus állapotban lenne tetszene lenni. A megjelenésük után ugyanis már nincs mit tenni. ...Na, ne sírjon már... Csak torokgyulladása volt, csúnyán megfázott, de a láza már elmúlt. A nyelési nehézségek, nyálfolyás is a torka miatt volt. Elhiszem, hogy nagyon megijedt. De túl van a nehezén. A mai napon haza is mehet, otthon gyógyuljon tovább. Odaadom a zárójelentését, meg írok fel néhány receptet a torkára, meg a megfázásra. Ha nincs kedve, nem kell feküdnie, de jó meleg szobában tartózkodjon, fogyasszon sok gyümölcsöt, igyon citromos teát, és szedje be a gyógyszereit. ...Hatvankét év nem kevés idő, pihenjen sokat. Fogadja meg ezeket a tanácsokat, néhány nap múlva kutya baja.

Az idős nő lassan ballagott vissza a szobájába. Az éjjeli szekrényén még ott volt a reggelije. Kifli, kockasajt, egy műanyag pohárban langyos tea. Kint a hideg, novemberi eső verte az ablakot. Újra megeredtek a könnyei, ahogy kissé előredőlt, egy kövér könnycsepp épp a combján nyugvó kezére esett. Nincs mit tenni, motyogta magában, életben maradtam.
Egy lötyögős hátizsákot vett elő a szekrényből, egy szandál, meg két nyári trikóval gondosan betekert fél üveg vodka volt benne. A fogason a pulóverje, meg a tréningnadrágja lógott a dzsekije alatt. Levetette a kórházi hálóingét, köntösét és felvette a nyári trikókat a pulóverje alá. Lassan öltözködött. Neki soha nincs szerencséje. A háziorvoshoz jövet, aki a kórházba utalta, leadta a lakáskulcsát a végrehajtónak. Moratórium van, maradhat a télre, mondta a férfi. Nincs már rá szüksége, közölte kurtán. Előtte, ami holmija volt még a lakásban, néhány lepattogzott zománcú fazék, lábos, fületlen bögre, hokedli, bedobta a konténerbe. Ott találta a vodkát is. Ne lássa majd a következő bérlő, milyen koldus lakott itt előtte. Elbúcsúzott a kóbor kutyáktól, macskáktól, a fákon károgó varjúseregtől: a hozzátartozóitól. Hozzájuk hasonlította magát, ő is éppen ilyen haszontalan, semmirekellő volt, aki útban volt mindenkinek, akit félre lehet lökni, akinek még a gyerekek sem köszöntek, a szomszédok meg átnéztek rajta. Megunták az örökös civakodást, részeg handabandázást, ami a lakásukból kihallatszott, meg a végrehajtók járkálását. Most meg már bűnöző is lett: tolvaj. A szobában csak egy matraca volt, a bútorok nagy részét az iszákos élettársa apránként mind eladogatta, aztán visszament a falujába a feleségéhez, a többit meg elvitte a végrehajtó.
De a kevés pénzt, éhezést ki lehet bírni, ha van becsület. Egy közeli kocsmában dolgozott takarítóként. Szinte az egész napját ott töltötte, mégis alig keresett valamit. A tulajdonos levont mindent a fizetéséből, az ételt, italt, amit ott fogyasztott. Olyan szendvicseket, amit már úgyis a kukába dobtak volna, meg azt a néhány fröccsöt, amit megivott hozzá. De nem bánta, mert szóltak hozzá, tartozott valahová, szükség volt rá. Nem nyúlt ő semmihez. Mégis Börcsök úr, a főnök azt állította, lopott. Rajta kívül ő mehetett be a raktárba felsöpörni, állítólag akkor tűntek el a konyakos üvegek. Hiába állította, hogy söprés után sokára ment a raktárat bezárni, addig bárki besurranhatott, lopós vénasszonynak nevezte a vendégek előtt. Mintha ostorral vágtak volna végig az arcán, égett, sajgott a bőre. Úgy érezte vörösen izzó betűkkel a homlokára írták: „lopós”. Kötött sapkáját a szemöldökéig húzta a fején az utcán menet, mégis azt érezte, az emberek gúnyosan elnéznek a feje fölött, háta mögött meg összesúgnak.
Otthon szorongva bújt a matracához. Ha kint lármás gyerek zsivajt hallott, azt gondolta, rajta gúnyolódnak, ha meg hangos beszéd hallatszott a közelből, a szomszédok biztos őt csepülik.
Szombat délelőtt visszament a kocsmába, hogy tisztára mossa a becsületét. Az ablakon át látta, már utóda is volt, egy kövérkés fiatalasszony, aki királynőként járkált az asztalok között a söprűjével meg a vödörrel. A már korán spicces törzsvendégek időnként bele-belecsíptek a karjába vagy a derekába, az meg visítva nevetett. Benyitott. Börcsök úr egykedvűen mosta a poharakat, felesége épp egy tálca szendvicset helyezett a pultra. Nem akarták észrevenni őt. A sohasem józan, vén Szepesi rögtön hangosan megjegyezte: két hete a zsebemből eltűnt ötszáz forintom, majd feléje fordult: mondja enyves kezű Madám, nincs valami köze ehhez? Röhögött saját humorán, közben szája széle mint kitágult bugyigumi fodrozódott fogatlan ínye felett. Szemét, sziszegte oda az asszony és bevágta maga mögött az ajtót.
Hazáig rohant, közben végig folytak a könnyei, ezt a szégyent nem lehet semmivel lemosni. A zsivány szesztestvérekkel nem tudja felvenni a versenyt, ők keverhették bele ebbe a dologba. Kilesték, hogy mikor takarít a raktárban. A legjobb lenne megsemmisülni, eltűnni valahogyan ebből a rohadt életből. Jön a tél, munkája nincs, lakása fűtetlen. A szegénynek a tél a legnagyobb ellensége. A hideg és az éhség, két cimbora, ha együtt járnak, nem ismernek kegyelmet, nem adnak haladékot.
A lépcsőházban gyerekek zajongtak, izgatottan beszélték egymás közt, hogy a közeli ligetben tegnap a Dózsa ikrek egy rókát láttak. Ott bolyongott a fák között,... sárgán villogott a szeme,... lassan ment,... biztos veszett volt. A szüleik már szóltak is egy állatorvosnak.
Molnárné izgatott lett, mert egy régi történet jutott erről eszébe. Kérdezgetni kezdte a gyerekeket, pontosan hol, merre látták az állatot. Egy kislány mutatta, ott messze, a kétágú fánál, a kanyar után bolyongott. Az asszony nyomban a liget felé indult. Szapora léptekkel elhagyta a lakótelepet, kiment a kerékpárútra, és lihegve kaptatott fel a kis domboldalon.
Agya lázasan dolgozott, hogyan is történt? Gyerekkorában a szomszédjuk, egy fiatal, erős ember ősszel belázasodott. Családja azt gondolta, megfázott a nyirkos időben, aztán nem tudott nyelni, folyt a nyála, Maris, a felesége szerint zagyvaságokat kezdett beszélni. A falu orvosa azt mondta, sürgősen be kell vinni a kórházba. A város szekéren is egy napi távolságra volt. Maris mesélte, az ura már az út felénél elvesztette az eszméletét, még aznap éjjel meghalt. Nem szenvedett semmit, nem tudott ő már semmiről, mondta. A boncolás szerint veszettség végzett vele. Az anyja emlékezett rá, két hete egy rókát nyúzott meg, a bundájából gallért akart készíteni a feleségének karácsonyra, azon dolgozott.
Ez most pont jó lenne. Ha megkapná a veszettséget, kómába kerülne, nem érezne semmit, nem szenvedne, csak egyszerűen kisétálna ebből a rideg, gonosz világból. Megszabadulna minden gyötrelmétől, szégyenétől. A kóma az nagyon jó, főleg soha fel nem ébredni belőle. Izgatottan tért le a földes útról, végigjárta a liget fával sűrűn benőtt északi szélét, ahol a gyerekek mutatták. Muszáj megtalálnom azt az állatot, ez az egy megoldás van, hajtogatta magában. Verejtékezett, torka elszorult, hol lehet? Lihegve futkározott a száraz fűben, forgolódott. Megtalálta a kétágú fát is, de a rókát sehol sem látta, még a nyomát sem. Továbbállhatott a szántóföldön túl, akkor vége, gondolta csüggedten. Egy helyen, egy bokor tövében le volt nyomva a száraz fű, mintha állat feküdt volna ott. Talán a róka helye lehetett. Körbe tapogatta többször is. Egy részénél mintha nedves lett volna, apró cseppek gyöngyöztek a fűszálak végén. Talán a nyála folyt ide. Eszelősen tenyerelt bele többször is. Nem kell, hogy megharapjon, ... a nyála a fertőző, abban van a halálos kór, idézte fel a régi szomszéd esetét.
Hazafelé menet eső érte utol, talpig vizesen ment haza. Dideregve aludt el a fűtetlen lakásban. Utána napokig nem ment sehová, kihordta az ócskaságait a lakásból a konténerbe, azok már úgy sem kellenek, várta a tüneteket. A lázat, torok kaparást, nyelési nehézségeket, a nyálfolyást. Amikor érezte, hogy tüzel a torka, összepakolta kevés holmiját a hátizsákba, úgy ment a háziorvoshoz, előtte meg a végrehajtóhoz. Jó, jó, füllentett a háziorvosának, nem simogatott meg semmiféle kedves állatot, de biztosan be akart kerülni a kórházba. A tévében látta egyszer régen, hogy mostanában már mesterséges kómába helyezik a fertőzött embert. Ezt remélte ő is.
Tehát nem veszett róka volt, vagy nem is róka. Az asszony felöltözve állt a kórteremben, úgy gondolta, mégsem teszi el a kifliket meg a sajtot, inkább húzott egyet a vodkás üvegből. Lépcsőn ment le a harmadik emeletről, így tovább tart az út, van ideje gondolkodni. Kint elállt már az eső, alattomos hideg lépett a helyére. Jó meleg szoba, citromos tea, család, nyugalom, hallotta fülében az orvos szavait. Elérhetetlen álom. Kiért a kórház parkjából az utcára. Szél kavarta a száraz leveleket. Széjjel nézett, merre forduljon, jobbra a lármás város felé, ahol kihúzhatja a telet valami melegedőben, ingyen ebéddel, ruha-, meg ételosztásokkal, ahol az ismerősök elfordulnak, vagy átnéznek rajta, a gyerekek kigúnyolják, vagy balra a liget felé, ahol csend van, ahol békére lelhet, nem éri utol a szégyene és a kemény, kíméletlen hideg egy-kettőre átsegíti, hogy megláthassa az Isten arcát. Egy szemétkosárhoz lépett, bedobta a recepteket, és ezen az úton ment tovább.

Kert F. Klára

Kert F. Klára - Bemutatkozás

Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában.

Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után Pécsi Állam- és Jogtudomány i Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát.

Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam.

Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.

Legfrissebbek a szerzőtől: Kert F. Klára

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned