A Honfi

Maradni, menni,
válla reszket, a kérdés sír
a kanyargós félúton.
A takaró, éppen csak sorsnyi
fázik a tétova lépések alatt.
Sárgult levelek őszt szitálnak,
még cseppnyit ringat a nyár,
meghúzódnak benne a régi tüzek,
s a regék napszítta szirmai
lüktető homlokán csitítva ülnek.
Meotisz mítosza ered
az erdei homályban,
Nagy Írnok tolla agykérgében
sercegve ér-erecskét rajzol,
egy csodálatos szarvast,
és szarva közé napot.
Vibrál szívén az éji bogár,
s a szentjánoskenyérfa körül
szemébe szikrás csillagot csal
ezer könnyező fény, s karát.
S én tükrödet töröm enyémmel,
ne lássad menni készülő Honfidat,
ki mindig itt volt,
s belőle sok maradt,
de nem akartam látni többé,
néha oly gyönge elődeinkben
utódunk s bánatos önmagam.
Szeretni, nem szeretni,
piroslik fehérben a zöld,
nincs ilyen kérdés, szerelmem.
De engedlek hát, menj csak!
Szóródj szét megint
ebben a keserves világban!
Most is, mint mindig
Te következel, ontsd hát,
űzetve mindenkiért
zabolátlan, sűrű véredet.
Taníts megint,
mert ugyancsak
szükségeltetik,
tedd rájuk kezed,
ha eltaszítnak is,
hogy megmaradjunk,
és megmaradjanak.

Aztán haza várlak,
hisz tudom, szeretsz.
S ha alkonnyal fut
a nappali zsizsege,
hiányaid esténként
majd édesen fájnak,
és ismerve jártadat
könnyülő ágyat vetek
hideg csapások
lázas sebeinek,
mit vándorló szíved
aznap elszenvedett.
Maradni, menni
nincs ilyen kérdés, szerelemem.
Karöltve is nehéz,
de nélküled semmi.

Utoljára frissítve:2019. október 20., vasárnap 09:05
Verebi Éva - AHITA


Talán tíz éves lehettem, amikor szépen rajzolt betűkkel megírtam Móra Ferenc Kincskereső kisködmön kötelező olvasmányának olvasónaplóját. Olyan mélyen érintett a történet, hogy azt gondoltam, ennél szebben nem lehet szólni róla. Emlékszem, amikor fel kellett olvasni belőle, én a második sornál elsírtam magam. Amikor odaértem, hogy Bicebócának mindenki hozott valamit. Aztán a tanító néni odalépett, a vállamra tette a kezét, hogy abba hagyhatom. De dicséret helyett csak négyest kaptam az olvasónaplómra. Pár év múlva odaadtam valakinek, mert ő lusta volt megírni. Ötöst és dicséret kapott.  Nem értettem, csak fájt, mint annyi minden akkor. De nem volt másom, mint a könyvek, amik végig kísérték az életem. Valami leküzdhetetlen betűkényszer miatt lassan, és nehezen küzdöttem meg minden szóval, mondattal, de továbbra is szerettem írni is. Amikor otthon elfogytak a könyvek, és a szomszéd néni sem hozott újakat, beiratkoztam a könyvtárba. Ott volt a legjobb, abban a csendben. Minél több könyvön rágtam át magam, annál jobban kinyílt a világ, és kezdtem megérteni azt a régi történet is. 15 éves koromig minden este falnak fordultam az ágyban, és sírtam magamért. A falvédőn egy lesben váró vadász, távolban pedig egy szép szarvas. Sokat néztem a szarvast, és bíztam benne, sosem talál rá a vadász. Aztán elapadtak a könnyek. Hiába próbáltam, felidéztem minden rosszat, amit a felnőttek és a gyerekek elkövettek ellenem, nem ment. Már nem sajnáltam magam. Korán értem felnőtté, s talán nem is voltam soha gyermek.
Pál Lászlóné vagyok,
verseim Verebi Éva, születésemkor kapott nevem alatt írom.
1956 szeptember 6-án születtem Igar községben. Három évesen árván, túlélve egy stigmákat hagyó tűzvészt, kórházakat, nevelőszülőkhöz kerültem Zircre, ahol Reguly Antal, finnugor nyelvkutató szülőházában cseperedtem. 
A másság viselése nehéz, és kikezdi a gyengét. Túléltem.
Egy olasz-latinos osztály, ma III. Béla Művészeti szakgimnázium tanulójaként érettségiztem. Hajnóczi Gábor, a későbbi neves művészettörténész különleges személyisége, aki nekünk olasz nyelvet és művészettörténetet tanított,
alakította jövő béli elképzeléseim, álmodozásaim – régész, restaurátor. Dolgoznom kellett.  Sem tanulmányi eredményeim, sem senki nem terelgetett tovább. A magam útját kezdtem járni. Egyedül. Voltam adminisztrátor, raktáros, szociális munkás, rám bízott 16 drogos, alkoholista, hajléktalan lelki gondozójaként, és 23 éve az idegenforgalom. Munka, és 32 évesen özvegyen, két apró gyermek mellett pedig mindig képeztem magam, amit az adott munkahely megkívánt.
Vágytam a verseket, de nem tudtam írni, nem gördültek rímekbe a szavak. Aztán az első, mint a hegyből zúduló folyó, 2012 őszén megérkezett Olthatatlan címmel. Semmi előjel, egy délelőtt megszületett.
Mit mutat az ember, mit mutat meg ez az első vers belőlem? Aki megérti, mindenkinek ugyanazt.
Mi az, amire kíváncsiak vagyunk? - arc, kezek, pillantás, testbeszéd – vagy elég, ha benézünk a szavak mögé? A vers kitárulkozás, ha merjük vállalni önmagunk, ha ezt az önmagunkat valamire valónak tartjuk, ha nyitottak vagyunk, ha próbálunk függetlenedni minden szél forgatta izmus és eszmeáramlattól, ha egyéniségek tudunk maradni, ilyen, olyan, bármilyen, majd eldől.
Akkor is érteni szeretném a másikat, amikor nem ismerem – mennyit, miért örült, mik töltik meg érdemes tartalommal gondolatait, mitől, kitől szenved, - megvallja e bátran a vers, hogy kiért, miért aggódik,- lírába öntve - ezt várom a verstől.
Ki a költő? Nem tudom. Talán mindegy is, ha az olvasott, írott vers élményt ad, számomra értéket közvetít, elfogadom, magaménak érzem, és értékelem, hogy megosztotta velem.
Minden művészet vonz, vonzott. Szakaszosan érkeztek, ahogy az egyik csendesedett, helyet kapott a másik – zene, festészet, szobrászat, túlélni árván, élni fiatal özvegyen, egyedül, társsal, gyermeket nevelni, munkában örömet lelni, - mind művészet, és most engedelmeskednek a szavak, szeretnek, és én viszont szeretem őket.
Minden nappal
 új betűvetésre járok,
másik szememmel látni,
illeszteni, Téged összerakni,
valamit jól, valamihez, mert
nem akarom, hogy csak legyek,
kell minden napra, kitudja, valami,
hogy megmaradjak,
hogy ne haljak bele,
amiért Lenni mégiscsak
érdemes lehet.
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned