Várárok
 
Körbenézek. Azt hiszem, mindent elrendeztem. Jöhet az ellenség, mi készen állunk a védekezésre. A vár erős, a bástyák az égig érnek, a harcosok edzettek, a várárok… A várárok!
– Katonák! – kiáltom el magam, mire hárman is felsorakoznak előttem. – A várárok! Az árkot meg kell tölteni vízzel! Menjetek, nyissátok meg a folyón a gátat!
– Felség, nem biztos, hogy van annyi víz abban a kis folyóban, hogy feltöltse az egész árkot – feleli az egyik harcos.
– Esett bőven eső mostanában! Elég lesz a víz, higgyetek nekem! Induljatok!
Elrohannak, látom, ahogy maguk köré gyűjtenek még néhány embert. Kell a segítség a gátnál.
Várok. Türelmesen. Pedig türelmetlen szoktam lenni, de ez most fontos.
A víz zubogni kezd, lassan töltődik fel a várárok, olyan szép látvány. Szép és megnyugtató, ahogy körbefogja a várat. Megtelik. Szélesen mosolygok, mert igazam volt, tudtam, hogy elég lesz a víz.
A katonák visszatérnek hozzám, látom az arcukon, hogy nekik is teszik az eredmény.
– Húzzátok fel a hidat! Aztán pihenjetek! Ki tudja, mikor támadnak! Erősnek kell lennetek, amikor ideérnek!
Válaszul vigyázzba vágják magukat.
– Te maradj! – parancsolok rá a legkisebbre. – Neked más feladatot szánok.
Csak hallgat, látom rajta, hogy szívesen ment volna a hídhoz ő is.
– Menj, keresd meg és hozd ide az Erzsikét! Azt akarom, hogy mellettem legyen, amikor elkezdődik a harc!
Szó nélkül elszalad, majd pár perc múlva látom, hogy közeledik, karjánál fogva cibálja felém Erzsikét. Erzsikét, aki dühös. Ennek nem lesz jó vége.
– Hagyjál már, Peti, én nem akarok királyosat játszani! Megmondalak az óvónéninek, hallod? Szétrombolom a váratokat, ha nem engedsz vissza Gabikához unikornisozni!
Petivel egymásra nézünk. Tegnap is ez volt. Egy rózsaszín cipő lett a vesztünk.
Pelesz Alexandra

Pelesz Szandra
 
Kamaszkorom óta írok, de sokáig csak a családom olvashatta el a papírra vetett soraimat. Néhány éve kezdtem el publikálni, ez idő alatt több országos pályázaton lettem dobogós, írásaim több mint húsz antológiában jelentek meg.
Saját novelláskötetem 2018. decemberében látott napvilágot  A fegyver neve: ember címmel, első kisregényem, a Porhüvely pedig 2019. szeptemberében jelent meg.
Az írás nekem szabadság, mentsvár… Eufórikus és kimondhatatlanul különös érzés, amikor más ember bőrébe bújva létezhetek, akár csak néhány perc erejéig is. És ha ezt az érzést átadhatom másoknak is, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik –, megsokszorozódik.

Legfrissebbek a szerzőtől: Pelesz Alexandra

Tovább a kategóriában: « A cukor Terápia »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned