Dinnyés József hetvenéves

Születésnapi beszélgetés a daltulajdonossal
„A zene kézen fogja a verset”

 

Vannak ifjúkori barátaim, akiket elsodort közelemből a sors, de
számon tartom őket, mert tudom, hogy valami fontos küldetésük
van, hogy azonos kultúrkörbe tartozunk, ahogy Márai mondja:
dolgunk van a világban. Ilyen barátom Dinnyés József, akit 1972-
ben ismertem meg a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat
propaganda osztályán, nekem az volt a feladatom, hogy írókat,
költőket, művészeket kísérjek vidéki előadásaik színhelyére.
Ilyenkor a vonatba vagy kocsiba összezárva, jókat beszélgettünk.
Ezek a csevegések voltak az én egyetemeim. Sokat tanultam ezektől
a beszélgetve tanító tollforgatóktól, művészektől. Aztán elsodort
bennünket a sors egymástól, de mindig, ha szóba került Dinnyés
József, érdeklődve figyeltem, hol lép fel az országúti vándordalnok,
miket dalol. Amikor pedig 22 év késéssel, 1989-ben megjelent
Dalaim könyve című kottás versválogatása, irigykedve
csodálkoztam rá. Jé, a Jóska, milyen jártas a magyar költészetben. A
száz verset tartalmazó kis kötetben 46 költő verseit olvashattam és
persze mellékelte a versekhez a kottákat is. Irigykedtem, mert több
poétát nem ismertem. Újdonság volt, hogy többnyire a határon túli
magyar költők verseit ismerhettük meg. A bevezetőjének több
fontos mondata közül a szerző egy vallomását a költészetről
megjegyeztem: „A zene kézen fogja a verset, hogy elvezesse a
dallam útjain az olvasó értelméhez…” Vagy egy másik szép
gondolatát őrzöm: „Versekkel élő ember vagyok. A nyelv
legizgalmasabb titkainak megismerése mindig különleges
kalandokat ígért nekem…”
Aztán újabb évek teltek el, de a véletlen és a szerencse megint
közel hozta irodalmár lelkemhez a versszerető lelkirokon
daltulajdonost, mert a Hungarovox könyvkiadója, a költő, Kaiser

László barátomtól dedikált példányát kaptam a Dinnyéssel készült,
izgalmas beszélgetőkönyvét. Ebből már jobban megismerhettem az
örökmozgó, kalandos életű igricet, Tinódi Lantos Sebestyén XX-XXI.
századi lelkes utódát, aki nyugodtan felírhatta volna, az mi sokat
daloltam, igazat daloltam. Válogatós volt. Csak olyan költők verseit,
énekelte, amelyek a szerelemről, az emberi méltóságról, a szabadság
fontosságáról, magyarságunk megtartására sarkalltak bennünket.
Hazug verseket, hazug költőket nem énekelt. És ez utóbbi tette
különösen magányos harcossá, - pedig nem harcos alkat, csak
makacs, következetes - aki a mindenkori hatalom fura urai előtt
mindig gyanús volt. Píárja, reklámja is ennek megfelelően alakult,
nem lett tévésztár, de az irodalombarátok szerették, szeretik. A
hatalom pedig, amely mindig a látszatot akarja megőrizni,
demokratának akar látszani, megtűrte. A legmaradandóbb kép ebből
a könyvből, amikor a magányos vándordalnok, Jóska áll az országút
szélén, nem Godotra, autóra várva, amely majd elviszi valamelyik
művelődési házba versszerető civileknek, irodalommal jó erkölcsöt
tanítani, dalolni. Úgy tett, mint a sokunk szeretett erdélyi költő,
Kányádi Sándor, aki nem restellt a legkisebb faluba is ellátogatni,
verseit mondani, magyar irodalmat népszerűsíteni. Majd megint
eltelt néhány év és nemrégiben megint a véletlen és Kaiser László
jóvoltából egy kocsiba zárva utazhattam a daltulajdonossal Csongrád
városába, a művelődési házba egy író-olvasó találkozóra. A Dinnyés-
Kaiser irodalmi estre. Dinnyés barátom, mint én is, sajnos
megöregedtünk, viszont derékban sokat fejlődtünk. De talán azzal
vigasztaltuk magunkat, hogy szellemünk a tűz nem égeté meg… Őszes
a szakálla, kissé borzas, oldalra fésült frizurája is szürkült, de szemei
ugyanúgy derűt és jóindulatot sugároztak, mint 46 éve. Kezében az
elmaradhatatlan gitár. A szeme, a lelke nem öregedett. Mert a
személyiség magja nem változik, ha az ember egy maga által
kiválasztott értékes, hasznos hivatáshoz minden áron ragaszkodik.
Csaknem ugyanazzal a lelkes, önmaga fontosságában hívő, - vele
kapcsolatban, nyugodtan írhatom, küldetéses emberrel találkoztam, -
mint az ánti-időkben. A csongrádi művelődési házban nem volt
nagyszámú közönség, de annál lelkesebb. Mi divatja múlt

irodalomkedvelő civilek lehettünk vagy 30-40-en, ami manapság már
tisztes létszámnak számít. És akkor a daltulajdonos úr egyszál
gitárjával szerényen kiállt és verseket dalolt nekünk. Énekével
megemelve a versélményt, értelmezve, kiemelve a költemények
lényegét. Nagy tapsot kapott, sikere volt. Elégedett lehetett. Néhány
embernek örömöt szerzett. Az előadás után néhány nappal
felkeresett, ritkán fordult elő, 46 évi újságírói működésem során,
hogy egy költő vagy író jött el hozzám látogatóba. Jóska nem érezte
méltóságán alulinak. Az alábbiakban igyekszem felidézni
beszélgetésünket, életről, irodalomról, versekről, versdal-szerzésről.

Pontosságot és tisztaságot jelent a vers

- Mit adott neked, mit jelent számodra a vers, a költészet, a
verséneklés? Mi lennél versek nélkül?
- A vers tömören megfogalmazva, válasz a világ dolgaira, hiszen jól
megszerkesztett gondolat, amelyben ritmus van. Arra lehet
válaszolni. Hiszen még az ostoba szurkolók, primitív mondókái is
ritmusos szövegekből vannak. Nem akarom bagatelizálni, de amikor
világméretű változásokat okozhat egy szép vers, például Talpra
magyar, hí a haza. Itt az idő, most vagy soha. Nem is kellett volna
többet írni Alexandr Petrovicsnak. Vagy Ne rejtőzz el, úgy is látlak,
rád csukom a szempillámat… ugye milyen gyönyörű? Döbbenetes
sorok. A szemnek van emlékezőtehetsége. Ha ránézek valakire vagy
valamire, behunyom a szemem, egy picit még látom azt a tárgyat
vagy személyt, és a “rád csukom a szempillámat”, ezt az emlékképet,
szó szerint a képet rakom el, hozzá természetesen a személy hangját,
alakját, gesztusait. Buda Ferenc két sora pontosan fogalmaz. Tehát
pontosságot és tisztaságot jelent a vers. A szavak használata pedig
arra való, hogy gazdagítsuk szókincsünket.
- Te már biztos érzékkel meg tudod határozni, mi a jó vers, meg
tudod fogalmazni, egy versről, miért szép? Azt írta Weöres Sándor
1942-ben a Nyugatban: „A szépség lázmérője a hátgerinc”.
- Nagyon sokat csalódtam a szép versek szerzőiben. Ott van a szép,
tetszetős szöveg és kiderült ezt olvasva, hogy a költő nem igaz,

hamiskás ember. Élt például a 17. század végén egy fickó, karintiai
származású elmagyarosodott Liszti László. Hazáról, helytállásról írt
verseket. Külön jegyzeteket írt hozzájuk. Kiderült, hogy nyugat-
magyarországi főúr és rabló volt. Saját kereskedőinket is kirabolta. És
Bécs röhögött a markába, hogy van egy házi gazemberük. Mígnem
bécsi aranyat hamisított. Na, akkor aztán elfogták, elrettentésül
fölnégyelték, Bécs négy kapujára kiszögezték testrészeit.
- Miért van az, hogy sokszor sokan a költő magánéletét versei
megítélésekor is figyelembe veszik?
- Első oka a műveletlenség. Van, aki roppant bátor műveiben,
egyébként visszahúzódó. Ilyen volt a kitűnő költő, Juhász Ferenc. Aki
óriási versszabadsággal rendelkezett, szókészlete határtalan volt. És
egyszer, mikor nála voltam – már Kossuth díjas volt – anyagilag jól
ment neki, - olyan szakadt, foszló, kötött-mellény, kardigán volt rajta,
hogy megdöbbentett. Miért ezt veszed fel? Kérdeztem, mire ő: nem
tudom kifűteni a lakást. Hogyhogy nem tudod kifűteni, két Kossuth-
díjad van, az Új Írás jól kereső főszerkesztője vagy. Mesélem Nagy
Lászlónak, voltam Ferinél és képzeld el... Ó, Feri mindig „nyafog”,
mindig sír – mondta. Állandóan a versen gondolkodik, bezárkózott a
maga világába. És valóban gyönyörű verseket írt Például, Babonák
napja csütörtök, csütörtök a legnehezebb. És 1956-ban, csütörtökön
volt a sortűz a parlament előtt. És megverselte!
- És mit érnek zeneileg ezek az általad szerzett énekelt dalok?
- Ha a dallam szolgálja a verset azzal, hogy kézenfogják egymást,
egyik sem nyomja el a másikat, akkor értékes a dal és a vers együtt.
Hogy milyen értékesek, azt a hallgatóság magatartásán le lehet
mérni.
- Legutóbb, amikor Kaiser László verseit daloltad, a dallam
megemelte a verseket, hatásosabbá tette.
- Igen, például Finta Éva leveléből is ez derül ki. Egyetlen költő sem
mondta, hagyjál békén. Nem félnek tőlem, hogy elrontanám a
dallammal a verset.

- Világnézettől függetlenül, szívesen vették megmuzsikálásaidat a
különböző irodalmi szekértáborok költői? Remélem, nem veszed
beskatulyázásnak, te nemzeti konzervatív beállítottságú vagy. Ez illik
rád, nem?
- Ez illik rám, de nem vagyok fanatikus és hívő protestáns is vagyok,
ami azt jelenti, hogy lázadó és anyanyelv-védő, nemzeti
gondolkodású. A protestáns a nemzethez kötődik elsősorban és mint
hívő a világhoz.

A vers az, amit mondani kell?

- Kányádi Sándor, a kitűnő erdélyi költő, akit te is nagyon szeretsz és
tisztelsz, első kötetedbe, a Dalaim könyvébe több versét
beválogattad. Ő azt mondta, a vers az, amit mondani kell. Te pedig,
gondolom, úgy tartod, hogy a vers az, amit dalolni kell?
- Nem egészen. Minden egyes metafora ízű mondásnak több
jelentése lehet. Minden ilyen kijelentést szavakra, fogalmakra lehet
bontani. Minden egyes szónak más-más ember számára más-más a
jelentése. A Kányádi-féle mondás nekem azt jelenti, hogy ha van
mondanivalód barátom, és azt el akarod mondani, légy szíves úgy
mondd, hogy az megformázott, tömör, szép és talán még elegáns is
legyen. Mikor jöttem hozzád, két rosszarcú ember állt az utcán. A ház
előtt köszöntek el egymástól, rossz érzéssel hallgattam. Nekem ezt
jelenti ez a környék. Te nyilván megszoktad, neked más. A Kányádi
versekben is benne van a zene. A magyar beszéd dallamos, zenés
nyelv. Pontosan az ereszkedő dallama miatt. A magyar nyelv
képekből és zenéből tevődik össze, egyszerre. Aki nem vigyáz, dalolva
beszél. Rádióban hallani gyakran, hogy szinte eldudorássza magát a
bemondó vagy riporter. Ez borzasztó. Nem lehet élvezni. Van egy
tárgyilagos hang, amely megadja a szöveg lüktetését, de az nem
dalolás, zenei lüktetés. Ha pedig dallam formába akarjuk elmondani,
az hatásos lehet. Avar István, ő volt ebben a legnagyobb. Nagy
Lászlónak egy versét úgy szavalta, hogy szolmizálni tudtam. Ez valami
csoda volt. Nagy László Csontváry cédrusát megverselte képvers
formában. Libánus fa, libanoni cédrus… ezt le lehet szolmizálni. Mert
minden egyes magánhangzónak mássalhangzójával együtt megvan a

maga fekvése és a színész a versbeszédet mondja, azon belül a zenei
ritmusát, akkor el kezd zenélni a vers. De attól még nem lehet
lezongorázni. Csak, ha tényleg igazi hangközöket kezdek belőle
formázni. A francia nyelvnek egész más a dallama. Honnét van, hogy
a magyar nyelv dallamos nyelv, pontosan az ereszkedő dallamképe
miatt minden mondata magasan kezdődik és a mondat ereszkedik
lefelé. Ugyanez nem mondható el a francia, német, angol nyelvről.
Ott sokszor felfelé kunkorodik a mondat vége, mint a skorpiónak a
farkincája. A magyarban mindig az első szótagban van a hangsúly,
tehát olyanfajta lüktetést találunk a szövegben, ha egyenlő módon
osztjuk el a szavakat, akkor határozott lüktetést kapunk. Innét van,
hogy szinte jambikus némelyik szövegrészünk, akár prózaként, akár
versként kezeljük. A trioláktól kezdve a szinkópákig minden ott van
mondatainkban. Ugye a szinkópa ti-tával kezdődik, nem tá-tivel és
nem az első szótagnál. A szinkópa mindig beljebb van és nem a sorok
elején.
- Te külön mindig utakon jártál.
Ez nem külön út, másik út.
Az én házifeladatom, a mai napig is a versek eléneklése. Én nem
dallamot akarok énekelni. Ahhoz nem kell vers.
- Vagyis a vers uralkodjék?
- Mellérendelő módon szóljanak, ahogy ezt Karácsony Sándortól
tanultam. Ha mellérendelő módon énekelhető verset találok zenében
és versben, akkor nincs probléma, mert akkor minden szakasz
szolgálja a zenét és verset egyaránt. A zajnak nincs harmóniája. A
hangoskodás mindig üresfejűséget takar. Attól még nem jó a zene, ha
fülsiketítő. De van, akinek a zaj is tetszik. Nehezen veszem ezt
tudomásul. De tudom, ahány nemzet, annyiféleképpen viszonyul az
időhöz. A Felvidéken jártam, s azt mondta magyar vendéglátóm, tíz
éve nem láttalak. Kérdeztem, ez szlovák mondás? Igen. Felelte. Egy
csíkszeredai azt mondja: tudod a románok, hogy mondják ezt? Száz
éve nem láttalak. Mondom, mi meg Magyarországon azt mondjuk,
ezer éve nem láttalak. Hogy is van ez? Aztán leesett a tantusz.

Ezekben a szólásokban ott található e nemzetek története.
A költészet megítélése a rendszerváltozás után

- Szerinted rendszerváltás után miért szorult háttérbe például Ady
társadalombírálata, amely ugyanolyan bátor tett volt, mint az istenes
versei?
- Semmi másnak nem tudhatom be, csak műveletlenségnek. Ennyi
az egész. Ha műveltebbek vagyunk, akkor tudjuk kezelni Ady ügyeit,
akár pro, akár kontra. Minden mással is így vagyunk. Miért van az,
hogy a Kossuth-díjas Bella Istvánnak 1500-2000 példányban elfogytak
a versei a rendszerváltozás előtt és utána sírógöcsöt kapott, amikor
csak 300 példányban jelent meg kötete. Buda Ferencet nem fizette ki
a kiadója, de adnak neki 100 tiszteletpéldányt. Adja el! Mondja a
kiadó. És ott áll a költő és nem érti. Vettem egy könyvét, vittem
dedikálni. Ó, Jóskám adok én neked. Mondtam: Ne ajándékozzál, add
el. Veszek tőled hármat. Műveletlen a kultúrpolitika is.
- A rendszerváltás előtt, el kell ismerni, az aczéli kultúrpolitika
jóvoltából sok verseskötet jelent meg, nagy példányszámban. Mi
történt, hogy drasztikusan csökkent a megjelent verseskötetek száma,
hogy csökkent a költőket olvasók száma, hogy csökkent az érdeklődés
a versek iránt?
- Az iskolai oktatásban, amiben én részt vettem rendszerváltás után
kiderült, hogy a szülők és diákok számára hihetetlen volt, hogy van
élő költő. Majdnem mindenki azt hitte, hogy csak halott költők
vannak. Az élő irodalmat író-olvasó találkozókon vagy lelkes
előadóktól ismerhették meg. Vagy lelkes tanárok becipeltek az
iskolába élő költőket. Nem volt kapcsolat a költők és a diákok között.
Míg a rendszerváltozás előtt élő, rendszeres kapcsolat volt. Volt egy
második nyilvánosság, amikor tudtuk, ki, mit, mikor írt verset. Hogy
valaki már megírta. Ezt informálisan is tudták, vagy
előadóművészeken keresztül, mit írtak a költők. Volt egy első
nyilvánosság, amelyben főleg halott költők vagy főleg a rendszerhez
lojális poéták szerepeltek és volt a második nyilvánosság, amelyben
már az élők is.

- Miért múlt ki ez a második nyilvánosság? Mert azt hittük, az első
nyilvánosságban mindent el lehet mondani?
- Igen. Azt hittük, hogy mindent el lehet mondani. De még mindig
szájzára van az embereknek, öncenzúrát birtokló magatartása, amit
nem értek.
- Azért nem érted meg, mert te szabad lélek vagy. Egész életedben
igyekeztél függetlenül élni, aki számára mindennél fontosabb volt a
szabadság.
- Én nem látom ilyen egyszerűnek a dolgokat. Attól félek, hogy
vissza kell térnem a zsoltárénekléshez. Réges-régen, bizonyos
versszakokat nem szabadott elénekelni nehogy sértsék a Habsburgok
és a katolikusok érzékenységét. Mert szellemi és fizikai önvédelmi
versszakok vannak a zsoltárokban. És ezeket a versszakokat
megjelölték a cenzorok és évszázadokon keresztül figyelték, hogy a
kántor vagy a pap elénekli-e. Példát mondok, a hatodik zsoltárban
van egy szakasz, ahol azt mondja: Uram! Ne tegyél rám több terhet,
mert meghalok és ki dicsér téged. És a templomban ott ül a
Habsburgokhoz hűséges földesúr és családja meg a céhes mester, a
paraszt, a termelő és nekik éneklik ezt a verset. Hadd idézzek Sebők
János írásából a magam érdekében: „Dinnyésnek, azt hiszem, nem
kell szerénykednie. Az ő horizontja az idők múltával arányosan nőtt, s
minél több lemezre, nagyobb nyilvánosságra volna szükség, hogy ez
be is bizonyosodjék. Mert csak a művek, illetve az emberek, a
közönség és a közösség által birtokba vett, megértett művek
számítanak. Tartok tőle, hogy a legendák ma már eltakarják „Bob
Dinnyés” igazi arcát. Annak a művésznek, népénekesnek az arcát, aki
ma már sokkal inkább hasonlítható kelet-európai elődeihez, például
Bulat Okudzsavához, mint „pályaelhagyó” angolszász példaképeihez.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint új terve, új műsorának szinopszisa,
amelynek címe Határtalanul. Az est „sztorija”: egy XX. századi énekes
eljátssza egy XVIII. századi elődjének történetét; aki 1686. a török
kiűzése és Magyarország felszabadítása után el akarja mondani, ki
akarja nyomtatni az előző két évszázad sanyargatásainak történetét.
Dinnyés új estjét Buda felszabadulásának 300. évfordulóján szeretné

bemutatni, majd az ismertebb történelmi emlékhelyeken is.
Gondolom, nyilvánvaló, hogy pályájának új szakasza kezdődik ezzel.
Olyan új szakasz, amely az ifjúsági kultúrát ismét egy lépéssel
közelebb viheti a társművészetek (irodalom, színház) felé. Hogy
mennyire lesz sikeres ez a kísérlet, ma még nem tudni. Dinnyés eddigi
pályája, s most megjelent nagylemeze, azonban több mint garancia,
hogy neki ez is sikerülni fog. Csak végre érdemei szerint figyelnénk rá!
17 év után ideje volna öt felfedeznünk!”
Sebők Jánosnak és más írástudónak, aki foglalkozott dalaimmal,
a dalok tartalmával megtalálhatja a következetes utat a nemzeti
énekek koncertjén, amit folyamatosan énekelek mindannyiunk
érdekében, védelmében. Köszönöm a megértő figyelmet, hogy
elmondhattam kérdéseidre gondolataimat. Volna még miről
beszélgetni, de nem akarom újra leélni az elmúlt ötven esztendőt. A
következő három év a fontos, mert talán megtalálom a régtől
keresett dalt, amivel bizonyságot tehetek szeretetről, hitről,
reményről.

xxx

Utoljára frissítve:2019. november 06., szerda 17:52
Udvarhelyi András

 Születtem 1944. május 12-én Marosvásárhelyen, akkor még Magyarországon. 1944. szeptemberében menekülni kellett a háború elől magyar migránsként Budapestre. Itt nevelkedtem, itt végzetem tanulmányaimat.  Anyám dr. Fodor Ilona irodalomtörténész, aki meghatározta életemet. tőle tanultam a mindennapi olvasás és írás szükségességét. Kis kerülővel lettem újságíró. Voltam segédmunkás, kocsikísérő, könyvtáros, könyveladó, könyves propagandista. Újságíró diplomát 1981-szereztem, és még ugyanebben az évben az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem-népművelés végzettséget szereztem, 1986-ban magyar szakos diplomát.  Közben, 1977-től főállású újságíróként dolgoztam 2008-ig. Több üzemi és érdekvédelmi lap redakciójában dolgoztam.  Majd a Népszava, a Reform, a Kurír, a Magyar Nemzet, a Zsaru magazin következett. 1992-ben a Szabad Vasutas című érdekvédelmi lap, 1994-96 között a Hírkerek című sajtóterjesztési szaklap, 1996-tól 2006-ig a Postás Dolgozó lap felelős szerkesztője voltam. Ezen tevékenységemet 1997-ben és 2004-ben MSZOSZ díjjal ismerték el. Közben megnősültem. Két fiam van, mindegyik diplomás: egyik Bálint közgazdász diplomát, másik fiam, Dávid történelem tanári diplomát szerzett. 24 lapnak rendszeresen, több mint száznak ritkábban írtam. Több laptól önként megváltam, több laptól kirúgtak mindkét oldal karrieristái. Levleimet segédfogalmazó néven írom alá, mert mióta újságíró vagyok e honban nem volt, nem van sajtószabadság. 42 éves újságírói pályafutásom során több ezer cikket írtam. Hat könyvem jelent meg. Legfontosabb: a Napóleon a karrierista és a hőszerelmes, egy publicisztika kötetem: Nekünk így is jó, egy Csepeli csevegések cikkgyűjtemény és egy esszékötet: Ha szabad így mondanom. Faludy szerelmei, barátai és szerepei. Jelenleg A Hetedikkel együtt most már négy irodalmi lapnak – a Fövenynek, a Magyar Múzsának és a Versmondónak írok rendszeresen esszéket, interjúkat. Legutóbbi kirugatásom, 2008 óta főállású nyugdíjas vagyok: olvasok, írok, sétálgatok, és végre többet gondokodom. Jól vagyok.                   

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned