Az utca szentje

Már hajnaltól ott toporgott a kapu mellett. Télen-nyáron. Hétfőtől péntekig. Minden nap. Várta az ebédet. Az egyetlen eseményt az életében. Az ételhordót a Városliget egyik kútjánál „mosta” ki mindig, miután megette az ebédjét. Ez legalább félórás művelet volt. De, ha fagyott, akkor nem volt mosogatás. (Ilyenkor az ebédesek szentségeltek.)
     A lakásából kikapcsolták a vizet. A gázt. És az elektromos áramot. Gondnokság alatt állt. A gondnokához utalták a rokkantnyugdíját. Azért, hogy ő fizesse a lakbért, és a rezsit. Hogy gondoskodjon a Béláról. Adott is neki párszáz forintot havonta. Ezen felül pedig – az égvilágon semmit sem csinált, és nem is fizette ki a Béla (önkormányzati) lakásának közüzemi díjait. Vagy tíz éven át. Ezért kapcsoltak le mindent. Ez talán még rendjén is volna. Csakhogy egyszer, a múlt esztendőben, egy nagy őszi esőzés révén beázott, majd beszakadt a Béla szobájának plafonja. A ház tetején éppen akkoriban dolgoztak a munkások. Béla rémült arccal dörömbölt be hozzám.
- Zuhog az eső! Szóljál már a munkásoknak! Szóljál már nekik!
- Én? – kérdeztem ámuldozva. – Miért? Mi történt?
- Szóljál már nekik!
- De, mit, Béla?
- A munkások a tetőn dolgoznak!
- És?
- Szóljál már nekik, hogy beszakadt a plafonom, csinálják meg!
     A munkások persze nem csinálták meg a Béla plafonját. A gondnoka is hozta a kötelezőt – ő sem tett semmit. Ám valaki mégis csak tett valamit. Tavasszal egyszer csak eltűnt a Béla. Az egyik lakótól tudtam meg rá egy-két napra, hogy jött a Hatóság, és kitették – szó szerint – az utcára. Hajléktalan lett. A környéken kóborolt. Én is többször összefutottam vele. Adtam neki ezt-azt, mások is segítették, de az volt a benyomásom, hogy meglehetősen egykedvűen fogadta ezt az új élethelyzetet. Hiszen, ahogy érezni lehetett, Béla már előtte is olyan volt, mint egy fedél nélküli. Nem fürdött, kukázott meg egyebek.
     Mindig is hozzátartozott – télen és nyáron egyaránt – az esernyője, ami mindig ott lógott a kezében, meg a télikabátja, amit a legnagyobb kánikulában sem vetett le. És a felemás lábbelije: egyik lábán rongyos sportcipő, a másikon pedig egy szakadt bakancs. És persze – a fekete kucsmája.
Valamikor december közepe táján, egy esős reggelen, heves kopogtatásra riadtam fel. Kinyitottam az ajtót és megláttam Bélát, kucsmáján egy rákötözött nejlonzacskóval.
- Hát, te, Béla, hogy …? – kérdeztem meglepetten.
- Hé, van kulcsod? – lihegte.
- Milyen kulcsom?
- Kapukulcs. Kapukulcs kell.
- Hogyhogy?
- Tegnap hoztak vissza. A rendőrök. Aszonták, újra itt lakhatok.
- Várj, megnézem.
     Megnéztem és volt.
- Hé, mikor jön az ebéd?
- Az ebéd? Nemsokára. De neked nem jön. Hisz úgy tudja mindenki, hogy nem laksz már itt.
- De kell ebéd.
- Jó, szólok az ebédesnek.
     És minden úgy lett, mint a régi szép időkben. „Már hajnalban ott toporgott a kapu mellett…” De csak pár hétig. Január elején ismét megjelent a Hatóság, és ismét kiebrudalta az utcára Bélát. Hogy miért, senki se tudja.  Ő sem. Nemrégiben találkoztam vele a Stefánia úti buszmegállóban.
- Béla – kérdeztem tőle –, miért csinálták ezt veled?
- Neeem tudom. De ígérték, hogy visszamehetek.
- Kik ígérték?
- Nem tudom.
- Van kajád? Tudok valamiben segíteni?
- Van pár péksüteményem. Most adták – zörgette meg vigyorogva a kezében lévő fehér zacskót.
Azóta hol itt, hol ott láttam őt. Sajátos, majomszerű járásával bandukolt; jártában be-becsönget a házakba; bele-belenyalint a kerítéseknél hagyott üres joghurtos-poharakba – és azzal a lendülettel megy tovább. 
     De hová? Merre? Meddig?
Jahoda Sándor

A nevem: Jahoda Sándor. 1976-ban születtem Budapesten, és jelenleg is itt élek, Zuglóban. 2004 óta publikálok. Verseket, novellákat, regényeket, drámákat és recenziókat írok. Eddig 6 verseskötetem és 3 prózakötetem jelent meg. Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek.

Tovább a kategóriában: « Barátnők Ugrás »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned