Mint megrontott…
 
Az Élet újabb tanulságot osztott
nekem, s Te , gyönyört őrző gondnok.
Kiver a víz, s már hangodtól borzongok,
nem kell ujjaiddal sem kedélyem, sem a szőrt borzolnod,
de jó szakember lévén az összes erogén-pontot
ismered. Rátapintasz…  Igen, pont ott!
Karodba veszel. Nem is…  Karodba omlok,
s rá se érve, míg gyertyát gyújtok, vagy pezsgőt bontok,
csókolsz, s te nekem, én neked rontok,
elfelejtem az összes tabut, az összes gondot,
agyam nem ér egy petákot, egy fontot,
elborítják felhőikkel a forró meleg-frontok,
hasunkon hamar izzadtság és egyéb csorg’ ott,
feszül a csukló, tartod a frontot,
összegabalyodott csapzott loboncok,
roppanó térdkalács, csattanó combok,
csiklóhoz verődő ágyékcsontok,
az ütemesen ütő… Igen, pont ott!...
ülőgumókon fékező puha dombok,
szemem kerekedő, mint megrontott
szűzé, kiben a feltörő tűz égve gátakat rontott,
Igen, pont ott! Igen pont ott!...
 
Úgy dobtam neked oda magam, mint kutyáknak a koncot,
s mialatt tövig lenyalják azok a kilökött csontot,
vizslatom magamat,  én, kényszerű kórboncnok.
Mindegy már minden. Csak ölelj!
Akaratom szét- és összeomlott.
 
 
2015. október
Lovass Adél

"Életünk festménye avantgard és színes, ne legyen egyszínű, vagy, mi rosszabb, vászna üres!"

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned