Mi az ára, annyit ér

Csak azt feledném,
azt a zavaros, régi, éjszakát,
mikor haza sántultak a rongyosok,
a megcsonkolt, félvak fegyverek,
s a keservnyomor szalmatöreken
talmi béke lángja lobbant
az elgyötört szemekben.

Csak azt az irtózatos árat
ne kellett volna soha fizetnem,
míg az éjjel vörösbe borított utcát,
és halni láttam a túloldali testet,
mert úr lett ott akkor ismét a káosz,
s Baál vihar támadott föl benne.

Csak ne hallottam volna,
hogy sír a szántás kezükért,
és kiürült, elfásult lelkükért,
mert mind vetés nélkül maradt,
termése vad, más nem is arat,
mint az istentelenség.

Csak ne fogadtuk volna,
hányszor hamut szórva
balga, elcsavart fejünkre,
- mi semmit nem felejtünk -,
s míg a kést, kéjmámorban úszva
lassan húzták ki belőlünk,
már hiába rángott, és zokogott
bemocskolt testünk,

a nyomor kloroform
szószikrás tüze horkant,
és vakító fényében
elhamvadt ájult nemzetünk.

S még hányszor gyötör majd
ez iszonyatos, rám járó álom?
Még hányszor ígérjük, hogy -
Nem, nem, mi soha,
semmit nem felejtünk!

Utoljára frissítve:2019. november 03., vasárnap 21:57
Verebi Éva - AHITA


Talán tíz éves lehettem, amikor szépen rajzolt betűkkel megírtam Móra Ferenc Kincskereső kisködmön kötelező olvasmányának olvasónaplóját. Olyan mélyen érintett a történet, hogy azt gondoltam, ennél szebben nem lehet szólni róla. Emlékszem, amikor fel kellett olvasni belőle, én a második sornál elsírtam magam. Amikor odaértem, hogy Bicebócának mindenki hozott valamit. Aztán a tanító néni odalépett, a vállamra tette a kezét, hogy abba hagyhatom. De dicséret helyett csak négyest kaptam az olvasónaplómra. Pár év múlva odaadtam valakinek, mert ő lusta volt megírni. Ötöst és dicséret kapott.  Nem értettem, csak fájt, mint annyi minden akkor. De nem volt másom, mint a könyvek, amik végig kísérték az életem. Valami leküzdhetetlen betűkényszer miatt lassan, és nehezen küzdöttem meg minden szóval, mondattal, de továbbra is szerettem írni is. Amikor otthon elfogytak a könyvek, és a szomszéd néni sem hozott újakat, beiratkoztam a könyvtárba. Ott volt a legjobb, abban a csendben. Minél több könyvön rágtam át magam, annál jobban kinyílt a világ, és kezdtem megérteni azt a régi történet is. 15 éves koromig minden este falnak fordultam az ágyban, és sírtam magamért. A falvédőn egy lesben váró vadász, távolban pedig egy szép szarvas. Sokat néztem a szarvast, és bíztam benne, sosem talál rá a vadász. Aztán elapadtak a könnyek. Hiába próbáltam, felidéztem minden rosszat, amit a felnőttek és a gyerekek elkövettek ellenem, nem ment. Már nem sajnáltam magam. Korán értem felnőtté, s talán nem is voltam soha gyermek.
Pál Lászlóné vagyok,
verseim Verebi Éva, születésemkor kapott nevem alatt írom.
1956 szeptember 6-án születtem Igar községben. Három évesen árván, túlélve egy stigmákat hagyó tűzvészt, kórházakat, nevelőszülőkhöz kerültem Zircre, ahol Reguly Antal, finnugor nyelvkutató szülőházában cseperedtem. 
A másság viselése nehéz, és kikezdi a gyengét. Túléltem.
Egy olasz-latinos osztály, ma III. Béla Művészeti szakgimnázium tanulójaként érettségiztem. Hajnóczi Gábor, a későbbi neves művészettörténész különleges személyisége, aki nekünk olasz nyelvet és művészettörténetet tanított,
alakította jövő béli elképzeléseim, álmodozásaim – régész, restaurátor. Dolgoznom kellett.  Sem tanulmányi eredményeim, sem senki nem terelgetett tovább. A magam útját kezdtem járni. Egyedül. Voltam adminisztrátor, raktáros, szociális munkás, rám bízott 16 drogos, alkoholista, hajléktalan lelki gondozójaként, és 23 éve az idegenforgalom. Munka, és 32 évesen özvegyen, két apró gyermek mellett pedig mindig képeztem magam, amit az adott munkahely megkívánt.
Vágytam a verseket, de nem tudtam írni, nem gördültek rímekbe a szavak. Aztán az első, mint a hegyből zúduló folyó, 2012 őszén megérkezett Olthatatlan címmel. Semmi előjel, egy délelőtt megszületett.
Mit mutat az ember, mit mutat meg ez az első vers belőlem? Aki megérti, mindenkinek ugyanazt.
Mi az, amire kíváncsiak vagyunk? - arc, kezek, pillantás, testbeszéd – vagy elég, ha benézünk a szavak mögé? A vers kitárulkozás, ha merjük vállalni önmagunk, ha ezt az önmagunkat valamire valónak tartjuk, ha nyitottak vagyunk, ha próbálunk függetlenedni minden szél forgatta izmus és eszmeáramlattól, ha egyéniségek tudunk maradni, ilyen, olyan, bármilyen, majd eldől.
Akkor is érteni szeretném a másikat, amikor nem ismerem – mennyit, miért örült, mik töltik meg érdemes tartalommal gondolatait, mitől, kitől szenved, - megvallja e bátran a vers, hogy kiért, miért aggódik,- lírába öntve - ezt várom a verstől.
Ki a költő? Nem tudom. Talán mindegy is, ha az olvasott, írott vers élményt ad, számomra értéket közvetít, elfogadom, magaménak érzem, és értékelem, hogy megosztotta velem.
Minden művészet vonz, vonzott. Szakaszosan érkeztek, ahogy az egyik csendesedett, helyet kapott a másik – zene, festészet, szobrászat, túlélni árván, élni fiatal özvegyen, egyedül, társsal, gyermeket nevelni, munkában örömet lelni, - mind művészet, és most engedelmeskednek a szavak, szeretnek, és én viszont szeretem őket.
Minden nappal
 új betűvetésre járok,
másik szememmel látni,
illeszteni, Téged összerakni,
valamit jól, valamihez, mert
nem akarom, hogy csak legyek,
kell minden napra, kitudja, valami,
hogy megmaradjak,
hogy ne haljak bele,
amiért Lenni mégiscsak
érdemes lehet.

Legfrissebbek a szerzőtől: Verebi Éva - AHITA

Tovább a kategóriában: « Örökkön-örökké Őszi metszés »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned