A XXI. század költői

„Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!”

(Petőfi: A XIX. század költői)

Még áll a ház, hol világra jött Az, ki huszonhat évet élt.
Még hantján valahol sír a rög, emlékezzünk rá épp ezért.

Világos fájdalmas szelleme kísérti elménk éjhonát.
Fényeit befogni kellene, ne élje tovább fénykorát.

A szabadságunk ma álom csak? Vágyaink szárnya eltörött?
E képletes ősi járomnak a súlya rajtunk nem örök.

Mély tisztelettel a múlt felé lerágott csontját hagyjuk ott.
Lépjünk úgy újra tükrünk elé, mint aki új esélyt kapott.

„Vannak hamis próféták, akik azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten az ígéretnek földe van.”

De tudd, itt élned, halnod kell és a kesergés nem segít.
Ha kell, erővel halmozd fel új bölcsességek ezreit.

„Nagy munkát vállal az magára, ki most kezébe lantot vesz.”
Mondd, hol van annak a határa, hogy pajzsod végre hangod lesz?

Tűröd, hogy valótlan szólamok irányítják a ma tetteit:
Híg szavak súlya kilóra sok, s a naiv embert ellepik.

A történelem így önmagát ismétli meg, ha ráhagyod.
Lantod zenéjét az hassa át, mit igaz Költőnk ránk hagyott.

Légy lángoszlop vagy szelíd mécses, csak világíts a mindenit!
Izzó szavad legyen erényes(!): csak úgy jó, ha mást felhevít.

Utoljára frissítve:2020. május 08., péntek 22:39
Török Nándor

Bemutatkozás

„Nem vagyok bölcs és nem vagyok bölcsész. Nem vagyok bölcsész és ezt a költészetben szakmailag hátrányként élem meg. Máshonnét indultam és máshová is fogok érkezni, ha egyáltalán megérkezem valahová és nem tévedek el. Keveset tudok, kevesebb a belém sulykolt elméleti élmény és a fölöttem lebegő isteni sugallat. Ezért a valóságra hagyatkozom. Hol mélysége homályában tapogatózom, hol vibráló fényében szárnyalok. (Mindenképp elvakítva érzem magam) Sokszor nem tudom minden gondolatomat és érzésemet megfogalmazni, ezért egy állandó hiányérzet mardos, de talán jobb is így. Van, ami inspiráljon.

Ha fájdalomról írok az valódi földi fájdalmat jelent és a papírra vetett boldogságot sem élem meg oly bonyolultan és szárnyalón. (Ha a rózsáról írok, nemcsak a szirmok illatát, nemcsak a tüskék szúrását érzem, hanem a trágya természetes szagát is, mit ültetéskor a tövéhez tettem. Kérges tenyeremen érzem az ásó ismerős nyelét, bakancsom résein érzékelem és értékelem a kiloccsant öntözővíz pimasz tréfáját, s metszőollómon hallom lecsordulni az elfagyott hajtások megkönnyebbült sóhaját. De legtöbbet a körmeim alatti gyász és nyöszörgő derekam szemérmes suttogása mond el.)

Ez is egyfajta költészet, csak kicsit talán kiábrándító, hiszen ezekkel a dolgokkal senki sem szembesül szívesen.”

Török Nándor

(részlet: Ars poetica)

http: mek.oszk.hu/18300/18382/

Legfrissebbek a szerzőtől: Török Nándor

Tovább a kategóriában: « Két kifli A fenyő »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned