A fuvar

(részlet a készülő „A forradalmár” c. kisregényből)

.......
Három nap múlva, szombaton este Bonyhádi a Sörkertben üldögélt, előtte természetesen egy korsó sör. Hosszú nap volt. Egy isten háta mögötti kis porfészek járási hivatalának szállítottak irodabútort, és érkezéskor kiderült, hogy a bútorgyár raktárában nem azt rakták fel, amit a járási tanácselnök rendelt. Legalábbis az elnök szerint. A bútorgyárnak más volt a véleménye, és három órába került, amíg telefonon győzködték egymást. Az ügybe belefolyt a járási párttitkár, aki felhívta a megyei titkárt, aki felhívta Budapesten a gyár párttitkárát, aki lement a raktárba, ahol meg végül megtalálták az eredeti rendelést, és a gyárnak lett igaza. Szerintük. Itt helyben meg ezt a tényt nem fogadták el. Újabb kör kezdődött. Bonyhádi és Tóth Menyért közben már régóta a Hivatallal szemközti kocsma teraszán ültek. Túl voltak az ebéden, és látszott, hogy egy darabig még itt maradnak. Bonyhádi megengedett magának egy hosszúlépést, és csak úgy passzióból elemezgette a helyzetet.
- Látod Menyus, ezért tartunk ott, ahol tartunk. Mármint az ország. Itt ülünk, a kocsink meg áll. Ez a Csepel egy jó nagy kalap pénzébe került a népgazdaságnak. Be kéne hoznia az árát, de csak akkor tudja behozni, ha gurul. Rakománnyal gurul, amiért fizetik a fuvart. E helyett itt állunk, mert valaki valamit elnézett. Mindegy, hogy ki és mit. Trehány itt mindenki. Na ez kerül pénzbe. Kivételesen lett volna visszfuvarunk, tudod, az az ezer darab szigetelő porcelán. Azt meg várják a távvezetékesek. Hát várhatják, mert most szombat délután kettő van, ha most indulunk, sem adják már ki, a fű sem nő már ilyenkor. Az a brigád, amelyiknek ez kéne, ott fog állni hétfőn, és nem lesz mivel dolgoznia. És hidd el ez sem fog érdekelni senkit. Egy brigád áll egy napig, oszt poszt kit érdekel. Majd keddre odakerül szigetelés, vagy ha nem, hát szerdára. Mi meg két fordulóval keresünk annyi pénzt, amit eggyel is lehetett volna. De nem ez a baj Menyuskám. Nem. Ilyet láttam már ezerszer, ettől még megy a szekér valahogy. Döcög, de megy. A szociálizms épül. Hibák mindig vannak. A fő kérdés az az, hogy hogyan kerültünk mi ide, Bivalybasznád külsőre, egy rakomány bársonyszékkel. Úgy kerülünk ide, hogy ez az itteni kiskirályocska olyan széken akarja fényesíteni a nadrágja ülepét, amin a nála nagyobb királyok, királyocskák. Mert ettől lesz ő VALAKI, Menyuskám. És ezért teljesen feleslegesen Budapestről hozat irodabútort magának, miközben itt van húsz kilométerre egy bútorgyár, annak meg a boltja. És most meg vissza is akarja küldeni, mert zöld bársonnyal van kárpitozva a szék, ő meg bordót rendelt. Hát ez a baj Menyus. Ez az igazi baj. Amíg csak a melósok hibáznak, nincs hiba, majd egy másik melós kiigazítja. De ha egy ilyen helyi cézár hibázik, azt ki igazítja ki?
Menyhért csendben hallgatott, néha bólintott, de a szemén látszott, hogy ideges, nyugtalanul pillantgatott a főtér túlsó oldalán álló templom órájára. Valami miatt nem lehetett neki mindegy, hogy meddig tart még ez a huzavona ott szemben. Bonyhádi fel is figyelt, hogy a máskor oly nyugodt társa, most szemlátomást tűkön ül. Félbeszakítva magát, szóvá is tette:
- Mi van kiskomám, mi olyan sürgős. Nem mindegy neked mikor indulunk? Majd felérünk. Ma pedig meghívlak téged is meg a kislányt is egy zónapörköltre a Zölddióba. Az asszony vidéken, nincs kaja otthon.
- Hát, Pali bácsi... -tekergette a fejét Menyhért zavartan – Jó volna, csak hogy ma...szóval vendégség van nálunk. És...fontos lenne felérni...időben...mert...mert a Kicsi...bocsánat ...Viki szülei jönnek hozzánk... mert – és Menyhért feje már vörös volt – hát szóval...eljegyzés lenne, na. – bökte ki végül.
Kicsit nyugodtabban folytatta: - Ma lenne az eljegyzési vacsora, és nagy baj lenne, ha elkésnék.
Bonyhádi szélesen, vidáman elmosolyodott, rácsapott a fiú vállára:
- Az bizony nagy baj lenne. Gratulálok, gyerek! Irigyellek, hidd el. – és Bonyhádi érezte, hogy a vidámság mögött tényleg valami híg irigységet érez, a fene sem tudja, miért. - Akkor nincs mese, mennünk kell. Még így is bőven öt után érünk fel! Na gyere, vágunk egy kis rendet ezek között a nagyfejűek között. – ezzel Bonyhádi harcra készen felpattant a székről.
Menyhért ülve maradt. Elkínzott tekintettel nézett fel:
- Pali bácsi...én feltételesen vagyok kint...
Bonyhádi rögtön értette. Pont az hiányzik most ennek a gyereknek, hogy valami politikai színezetű konfliktusba keveredjen a maradék egy év két hónapjával a háta mögött. Kicsit gondolkodott, aztán kacsintott egyet:
- Na, várj csak, mindjárt jövök. Ülj itt, és nézzél folyamatosan a túloldalra, felénk, de olyan türelmetlen formán. No, menni fog?
Menyhért bólintott, Bonyhádi meg elindult a túloldalra, ahol a helyi notabilitások, és néhány kisebb rangú fegyverhordozó ismét, aznap már sokadszorra, a teherautó körül tömörültek, mintha a néma géptől várnának valami tanácsot. Az álláspontok eltérőek voltak. A járási tanácselnök arra hajlott, hogy a kocsi szépen vigye vissza az egészet, a bútorgyár pedig másnap cserélje ki az rakományt, és az még aznap érjen is vissza, vasárnap ide vagy oda. Helyettese kissé óvatosabb volt, finoman próbálta jelezni, hogy az ügy akár kínos is lehet. Véleménye szerint át kéne most venni az egészet, aztán hétfőn kicseréltetni, és a plusz fuvarokat, meg az egynapos bútortalanságért a kötbért a gyárral kifizettetni. A járási párttitkár, úgy mellesleg jelezte, hogy ő már „exponálta” magát ebben az ügyben, neki sem mindegy, hogy mi történik. A hivatali épület gondnoka, csendben megjegyezte, hogy szombat van, ő is, és Béla bácsi, a mindenes is mennének haza lassan. A tanácselnök letorkollta: „Akkor megy haza Kányádi elvtárs, amikor mondom” Bonyhádi váratlanul lépett oda hozzájuk, megzavarva az eszmecserét. Harákolt egyet, és sikerült magára terelni a figyelmet:
- Elvtársak, nem akarom sürgetni önöket, de az a helyzet, hogy nekünk nagyon rövidesen indulnunk kéne...
- Nem érdekelnek a szigetelő porcelánjai, elvtársam! – torkolta le azonnal a járási elnök – ezt az ügyet tisztázni kell...
- Értem én kérem - bólogatott Bonyhádi megértően – nem is ez baj, de a kocsikísérőmnek indulnia kéne. Ezért kérem, hogy siessenek egy kicsit, aztán hadd mehessünk.
Hirtelen nagyon nagy csönd lett. A járási elnök elsápadt, szeme kiguvadt, a helyettese vörös lett és nagyra nyitotta száját. Bonyhádi nyugodtan nézett velük szembe. Kettő másodperccel azelőtt, hogy kitört volna
vihar, újra megszólalt:
-Elvtársak, hadd áruljak el valamit, így egymás között, de kérem, ne mondják tovább. Szóval az a nagy helyzet, hogy kocsikísérőm az nem egy egyszerű, hétköznapi melós, hanem a Tóth elvtárs fia – és itt Bonyhádi egy diszkrét, de egyértelmű szemmozdulattal a magasságos ég felé pillantott – tudják, azé a Tóth elvtársé.
A jelenlévők csak bámultak. Aztán a párttitkár megvilágosodott: -Óooo! – mondta – de hát mit keres itt akkor? Ilyen ruhában? – és átnézett a túlsó oldalra. A másik kettő is odapillantott. Menyhért megérezte a rá irányuló figyelmet, és Bonyhádi utasításának megfelelően igyekezett határozott nyugalommal visszanézni. Úgy-ahogy ment neki.
- No, az a helyzet, hogy ez fiú tanárnak, vagy minek készül és azt mondta a szüleinek, hogy meg akarja ismerni a dolgozókat, hogy hogyan élnek meg ilyesmi. A TEFU-t választotta, a Tóth elvtárs beszélt a vezérigazgatóval, hogy hadd jöhessen, mehessen, amíg meg nem unja. Azt is meghagyta, hogy vigyázzanak rá, hát ezért is vezényel...pardon helyzetek ide. Ha értik az elvtársak.
Értették azonnal. Helyére került minden, az ott a szakadt cájg nadrágjában, kockás ingében nem kocsikísérő, hanem álruhás királyfi, ez itt meg nem sofőr hanem?...hanem! Bonyhádi folytatta:
- Na, és ma este a Tóth elvtárséknál v e n d é g s é g lesz! – és a „vendégség” szót olyan hangsúlyos tagoltan mondta ki, közben megint az ég felé pillantva, hogy ezt már mindenkinek érteni kellett. – Ma külön parancs...pardon, utasítást kaptam, hogy gyors vágtában érjünk vissza, nehogy ez a fiú elkéssen a vacsoráról. Érthető ez elvtársak?
A plató negyed óra múlva üres volt. A Járási Tanács elnökéről kiderült, hogy nagyon jó operatív képességekkel rendelkezik. Pillanatok alatt megszervezte a csatárláncot, kézről kézre jártak a székek, a tárgyalóasztal, az állólámpa, az íróasztal, az előszoba fogas. Nem volt semmi hiba. Mikor elkezdődött a rakodás, Tóth Menyhért felpattant a túloldalon, hogy munkába álljon, de Bonyhádi egy gyors kézmozdulattal visszaparancsolta. Kivárták, amíg befejeződik a munka, a sofőr egy hanyag mozdulattal az elnök elé tolta a fuvarlevelet, aki villámgyorsan aláírta, aztán Bonyhádi és Tóth Menyhért felszálltak, máris feldübörgött a motor, a Csepel széles, poros kanyarral megfordult, elindult Budapest felé.
A járás vezetősége sokáig integetett utánuk.
Már tíz perce úton voltak, és Bonyhádi még mindig röhögött, nem tudta abbahagyni. Nagy nehezen lenyugodott, de csak addig, amíg Menyhért végre meg nem kérdezte:
- Pali bácsi hát mit mondtál nekik?
- Hát mit mondtam volna! – nyögte ki a könnyeit törölgetve nagy nehezen Bonyhádi – Az igazat mondtam: hogy a kocsikísérőmnek sürgősen vissza kell menni, mert este vendégség lesz náluk! Hát hallottál engem hazudni akármikor?!

Utoljára frissítve:2020. június 03., szerda 11:03
Csató Gyula

Szerkesztés alatt...

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned