Négykezes
 
Ültünk egymással szemben a sörözőben. Ő a hóvirágcsokorral babrált szórakozottan, amit a szemközti virágárustól vett kétszáz forintért. Poharamban a hab már leülepedett.  Miközben nagy kortyintásokkal ittam a hideg sört, éreztem arra vár, hogy én szólaljak meg. De egyszerűen nem tudtam mit mondani. Szétbontotta a kötést a csokron és párhuzamosan egymás mellé helyezte a virágszálakat. Hihetetlen érzéke volt minden körülmények között a rendhez. A hervadt vagy túlnyílt szálakat gondosan kiválogatta és egy külön csoportba tette az asztal szélén. Nem nézett fel egy pillanatra sem. Zavartalanul tanulmányozhattam arcát. Nyugodtnak tűnt, csak a szája és orra között ülő pici anyajegy rándult meg időnként alig észrevehetőn.
Nagyon sokáig zavarba ejtett ez az arc. Úgy képzeltem közömbösséget takar. Később tanultam meg, hogy a kezének higgyek. A két kéz mindig elárulta nekem gondolatait, az érzelmeit. Lehetett bármilyen álarc rajta, ha a keze simogatott, ha remegett, ha összefonódva az ölében pihent, vagy csak egymásba fonódott, tudtam mi következik. Mindent két kézzel csinált. Nem tudta függetleníteni egyiket a másiktól. Ha teste vagy feje mással volt is elfoglalva, kezei akkor is szinkronban voltak. Még írni is tudott jobbal és ballal egyaránt. Ha egyik elfáradt, a másikkal folytatta a sort, s a legjobb írásszakértő sem tudta volna megállapítani, hol váltott. Néha úgy tűnt fel nekem még gondolkodni is a kezével szokott. Valami felfoghatatlan telepatikus erő van ezekben a kezekben. Ha egyszerre megfogta velük a fejem, azonnal tudta mire gondolok. Nem volt szükségem soha szavakra, csak ő használta ezeket, hogy én is értsem őt. Kiszolgáltatottja voltam. Csak olyankor jött zavarba, amikor megfogtam kezeit és nem engedtem a szorításból. Ilyenkor furcsa grimaszok jelentek meg arcán, arcizmai elárulták tehetetlenségét, s ha sokáig nem engedtem, végül eszelős zokogás tört fel belőle ellenállhatatlan erővel, egészen kezei szabadulásáig.
Most is az érintésre lenne szükségünk. Ő még nem ivott a söréből. Igaz különösebben nem is szerette, most mégis azt rendelt. Talán mert szomjas. Képtelen ösztöneinek parancsolni. Legszebb pillanatainkat képes volt anyagcsere-folyamatai vagy fizikai fáradtsága miatt elrontani. De később azt is megszoktam és már dühös sem voltam, amikor kelletlenül préselte ki magából a mondatot: „most ne” vagy azt: „várj egy pillanatig”. Elvégezte a szükségét, csillapította szomját, kialudta magát és folytattuk, ahol percekkel, órákkal, avagy napokkal azelőtt abbahagytuk. És én jó kiskutya módján bújtam a gazdi csodálatos kezeinek füttyentése közé. Hagytam hadd simogasson, még hálás is voltam a nekem szentelt drága idejéért.
Most mégis ő vár. Pontosabban nem is ő, hanem a kezei. Számomra a testformája és a pszichéje kezekké alakultak. Két sima, hajszálerekkel alig láthatóan átszőtt, kedves, lebegőn simogató, légies kezekké. Kezekbe voltam, vagyok szerelmes? Most nem tudom. Kellene ezeknek az okos kezeknek az érintése, hogy kiszívják belőlem a gondolatot. Ezek nélkül már önmagammal sem tudok kommunikálni. Érzelmeim a hosszú tunyaságban elvesztették azt a képességüket, hogy a gondolat által felfogható jelszintre erősödjenek. Ezek a kezek sokkal érzékenyebbek, mint az én kémiai és fiziológiai folyamatokkal determinált agyam. Kezei az én mankóim. Nélkülük megbénultam. Vagy…. vagy nem is csak megbénultam. Egyszerűen nem létezem, mert… mert nem működök. Fáradt vagyok…. Elviselhetetlenül fáradt.
Két kézzel fogta meg a korsót és ajkaihoz emelte. Két kortyot engedett le a torkán, gégéje kétszer ugrott le, s fel. Az asztal közepére, a kartonkorongra tette a poharat. A sör közben tovább csúszott a garaton keresztül a gyomrába, ahol megkezdődött a feldolgozás, a kiválasztás. Hamarosan a gyomorból a vér segítségével a sejtekbe kerül, ott fejtve ki káros hatását, hogy a májon keresztül a vesébe és a vesevezetéken keresztül, fehérjementes vérplazmaként, a be nem épült anyag ismét a külső testidegen rendszerbe távozzék.
Kezei másodpercekig ölében pihentek, megpróbálva rám figyelni, de én úgy tűnik nem sugároztam jeleket, mert kisvártatva ismét megfogták a virágszálakat, hogy új rendbe állítsák őket. Most az életképesebb, még viruló hóvirágok, koncentrikus körökbe sorolódnak a két kéz gondos, rendszeralkotó munkája következtében. A művet ketten nézzük. Nézésünkkel önmagunkat tapsoljuk. Ő alkotó tevékenységét, én kívülállásomat. De a kezek még nem elégedettek, enyhe remegésük árulja el ezt nekem. A bal fölemelkedik, az asztallaptól húszcentis magasságban megáll, az ujjak görcsösen szétfeszülnek, a kar az asztal sarka felé fordul és megáll a már teljesen fonnyadt, félretett virágok fölött. Az ízület újabb parancsra vár. Én egyre fáradtabbnak érzem magam. A parancs nem is késlekedik soká és a marok bezárul a haldokló növények fölött. Néhány szorító mozdulat és felismerhetetlen hulladék esik a hamutartóba.
Kiszáradt a torkom. Innom kell. A második korsónál már nem várom meg, hogy leülepedjék a hab. Habosan iszom. Tekintetem a kezeken. Az egyikben gyufás skatulya a másikban gyufaszál. Lángot csiholnak. A bal felemelkedik valahová, látókörömből pillanatokra eltűnik, s mikor visszatér az égő gyufaszálat a hamutartóba ejti. A láng még valameddig pislákol, majd eltűnik a hamutartóval együtt. Kibírhatatlanul fáradt vagyok. Már nem  látom az asztalt, rajta a kockás terítővel, a még viruló virágokat, a két habmentes, poshadó sörrel teli korsót, a gyufás skatulyát, a színes dobozú cigarettát, a reklámfeliratos karton alátéteket, őt, a háta mögötti fatámlát, a galériára vezető csigalépcsőt, a hangulatvilágítás sápadt fényét, a hangulatot, a kocsmát, a sugárutat szegélyező szecessziós házak szürke falait, az útmenti facsonkokat és a beléjük vésett emlékiratokat, a konzervházakba zsúfolt lejárt szavatosságú szardíniákat, a nyomdafestékbe merevített szebb jövőt, a vizeket és a vizeséseket, a vászonra ragasztott benyomásokat, a fátumokat, a mozdulatlanná merevített mozdulatokat, a csonka testek csökevényes érzelmeit, az önön képünkre formált cseppfolyósságot, a gömbökbe préselt végtelent, a tisztelendőket és a szentségeinket.
Sűrű ködöt látok. Távolról, csak sejthetőn, két alak közeledik. Velük együtt jön a zúgás is. Furcsán hajladozva járnak, néha egymásba fonódnak, amorffá válnak. Ahogy közelednek a zaj is egyre erősödik és mintha ütemekre esne szét. Fáradt vagyok… a fejem is fáj. Nehezen viselem el az emelkedő zúgást. Félelmesen közeledik a két hatalmas alak, a két – már érzékelem – kézforma. Az elviselhetetlen zaj, pedig ütemes taps. A taps halántékomat veri. Félek. Rohannék, de már bekerítettek a karok. A hatalmas marok ujjai görcsösen nyílnak szét. Lassan, fokozatosan záródnak össze körülöttem. Valaminek a markában vagyok. Még látom a vastag, hosszú életvonalat, s még hallom a gyilkos vastapsot. Végül is ő szólalt meg:
- Hazajössz?
Kezei az ölében pihentek, összekulcsolva. Arcvonásai rendezettek, nyugalomról árulkodnak. Jobb kezem lassan emelkedni kezd, az ujjaim kiegyenesednek. Alig valamivel az asztal fölött nyúlok át. Tenyere kissé nedves.
Pázmándi Péter

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Pázmándi Péter

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned