Kedves Mama!

Anyu!... az az ukáz, hogy vegyük leltárba, mit adtál, mi maradt meg, mi nincs már velem. Hogy néz ki ez a batyu a hátamon.
Csináljuk úgy, mint régen! Elindulunk, ahogy szoktuk, gyalog, haza, a Balassiba. Át a Belvároson. Ki a kapun, aztán gyerünk. Közben légy szíves kezd el a mesét. A sétálósat. Tudod, az Abu Hasszán-t. Tuuudod: „Élt egyszer Bagdad városában egy hatalmas és bölcs kalifa, Harun al Rasid…” így ni, meséld csak, ahogy szoktuk, beosztva a történetet, hogy kitartson sokáig. Én meg közben gondolkodom. Azon, mi maradt nekem belőled….
Na, itt van rögtön a séta. Amit melletted szoktam, szerettem meg. Kirándulni apu vitt, a hegyeket tőle kaptam. Tőled meg a várost. Az akkor is olyan volt, mint ma, randán szép, koszos, lestarpált, és élettel teli. Te pedig észrevettél mindent, ami szép érdekes, furcsa volt útközben. Láttad mi változott, mi lett szép, mi csúnyult. Mi az, ami széppé tesz egy ilyen Vén Gazembert, mint Pest. Te adtad hát nekem a városomat. Te kellettél hozzá.
Mutogattuk egymásnak: „Nézd már kirakták a virágokat arra az erkélyre…” Csak arra figyeltünk, amire érdemes. Ezt is Tőled kaptam. A szemedet. A festő szemét. Tanítottál, hogy mi a szép. Ültünk a Szépművészetiben, a Nemzetiben, a „Műcsareszben” képekkel és szobrokkal szemben. Meséltél, magyaráztál. „Ott, látod az kicsit sötétebb acélszürke, az a vihar, ami jön. Még nincs itt, de a festő már szól nekünk, hogy nemsokára itt lesz.” Így meséltél, és a szemem a szemeddel látott. Nekem adtad a szemedet. A kezedet azt persze nem, azt megtartottad magadnak. Nem lettem festő, grafikus. De látok…
Hopp megérkeztünk az első állomáshoz, Kicsi presszó. Nekem málna, Neked egy fél cseresznye, egy pohár sör, gyerünk tovább. „…és akkor Abu Hasszán így szólt a felségéhez, Leilához: Na, asszony meg kell halnom…” Mert így kezdődött a nagy becsapás, amivel Abu Hsszán lóvá tette a kalifát, és egész háza népét….
Azt is tanultam tőled sok éven át, hogy az alkotás kín, öröm. Ezt végigéltem veled kínlódva, és örülve. Nem voltál az enyém teljesen, magába szívott a munka, engem nem mindig láttál. Nem volt baj, megtanultam magamnak lenni. Aztán egyszer csak letetted az ecsetet, vége volt a munkának aznapra, visszakaptalak.
Itt a második stáció: Aeró presszó…egy fagyi nekem, egy fél cseresznye egy pohár sör neked. Menjünk tovább. Kicsit bizonytalanabbul, lépsz? Picit tétovább a beszéd? Nem baj, mesélj tovább, az majd elfed mindent. „És akkor elindult a kalifa a kíséretével. Elöl húsz lovas, mögötte tíz elefántos…”
Kaptam tőled aztán azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy mekkora a baj, mikor a költözéskor elhúztam a fürdőszoba szekrényt, és mögötte ott voltak a titok-üvegek, a rengeteg két decis cseresznye. Tőled kaptam tehát azt az érzést, hogy a szeretetünkkel együtt is tehetetlenek vagyunk, hogy van, ami mindent legyőz, és mi csak a partvonalon nézzük a meccset. Amit elvesztettél…vesztettünk.
Kaptam még ajándékot tőled: megkímélted magadat, meg minket a kórházi, gyötrelmes haldoklástól. Szépen összecsomagoltál azon a vasárnap délutánon, és ..ágyő. Otthon tudtam elbúcsúzni tőled, mert ott feküdtél órákat, míg elvittek. Végig gondolhattam, hogy mit kaptam, és mit vittél magaddal. Mire jöttek érted, addigra pontosan tudtam…
Mit adjak tovább hát belőled? Gondolom, mindent, amit itt hagytál nekem. Például ezt a mesét, ami mindig így végződött: „Akkor Abu Hasszán felült, és így szólt: Én haltam meg először, kérem az ezer aranyat.” És persze az lett a vége, hogy a Kalifa elkezdett nevetni, és nevetni…és mindent megbocsátott.
Na, ez még az enyém, a nevetés és a megbocsátás. Mert azt tudtunk még nagyon: nevetni együtt és megbocsátani bármit.
Ez nevetés az enyém még Tőled, meg a haragok sötétje nélküli életem…

Utoljára frissítve:2020. június 03., szerda 11:06
Csató Gyula

Szerkesztés alatt...

Tovább a kategóriában: « A fuvar Viszontlátás »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned