Kiadva magamat

Elvesztem karjaidban.
Akarva-akaratlanul.
Hát, ez vagyok én.
Az ember mindig holtig tanul.

Ne ülj mellém!
Ne érj hozzám!
S, ha kérhetem,
egyáltalán
ne is nézz rám !

Talán az illatod...
Talán az erős szorításod,
mely tudatja,
mikor, mimet, hogy kívánod...

Remegőn-vágyón
küzdenek kötegelt zsigerek,
mintha a létbe lépve
téptük volna szét a zsineget,
melyet egykor font köztünk
a Hatalmas ujja,
s az akarna összeforrni újra és újra...

2015. május

 

Utoljára frissítve:2019. november 07., csütörtök 08:27
Lovass Adél

"Életünk festménye avantgard és színes, ne legyen egyszínű, vagy, mi rosszabb, vászna üres!"

Legfrissebbek a szerzőtől: Lovass Adél

Tovább a kategóriában: « Egy kirándulás képei Múzsa »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned