A férfi, aki útban volt


Pat Hobby valahogy mindig bejutott a stúdióba. Már hellyel-közzel tizenöt éve – az utóbbi öt évben inkább csak közzel – dolgozott ott, de az őrök többsége ismerte őt. Ha mégis keménykedtek vele az őrségben, és kérték a belépőkártyáját, akkor csak felhívta Lou-t, a bukmékert. A filmstúdió Lou-nak szintúgy évek óta az otthona volt. Pat negyvenkilenc éves volt és író. Olyan író, aki se nem írt sokat, se nem olvasta el az eredetiket, amik alapján dolgozott, ugyanis a túl sok olvasástól megfájdult a feje. A régi, némafilmes szép időkben ez még úgy működött, hogy megkaptad valaki történetét meg egy dörzsölt titkárnőt, aki szorgalmasan dolgozott napi hat vagy nyolc órában, miközben te vígan inhaláltad az amfetamin tartalmú benzedrint. A rendező intézte a feliratokat. Miután bejöttek a hangosfilmek, Pat folyton összeállt egy/-/két fiatallal, akik a párbeszédeket írták. Lelkes fiatalok voltak ők mind, akik szerettek dolgozni. – Egész sor elsőrangú referenciám van – mondta Jack Bernersnek. – Csak egy ötlet kéne meg valaki, akivel együtt dolgozhatok, és nem zöldfülű. Pat a produkciós iroda előtt kapta el Jacket, aki épp ebédelni indult. Együtt mentek tovább az étkezde felé. – Az ötletet neked kell hoznod – felelte Jack Berners. – Más idők járnak, meg van kötve a kezünk. Nem előlegezhetjük meg senki fizetését, hacsak nincs egy jó gondolata. – Potyára mégis hogyan ötleteljen bárki? – akadékoskodott Pat, majd gyorsan hozzátette: – Mindenesetre azért van egy kezdetleges ötletcsírám, amiről szívesen mesélnék neked ebéd közben. Lehet, hogy valami tényleg eszébe fog jutni ebéd közben. Ott volt például Baer cserkésztáboros vázlata. Csakhogy Jack derűsen kikosarazta: – Már eligérkeztem ebédre, Pat. Írd le, és küldd át nekem, jó? Kegyetlennek érezte magát, mert tudta, hogy Pat magától semmit nem tud megírni, de sztorik terén ő maga is nehézségekkel küszködött. Nemrég tört ki a háború, és minden producer azzal akarta befejeztetni a történeteket, hogy a főhős bevonul a háborúba. Jack Berners ezért úgy érezte, hogy elsősorban neki is erre kell odafigyelnie a filmjeinél. – Írj le mindent, okézsoké?

Pat erre nem válaszolt, mire Jack ránézett, és olyan lélekfacsaró gyötrelmeket vélt felfedezni Pat szemében, ami saját apjára emlékeztette. Mielőtt még Jack kikerült volna az egyetemről, Patnek már akkor annyira jól ment a szekér, hogy nagy kanállal habzsolta az életet. Ezzel szemben most olyan göncökben járt, amikről inkább az rítt le, hogy tulajdonosa három éve a Hollywood Boulevard és Vine utca sarkán kuncsorog. – Járj körbe a stúdióban és beszélj néhány íróval – mondta. – Ha akármelyikőjük fantáziát lát az ötletedben, akkor nyugodtan küldd fel hozzám. – Utálok ötletekkel dobálózni anélkül, hogy pénz lenne kilátásban – tépelődött Pat. – Ezek a fiatal jómadarak simán lehúzzák a bőrt is az emberről. Elérték az étkezde bejáratát. – Sok sikert, Pat. Gondolj arra, hogy legalább nem Lengyelországban vagyunk. – Még jó, hogy te nem… – brummogta Pat az orra alatt – elvágnák a torkodat. Na, most mi legyen? Felment az emeletre, és az írók asztalai közt bolyongott. Majdnem mindenki ebédelni ment, akik ott maradtak, azok közül nem ismert senkit. Mindig egyre több volt az ismeretlen arc köztük. Harminc film stáblistáján szerepelt már, immáron húsz éve utazott a reklám- és forgatókönyvíró üzletben. A folyosó utolsó irodájában dolgozó férfit nem csípte, de meg akart pihenni valahol egy pillanatra, így hát egy kopogással belökte az ajtót. A férfi helyett egy csinos, törékeny lány ült az irodában, és egy könyvet olvasott. – Azt hiszem, végleg itthagyta Hollywoodot – kapta a választ kérdésére. – Nekem adták az irodáját, de még nem tették ki a nevem. – Író vagy? – kérdezte meglepetten Pat. – Dolgozom rajta. – Meg kéne kérned őket, hogy keressenek neked másmilyen lehetőséget. – Nem, dehogy… én szeretek írni. – Mit olvasol? Megmutatta neki a könyvet. – Hadd adjak egy jótanácsot – mondta. – Nem ez a módi arra, hogy kinyerjük egy könyv lényegét. – Oh. – Öreg motoros vagyok itt - Pat Hobbynak hívnak - szóval én aztán jól tudom. Add oda a könyvet négy barátodnak, hogy rágják át magukat rajta, aztán kérd meg őket, hogy mondják el, mi jött át nekik belőle. Ezt írd le és kész is a filmed, nemde? A lány elmosolyodott.
– Nos, ez egy igazán eredeti ötlet, Mr. Hobby. – Pat Hobby – mondta. – Maradhatok itt egy kicsit? Épp ebédel az, akihez jöttem. Leült a lánnyal szemben, és felvett egy képes újságot. – Oh, előbb hadd jelöljem meg – pattant fel a lány. Pat ránézett az oldalra, amit bejelölt a lány. A képen festmények voltak egy európai művészeti galériából, amiket bedobozoltak és biztonságos helyre szállítottak éppen. – Ezt hogyan fogod felhasználni? – kérdezte. – Nos, arra gondoltam, hogy milyen megrendítő jelenet lenne, ahol egy öregember tétlenkedik, miközben csomagolják a festményeket. Egy szegény öreg, aki próbál munkához jutni azzal, hogy segít a pakolásban. De ők nem veszik hasznát neki, inkább csak útban van, még segédmunkásnak sem elég jó. Erős, fiatal férfiakra van szüksége a világnak. És aztán kiderül, hogy ő az a festő, aki sok évvel ezelőtt azokat a képeket festette. Pat elgondolkodott. – Tetszik az ötlet, de nem tudom elképzelni. – Oh, nem is kell. Talán egy novella lehetne belőle. – Van esetleg jó film ötleted? Segíthetnék a megvalósításban, vannak kapcsolataim. – Engem köt a szerződésem. – Használj másik nevet. Megszólalt a lány telefonja. – Halló, tessék, Pricilla Smith – mondta a lány. Egy perccel később a lány Pathez fordult. – Ha megbocsátana, ez magánjellegű hívás. Pat megértette és kiment. Végigbaktatott a folyosón, míg talált egy irodát, amin nem volt névtábla, benyitott és elaludt a díványon.

II

Késő délután visszament Jack Berner várószobájába. Időközben támadt egy ötlete egy férfiról, aki egy irodában találkozik egy lánnyal, akiről azt hiszi, hogy gyorsíró, de aztán kiderül, hogy író. Eljegyzi, amikor még azt hiszi, hogy a lány gyorsíró, aztán elindulnak a déli tengerek felé. Kiindulásnak jó volt, ezzel már Jack elé állhatott – gondolta, – Pricilla Smith-ről fantáziált közben, és a történethez leporolt néhány régi frázist, amit már hosszú évek óta nem látott használatban. Egészen izgatott lett, és egy pillanatra megfiatalították a gondolatai. Fel-alá járkált a váróban, miközben fejben elpróbálta az első jelenetet.
“Szóval az eleje olyasmi, mint az Ez történt egy éjszaka című filmben, csak új. Magam előtt látom Hedy Lamarrt…” Ha egyszer bejutott a nagymenők irodájába, na, ő aztán tudta, hogyan kell lyukat beszélni a hasukba. – Mr. Berners még mindig elfoglalt? – kérdezte ötödszörre. – Igen, Mr. Hobby.
Mr. Bill Costello és Mr. Bach van nála. Sebesen kezdtek forogni az agykerekei. Fél hat múlt. Mivel eddigre rendszerint eléggé kifáradtak a napi munkában, ezért Pat régebben ez idő tájt csinálta azt, hogy beviharzott az irodájukba, és előadott egy olyan ötletet, ami hirtelen megért nekik néhány ezer dollárt. Feltűnés nélkül kisétált a váróból, és egy másik ajtóhoz ment. Pontosan tudta, hogy ez vezet egy mosdón keresztül egyenesen Jack Berner irodájába. Mély lélegzetet vett, benyitott, majd belevágott a mondandójába… – …szóval ez az elképzelésem – zárta beszédét öt perc után – K/k/iforratlan még, nem állt össze az egész, de adjatok egy irodát, egy titkárnőt és három napon belül nyoma lesz papíron is. Bernersnek, Costellonak és Bachnak még csak egymásra sem kellett nézniük. Berners mindannyiuk nevében szólt határozott, de szelíd hangon: – Ez önmagában még semmi, Pat. Ezért nem adhatok fizetést. – Miért nem dolgozod ki egymagad – javasolta Bill Costello, – aztán meglátjuk. Keressük az ötleteket, főleg a háborúval kapcsolatosokat. – Fizetésért bárki jobban tudna gondolkozni – mondta Pat. Csend lett. Costello és Bach az ivócimborái voltak, együtt pókereztek, együtt jártak vele a lovira. Őszintén örülnének annak, ha Pat újra munkát kapna. – Ah, a háború – mondta egykedvűen. – Minden a háborúról szól, teljesen mindegy, ki mit tud felmutatni. Tudjátok mi jut erről eszembe? Egy híres festő, akit leselejteznek. Zajlik nagyban a háború, ő viszont haszontalan…
csak útban van – még rokonszenvet is érzett iránta. – Folyamatosan szállítják el a festményeit, mint a legértékesebb dolgokat, amiket meg kell óvni a háború pusztításától. És mégsem engedik, hogy segítsek. Ehhez tudnám hasonlítani ezt az egészet. Kis időre ismét csend lett. – Ez nem is rossz ötlet – felelte Bach átgondoltan, és a többiekhez fordult. – Mit szóltok? Így önmagában?
Bill Costello bólintott. – Egyáltalán nem rossz. És tudom is, hogy hol tudnánk elhelyezni. A negyedik jelenet végén kicseréljük az öreg Ames-t egy festőre. Rögtön üzletről beszélgettek. – Két hetet adok neked a kidolgozáshoz – mondta Berners Patnek – és heti kettő ötvenet. – Kettő ötvenet? – ellenkezett Pat. – Hadd ne mondjam, hogy volt idő, amikor tízszer ennyit fizettél nekem! – Az tíz évvel ezelőtt volt – emlékeztette Jack. – Sajnálom. Ez a legtöbb, amit jelenleg tehetünk. – Azt éreztetitek velem, hogy én vagyok az az öreg festő… – Ne ess túlzásokba – Jack felállt és mosolygott. – Rajta vagy a bérlistán. Pat gyors léptekkel és magabiztosan sétált ki. Ötszáz dollártól fellélegezhetne egy hónapra, aztán azt a két hetet végülis/végül is/ könnyedén ki tudja húzni három, esetleg négy hétre. Büszkén hagyta el a stúdiót a főbejáraton keresztül, majd megállt az italboltnál és vett egy sört, amit aztán hazavitt. Hét órára már egyre jobban állt a szénája. Ha tud előleget kérni, akkor holnap irány Santa Anita. Ma este pedig… ünnepelni kéne. Hirtelen támadt felindulásból lerohant a földszinti telefonhoz, felhívta a stúdiót és Miss Pricilla Smith otthoni számát kérte. Évek óta nem találkozott ilyen helyes nőcskével… Pricilla Smith igencsak magabiztosan válaszolt a hívásra. – Szörnyen sajnálom – mondta, – de nem tudok… Nem, és a hét többi napján sem fogok ráérni. Ahogy a lány letette a kagylót, Jack Berners szólalt meg a díványáról. – Ki volt az? – Jaj, csak egy pasas, aki bejött ma az irodába – nevetett, – és azt mondta, hogy sose olvassam el azt a történetet, amit éppen átdolgozok. – Igaz ez? – De bizony ám! Mindjárt megmondom a nevét is, de előbb elmesélem neked, hogy mi jutott eszembe ma reggel. Éppen egy képet nézegettem az egyik újságban, amin néhány festményt pakoltak össze a Tate Galériában, Londonban. És arra gondoltam…

 

 

A Man in the Way

 

Pat Hobby could always get on the lot. He had worked there fifteen years on and off - chiefly off during the past five - and most of the studio police knew him. If tough customers on watch asked to see his studio card he could get in by phoning Lou, the bookie. For Lou also, the studio had been home for many years. Pat was forty-nine. He was a writer but he had never written much, nor even read all the 'originals' he worked from, because it made his head bang to read much. But the good old silent days you got somebody's plot and a smart secretary and gulped benzedrine 'structure' at her six or eight hours every week. The director took care of the gags. After talkies came he always teamed up with some man who wrote dialogue. Some young man who liked to work. 'I've got a list of credits second to none,' he told Jack Berners. 'All I need is an idea and to work with somebody who isn't all wet.' He had buttonholed Jack outside the production office as Jack was going to lunch and they walked together in the direction of the commissary. 'You bring me an idea,' said Jack Berners. 'Things are tight. We can't put a man on salary unless he's got an idea.' 'How can you get ideas off salary?' Pat demanded--then he added hastily: 'Anyhow I got the germ of an idea that I could be telling you all about at lunch.' Something might come to him at lunch. There was Baer's notion about the boy scout. But Jack said cheerfully: 'I've got a date for lunch, Pat. Write it out and send it around, eh?' He felt cruel because he knew Pat couldn't write anything out but he was having story trouble himself. The war had just broken out and every producer on the lot wanted to end their current stories with the hero going to war. And Jack Berners felt he had thought of that first for his production. 'So write it out, eh?'

When Pat didn't answer Jack looked at him--he saw a sort of whipped misery in Pat's eye that reminded him of his own father. Pat had been in the money before Jack was out of college - with three cars and a chicken over every garage. Now his clothes looked as if he'd been standing at Hollywood and Vine for three years. 'Scout around and talk to some of the writers on the lot,' he said. 'If you can get one of them interested in your idea, bring him up to see me.' 'I hate to give an idea without money on the line,' Pat brooded pessimistically, 'These young squirts'll lift the shirt off your back.' They had reached the commissary door. 'Good luck, Pat. Anyhow we're not in Poland.' - Good you're not, said Pat under his breath. They'd slit your gizzard. Now what to do? He went up and wandered along the cell block of writers. Almost everyone had gone to lunch and those who were in he didn't know. Always there were more and more unfamiliar faces. And he had thirty credits; he had been in the business, publicity and script-writing, for twenty years. The last door in the line belonged to a man he didn't like. But he wanted a place to sit a minute so with a knock he pushed it open. The man wasn't there--only a very pretty, frail-looking girl sat reading a book. 'I think he's left Hollywood,' she said in answer to his question. 'They gave me his office but they forgot to put up my name.' 'You a writer?' Pat asked in surprise. 'I work at it.' 'You ought to get 'em to give you a test.' 'No - I like writing.' 'What's that you're reading.' She showed him. 'Let me give you a tip,' he said. 'That's not the way to get the guts out of a book.' 'Oh.' 'I've been here for years - I'm Pat Hobby - and I know. Give the book to four of your friends to read it. Get them to tell you what stuck in their minds. Write it down and you've got a picture--see?' The girl smiled.

'Well, that's very--very original advice, Mr Hobby.' 'Pat Hobby,' he said. 'Can I wait here a minute? Man I came to see is at lunch.' He sat down across from her and picked up a copy of a photo magazine. 'Oh, just let me mark that,' she said quickly. He looked at the page which she checked. It showed paintings being boxed and carted away to safety from an art gallery in Europe. 'How'll you use it?' he said. 'Well, I thought it would be dramatic if there was an old man around while they were packing the pictures. A poor old man, trying to get a job helping them. But they can't use him--he's in the way--not even good cannon fodder. They want strong young people in the world. And it turns out he's the man who painted the pictures many years ago.' Pat considered. 'It's good but I don't get it,' he said. 'Oh, it's nothing, a short short maybe.' 'Got any good picture ideas? I'm in with all the markets here.' 'I'm under contract.' 'Use another name.' Her phone rang. 'Yes, this is Pricilla Smith,' the girl said. After a minute she turned to Pat. 'Will you excuse me? This is a private call.' He got it and walked out, and along the corridor. Finding an office with no name on it he went in and fell asleep on the couch.

II

Late that afternoon he returned to Jack Berners' waiting rooms. He had an idea about a man who meets a girl in an office and he thinks she's a stenographer but she turns out to be a writer. He engages her as a stenographer, though, and they start for the South Seas. It was a beginning, it was something to tell Jack, he thought--and, picturing Pricilla Smith, he refurbished some old business he hadn't seen used for years. He became quite excited about it--felt quite young for a moment and walked up and down the waiting room mentally rehearsing the first sequence. 'So here we have a situation like It Happened One Night--only new. I see Hedy Lamarr--' Oh, he knew how to talk to these boys if he could get to them, with something to say. 'Mr Berners still busy?' he asked for the fifth time. 'Oh, yes, Mr Hobby. Mr Bill Costello and Mr Bach are in there.' He thought quickly. It was half-past five. In the old days he had just busted in sometimes and sold an idea, an idea good for a couple of grand because it was just the moment when they were very tired of what they were doing at present. He walked innocently out and to another door in the hall. He knew it led through a bathroom right in to Jack Berners' office. Drawing a quick breath he plunged . . . '. . . So that's the notion,' he concluded after five minutes. 'It's just a flash--nothing really worked out, but you could give me an office and a girl and I could have something on paper for you in three days.' Berners, Costello and Bach did not even have to look at each other. Berners spoke for them all as he said firmly and gently: 'That's no idea, Pat. I can't put you on salary for that.' 'Why don't you work it out further by yourself,' suggested Bill Costello. 'And then let's see it. We're looking for ideas-- especially about the war.' 'A man can think better on salary,' said Pat. There was silence. Costello and Bach had drunk with him, played poker with him, gone to the races with him. They'd honestly be glad to see him placed. 'The war, eh,' he said gloomily. 'Everything is war now, no matter how many credits a man has. Do you know what it makes me think of? It makes me think of a well-known painter in the discard. It's war time and he's useless--just a man in the way.' He warmed to his conception of himself, '--but all the time they're carting away his own paintings as the most valuable thing worth saving. And they won't even let me help. That's what it reminds me of.' There was again silence for a moment. 'That isn't a bad idea,' said Bach thoughtfully. He turned to the others. 'You know? In itself?'

 

Utoljára frissítve:2019. november 11., hétfő 10:11
Forrai N.  Eszter

Forrai N. Eszter vagyok, műfordító. 2018-ban a Hungarovox Kiadó műfordító tanfolyamán szippantott magába a fordítói világ, és azóta is rendületlenül fordítgattam otthon novellákat, regényrészleteket.  Végzettségemet tekintve közgazdász vagyok, ráadásul duplán: egyszer marketing, majd turizmus szakon végeztem. Friss diplomásként dolgoztam Cipruson, majd Ausztriában. Angol, német és spanyol nyelvből van nyelvvizsgám, és ezek közül az angol és német nyelvet használom napi szinten jelenlegi munkámban. A nyelvek és idegen kultúra szeretete mindvégig jelen volt életemben, az írás mint az önkifejezés eszköze pedig ahol csak lehetett, utat tört magának. Írtam cikkeket diákszervezet keretein belül az iskola honlapra, szerkesztettem marketing szövegeket, és szerintem én vagyok az egyetlen, aki élvezetet talált a beadandók vagy szakdolgozatok írásában, lektorálásában. Az írás és nyelvismeret összegyúrásából végül megszületett a műfordítás ötlete. Annak ellenére, hogy nemrég kezdtem műfordítással foglalkozni, a tanfolyamon és azóta felmerült fordítói kérdések, érdekességek, szempontok, sikerek és kudarcok, mind csak megerősítettek szándékomban. Ez az én utam.
A forrásnyelvi szövegeket legtöbbször szimpátia alapján választom ki, de fontos az is, hogy minél kevésbé ismert, lehetőleg még nem lefordított mű legyen, így egyúttal a felfedezésre váró gyöngyszemeket tudom megismertetni az olvasóval, ami öröm és kihívás nekem.
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned