Megbékélés

Ott az ajándékod a szekrény sarkán, bökte ki anyja; rá sem nézett, sorozat ment a tévében; mondd apádnak, ha kérdezi, hogy vettem neked a cukrászdában süteményt is, csak te befaltad mind a három szeletet. Jó, felelte halkan, forgatta kezében a könyveket, kettőt is kapott tizedik születésnapjára, örült, szeretett olvasni, akkor senki sem piszkálta; milyen sütemény volt?, kérdezte.
Mindegy. Mondj valamit. Még kikérdezem az orosz szavakat. De tudom, anya, tavariscsi, rabóta, Krasznaja plósagy, látod?
Szar se lesz belőled, ha nem tanulsz, belevakulsz a munkába, csak egy melós leszel örökké, mint apád; a matekban segíts inkább, egy példát nem tudok megoldani. Anyja lassan felé fordította a fejét; mert hülye vagy, nem figyelsz oda órán, csak álmodozol örökké, büdös kölyök, megmondom apádnak; egyébként mi vagyok én?, matematikus? Hozd a szótárfüzetedet, kikérdezem az orosz szavakat, ha nem tudod, holnap nem kapsz reggelit.
Sosem kapott reggelit, anyja még aludt, amikor ő reggel felkelt, megmosakodott, keresett valami ennivalót, aztán belopózott a szobába, és anyja pénztárcájából kilopott néhány forintot. Szégyellte, hogy egy piti kis tolvaj, de soha nem volt reggeli. Anyja aludt. Néha horkolt is.
A boltban mindig csokoládét és savanyú cukrot vett, Sámsai Gerzson már várta; ott ültek reggelente az iskolai előtti zöld padon, befalták az édességet, mindenáron, ha becsöngettek, akkor sem mozdultak, míg szét nem ropogtatták az utolsó szem savanyú cukrot is.
Ült a Duna partján, József Attila szobrától nem messze, bámulta a szürkén örvénylő hullámokat, hallani akarta, hogy mit „fecseg a felszín”, de csak egyhangú, halk morajlást hallott, melyet néha elnémított az autók tülkölése. Szar se lett belőle, valóban, anyjának igaza lett, egész életében olyan szürke volt, mint a Duna hullámai, de nem örvénylett, mozdulatlanul élte végig az életét, mindenki átnézett rajta; a postás, a boltos soha nem köszönt neki, nem voltak barátai, családja, szerelme, szeretői, még egy bolhás kutya sem várta otthon a garzonban, pedig úgy érezte, a szíve tele van szeretettel, csak úgy ömlik belőle, olyan ragacsos és finom, mint a méz, de soha senki sem akarta megkóstolni.
Egy este, vacsora után, lecsót főzött sok kolbásszal, paprikával, paradicsommal és tojással, megállt a tükör előtt, levetette sárga-zöld kockás ingét, bekapcsolta a dekopírfűrészt. Felüvöltött a fájdalomtól, rögtön a szája elé kapta kezét, nehogy Karakasné, a szomszéd meghallja; vén szipirtyó, vasárnap nekiesett a lépcsőházban, amikor ráébredt az öregasszony, hogy nem a templomba, hanem a piacra indul, frissen borotválva, szürke pantallóban, fekete szandálban, fehér ingben; pokolra kerül, pokolra, tudom én, ki maga, csak úgy árad ki ajtaján a liberális gondolkodás bűze, ordította, ahogy csak a torkán kifért. Utálatos perszóna, bosszankodott, de legalább azt feltételezi róla, hogy gondolkodik.
Onnantól kezdve esténként, öblös foteljében ülve héttől nyolcig gondolkodott, néha oly nagyon, hogy szinte érezte a liberális gondolkodás bűzét. Persze fogalma sem volt arról, hogy az milyen lehet, illat, szag, bűz, de érezte; aztán két hónap után abbahagyta a menetrendszerű gondolkodást, mert nem jutott semmire.
Körbe fűrészelte a szegycsontját, a vér vörösre festette a tükröt, a mosdókagylót, hallotta bordáinak recsegését, húsa a vadul hadakozó fűrészlaptól megégett, ám biztos volt benne, hogy ez másféle bűz, égett emberi hús, égett emberi lélek; ezen nevetett, egy költő veszett el benne, vagy író, még nem döntötte el, de nagyon akarta tudni, nagyon akart lenni valaki, nagyon akart lenni végre; hiszen eltelt hatvanöt esztendő, és semmi sem történt vele, szar sem lett belőle; fűrészelés közben konokul ismételgette a szavakat: tavariscsi, rabóta, Krasznaja plósagy, daszvidányia.
Formás kis lyukat gyártott mellkasa közepére, szinte tökéletes volt, közelebb lépett a tükörhöz, orrára illesztette szemüvegét. Semmi sem volt ott, azt várta, hogy ott fog lüktetni a szíve, vértől vörösen, élettől duzzadón, belefáradtan, ám semmit sem látott, méz sem ömlött onnan, mely a szeretetet volt hivatott jelképezni. Óvatosan benyúlt a szinte tökéletesen kör alakú lyukon, de ujjai nem tapintottak semmit. Lassan kezdte megérteni, hogy a születési rendellenessége maga az élet, mely épp csak eltűrte, nem ölte meg, de nem is szerette. Csomóba gyűrt egy törölközőt, betömködte a lyukon át, visszaillesztette a kifűrészelt részt, a görbe tűbe drapp cérnát fűzött, szabályos öltésekkel varrta össze a húst és a bőrt.
Másnap vasárnap volt, reggel megborotválkozott, fehér inget, sötét öltönyt, fekete cipőt húzott, elment a templomba. Öt percig hallgatta a papot, aki a megbocsátásról, az együttérzésről, egymás tiszteletéről beszélt, aztán felállt, kisétált a templomból. Nem akart vitatkozni. Nem akart dühöngeni. Nem akart ölni.
A tavasz napfénybe öltöztette a teret, megállt a templom lépcsőjén, kihúzta magát, nagy levegőt vett; érezte a szabadság illatát és már semmit sem akart az élettől, csak ülni a Duna partján, egészen közel József Attila szobrához, és bámulni a szürkén örvénylő hullámokat.

Utoljára frissítve:2020. június 03., szerda 12:14
Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Egervári József

Tovább a kategóriában: « Zuhogás Egy csokor amarillisz »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned