A múzsa
 
A kávézóban láttalak meg.
Pepita kalapod és csontkeretes szemüveged
nem passzolt a nyüzsgő helybe.
Írónak tűntél,
laptopod lekopott gombjain
megült a kávé keserű aromája.
Éreztem bánatod szagát is.
Intettem a pultosnak.
Két perc múlva a szokásost nyomta a markomba:
dupla eszpresszó, két cukorral,
tripla adag tejszínnel.
Halmoztam az élvezeteket.
Csuklómon megcsörrentek karláncaim:
csakra, örökké szeretlek apu,
fogyókúrás, energia karkötők.
Két ujjaddal megemelted a kalapod.
A szemüveg lencséje mögött is láttam,
hogy párás a szemed.
A nedvesség lecsapódott a bőrömre.
A fülledt levegő hamar felszárította.
Szemünk színe összekeveredett.
A kékeszöld szín némileg felpezsdítette
a szürke reggelt.
Vakon gépelted be a betűket:
Szép vagy!
Betűid úgy lüktettek a fehérségben,
mintha helyetted akarnának megölelni.
A kávémba kortyoltam,
fehér hab úszott az orromon.
Kézfejeddel törölted le.
Beleéléssel.
Gyöngyfogaidat megvillantva
mélyet lélegeztél
sóhajommal fújtam a sarokba.
Homlokodba hulló hajad
tüllként lebbent meg,
mint menyasszonyi fátyol a szélben.
Tollal véstem a bőrödre:
Köszi.
A mosolyod két gödröt keltett életre az arcodon.
Vízcseppeket képzeltem bele,
és magam, ahogy meztelenül
fürdőzöm az egyikben.
Leülünk a sarokba? –
világított egy újabb kérdés a monitoron.
Rohantam,
de akartam az idegent.
Az írót.
Vágytam rá, hogy szavakba foglaljon.
A múzsája akartam lenni.
Az asztalnál ülve elképzeltem magam
a holdvilágos ablakpárkányon ülve,
meztelenül
egy hófehér lepedő tekereg csak
kígyóként rajtam
és a lágy keze.
Puha ujjai megemelik az államat.
A gondolatok valósággá válnak.
Bőre vajként simogat.
Hagyom.
Pedig idegen
és író
és én a rabja lettem,
ahogy a gödröcskéiben úsztam
pár perccel korábban.
Belepusztulok, ha van valakid – írta.
Bőszen rázom a fejem,
hajam ezerirányba repked.
Megigazítja.
Remegő ujja ajkamra téved.
Meggypiros –írja.
Mosolygok.
Az íze is olyan? – kérdi.
Választ sem vár: megízleli.
Forog velem a hely.
Már csak mi ketten létezünk.
Mi ketten.
Mellém ül, meg sem kérdezi szabad –e?
Reszkető kezeibe veszi arcomat,
mézédes ajka, ajkamra tapad.
Hagyom.
Mert jólesik.
A szerelem buborékot fúj ránk.
Se hang, se illat,
semmi nem hatol át rajta.
Csak mi ketten vagyunk alatta:
az író
és én, a múzsája.

Legfrissebbek a szerzőtől: Kacsó Krisztina

Tovább a kategóriában: « Viasz szív Beléd fagyva »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned