Háromtizenegy
 
Ma versbe fogom írni a testedet.
Ezzel az ötlettel ébredtem hajnali háromtizenegykor.
Megfogom a kezedet és végigvezetek rajta egy metaforát,
kezdem az ujjaid hegyétől és a csuklódnál pontot teszek.
A könyökhajlatodba megpihenek kicsit,
ott pont olyan meleg van most is,
mint amikor egyszer a fehér lepedőmagányban
olyan szorosan öleltél át, mint még soha.
Akkor is hajnali háromtizenegy volt,
csak éppen egy másik időzónában.
 
A vállad íve megér egy hasonlatot,
a mellkasod dübörgése pedig érdemel
egy képet valami lóversenyről,
ahová mindig el akartál menni,
de mégsem jött össze.
 
A vers elér a csípődig,
csendben végigmegy ágyékodon,
ahol megírom azt a sok lebegő vágyat,
amit önszántadból tettél a fiókod leghátsó részébe.
 
A lábaidról dalt írok,
amiben mindig csak mész,
soha nem állsz meg,
még akkor sem,
amikor engem látsz.
 
A térdeidnél azért időzöm még,
imát írok róluk azoknak az isteneknek,
akik előtt újra és újra térdre borulsz.
 
Meg fogom írni ezt a verset,
és soha nem mondom el neked,
hogy rendszeresen felébredek
hajnali háromtizenegykor.
Tovább a kategóriában: « ars poetica Creatio ex nihilo »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned