Ugye
 
– Megint Babitstól idéztél? – fordultam álmodozó arca felé.
Meleg volt. Hanyatt feküdtünk, az ágy nyirkos volt, a plafont néztük, odakint macskák doromboltak. Nem szeretem őket, de sokkal jobb, mint amikor kiéhezett galambok huhognak a balkonon. A hátrahagyott vastag ürülék magáért beszél, bár jobban belegondolva a lerakódott szürke valami nem tud beszélni...
Egy szélharang csilingelt, régebben tetszett, de újabban inkább idegesít. Megsimogattam a féloldalra begyűrt lepedőt, lelógott az ágyról, éreztem, hogy ránt rajta egyet. Álmosnak tűnt a hangja, tudtam, hogy a hivatalban minden nap kiszívják a vérét. Soha nem értettem, hogy erőt adhatok-e neki, vagy megnehezítem az életét. Néha improvizálnom kellett, de utólag soha nem bántam meg.
– Csak eszembe jutott pár sor, de már nem tudnám idézni – mondta halkan –, néha fölösleges szónokolni.
Örültem, hogy nem emelte fel a hangját. Aztán megfogta a karom, nem értettem, mit akar.
– Mit olvastál utoljára?
Szokatlan volt a kérdés, ez inkább rám jellemző. Szúnyogok szivárogtak a szobába, de hülye alliteráció, gondoltam hirtelen. Lecsaptam egyet a falon. Szerencsére engem utálnak.
– Őszintén? – kérdeztem.
Nem válaszolt. Pocsékul éreztem magam, mert ismét távolodni láttam, pedig még a másnap sem jött el. Felkeltem, odavánszorogtam a régi írógép helyén szunnyadó billentyűzethez, az íróasztal mellett megnyomtam egy gombot, ismerős zöld fény ragyogott fel, a mosolyomat szerencsére senki nem látta. Apró öröm. A macskák odakint elhallgattak, talán elaludtak, talán győzött az egyik kandúr. Megráztam a fejem, ilyesmire nem akarok gondolni. Valaki nagyon kritizálta, hogy versben használom a „cicaharc” kifejezést. Igaza van...
– Őszintén… – hallottam a hátam mögül.
Leült a szőnyegre, éreztem, hogy csóválgatja fejét. Láttam az árnyékát. Levett egy nagy, keményborítású könyvet a legkopottabb polcról, olvasott. Néha felnézett. Tudtam, hogy túl hangosan gépelek, rossz szokásom így verni a klaviatúrát. A kézirat nem kérdez, csak hízik, ha úgy tartja kedve.
Hajnal felé hozzám vágott egy kispárnát, szerencsére csak egy régi borókaágat sodort le a hangdoboz tetejéről. Felsöpörtem, kivittem. Reméltem, egyelőre nem fog havazni. Behajtottam az erkélyajtót, átkötöttem a függönyt, kikergettem egy szürke vándorlepkét.
– Semmit nem olvastam – zümmögtem később a füle mögé.
Még egyszer átöleltem, aztán a szomszédban bekapcsoltak egy hajnali tévét,  kutya ugatott a távolban, valaki üvöltött, hogy még nincs hat óra. Felnéztem a faliórára, aztán a telefonra, tényleg nem volt annyi.
– Babitstól mindig – suttogta félálomban, talán az éjféli kérdésemre válaszolva.
– Ugye megérte?
Alig halottam, óvatosan bezártam a lakás ajtaját. Nem válaszoltam, mert tudja a választ. Őt a fáradtság gyötörte, engem a bűntudat. Igen, megérte, de a buszok nem várnak.
Székely-Máté László


Székely-Máté László

„Székely-Máté László 1969-ben született Győrött. Általános és középiskoláit a városban végezte. Először kitanulta a villanyszerelő szakmát, majd munka mellett kitűnőre érettségizett. Korán kezdett verseket írni, már általános iskolában kedvtelésének érezte az irodalmat. Sokat olvasott. Egyfajta fordulópontot jelentett életében, amikor tizenhárom éves korában irodalom tanárának megmutatta első kisregényét, amely egy bűnbanda kalandos felszámolásáról szólt. Tanára biztatta, hogy folytassa az írást, ez későbbi életére nézve meghatározó élmény lett.

Másik korai szenvedélye a fényképezés volt, nagybátyja megtanította csínjára-bínjára. Tizenévesként maga hívta elő otthon a fotóit a nyolcvanas években. Mégsem művészi pályára tért, hanem a rendőrségi munka, ezen belül a bűnügyi szakterület felé kacsintgatott. Tudatosan készült a Rendőrtiszti Főiskolára, ahová könnyen felvételt nyert, de előtte másfél év katonai szolgálat várt rá egy légvédelmi rakétaezrednél. A rendszerváltást katonaként élte át, több érdekes élménnyel gazdagodott. Versei ekkor már érettebbek voltak, tükrözték az életmódját.

A Rendőrtiszti Főiskola évei alatt kevesebbet írt, többet tanult, valamint „fegyverszoba felelős” tevékenységéért belügyminiszteri dicséretet kapott. Miután megszerezte a diplomát, Győrben helyezkedett el bűnügyi technikusként. Verseiről ekkor is csak néhányan tudtak, visszahúzódó természete miatt nem akarta nyilvánosságra hozni őket. 1996-ban megnősült, ugyanakkor Gödöllőre költözött. Budapesten folytatta helyszínelői tevékenységét. Feleségét még a főiskolán ismerte meg, házasságukból nem született gyermek. 2002-ben elváltak, ezen időszakban elgondolkodtató lírájú versei láttak napvilágot.

Miután visszatért Győrbe, egy ideig még Budapesten, a Rendőrségen dolgozott, majd a magánszektorban kereste boldogulását. Aktuális munkáiról nem szívesen beszél, magánéletének részleteit sem árulja el. Az utóbbi években több, irodalmat kedvelő és művelő emberrel ismerkedett meg. Minden bizonnyal egy somogyi írónő hatására vált nyitottabbá, publikálni kezdte verseit, amelyek blogjaiban, és különböző közösségi tereken jelentek meg. Rövidebb prózákat is írt, de rendszertelenül, és jóval kisebb mennyiségben. 2015 nyarán megnyert egy irodalmi pályázatot három versével, amely megerősítette abban, hogy a nyilvánosságot vállalnia kell. Ugyanebben az évben jelent meg „Helyszíneken” című novelláskötete. Ez életrajzi ihletésű, és valós eseményeken alapul. Első verseskötete a ”Morzsák tánca” címet kapta. A cím a kötet utolsó versének utolsó sorának az utolsó két szava. A szerzőre jellemző, hogy filozofikus, társadalom- és valláskritikai hangot üt meg, de nem hiányzik az érzékeny szerelmi és romantikus vonal sem költészetéből. Részt vett a József Attila Vers-Dal Fesztiválon, több versét megzenésítették. Fotói jelentek meg illusztrációként irodalmi antológiában, valamint készített egy úgynevezett „hangosvers” gyűjteményt vakok és gyengénlátók számára, amelyben száznál több saját versét olvassa fel.

2016-ban jelent meg „Láthatatlan tükörképek” című kötete, mely már újabb költeményeit tartalmazza, míg a „Morzsák tánca” egyfajta összefoglaló volt életművéből. Utóbbi magába foglalja néhány korai versét. Rendszeresen részt vesz irodalmi pályázatokon, 2016-ban egy novellájával, valamit romantikus témájú verseivel nyert egy-egy fődíjat. Újabb versesköteteinek címe „Árnyéktaposás” (2017), valamint "Zöld eső" (2018). 2017-től többek között a „Fedél Nélkül” folyóiratban jelentek meg versei. A szerző elkötelezett híve a szabad felhasználásnak, műveit bárkinek rendelkezésre bocsátja. Verseiből több tucat megzenésített változat készült.”

Legfrissebbek a szerzőtől: Székely-Máté László

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned