Életidomárok

Dráma három felvonásban

 

SZEREPLŐK

 

Belső tanári:

FANNI (Fiatalos, negyvenes, alacsony termetű, karcsú, szemüveges, rövid barna hajú, temperamentumos, magyar-angol szakos tanár)

ESZTI (Fannival egyidős, de magasabb, mindig elegáns, angol szakos tanár)

SÁRI (Fanninál pár évvel fiatalabb, magasabb és nőiesebb, hosszú hajú, szemüveges, magyar-angol szakos tanár)

ROBI (Fanni valamikori tanítványa, harminc éves, magyar-történelem szakos tanár)

HELGA (Pár évvel hatvan alatti, festett, élénkvörös hajú, szemüveges, angol szakos tanár)

KATA (Ötvenes filigrán, nyugodt, szelíd, magyar-angol szakos tanár)

 

Külső tanári:

SZILVI (Ötven körüli nagyon csinos, karcsú történelem-angol szakos tanár)

GERDA (Negyvenes, temperamentumos, német szakos tanár, de mellette jógaoktató)

EMESE (Negyvenes, halkszavú, nyugodtnak látszó kétgyermekes anya, német szakos tanár)

ÉVA (Ötvenes, ifjúságvédelmis, történelem-angol szakos tanár)

LILLA (Ötvenes, erőteljesen nőies, magyar-történelem szakos tanár

DÓRI (Negyvenes, higgadt angol szakos tanár, mindig a kék árnyalatait hordja)

 

Jövő-menők:

ISTVÁN (Laza, hatvanas, kissé köpcös, sötét hajú igazgató az első felvonásban)

ANDRÁS (Pár évvel hatvan alatti, ősz, bajszos igazgató a 2. és a 3. felvonásban)

KÁROLY (Szemüveges, kedves ötvenes igazgatóhelyettes)

NÁNDI (temperamentumos, kissé harsány negyvenes jóképű igazgatóhelyettes)

KEREKES ZOLI (Ötvenes stúdiós, fényképész)

CSABI (Laza, sportos negyvenes német szakos tanár)

LALI (Laza, alacsony harmincas szakmai tanár)

TÜNDI (negyvenes, szelíd, rendkívül kedves nyelvszakos munkaközösségvezető)

SANYI (karbantartó)

BÉLA (karbantartó)

BENCE (diák)

KRISTÓF (diák)

DANI (diák)

 


1. FELVONÁS

(Két egybenyíló, meglehetősen zsúfolt tanári szoba, mindkettőben hat íróasztal, a sarokban egy-egy számítógép, a jobb oldali – külső – tanáriban a gép mellett nyomtató. A bal oldali – belső – irodában szemben a falon nagy falinaptár 2016-os, február 17. bejelölve. A jobb oldali irodában szemben nagy kétszárnyú ajtó, ami a folyosóra nyílik. Az ajtó mellett csap, mellette kis hűtőszekrény, tetején vízforraló. Az ajtó másik odalán fogas kabátoknak. A szabadon lévő falfelületeken könyvespolcok rengeteg könyvvel, mappával telerakva)

FANNI: (Bejön, lepakol az asztalánál két táskát és egy retikült, leveszi a kabátját, a széke támlájára teszi. Kockás ingben van – kék-fehér, jól áll a kék szeméhez. Vidáman dzsessz sztenderdeket – Blue Skies, Sunny Side of The Street, All of Me – énekelget tisztán, csengő hangon. Bekapcsolja a számítógépet, kinyomtat egy kockás támogatásos plakátot, aztán egy verset két példányban, leteszi az egyiket Eszti asztalára. Vizet enged a kis csapból a vízforralóba, de ahogy megnyitja a csapot, abból alig csordogál valami. Türelmesen megvárja, amíg legalább egy liter lesz a kannában.  Bekapcsolja a vízforralót, a kávéfőzőt, kávétejszínt tesz a hűtőbe)

SÁRI: (a kávé éppen lefő, amikor bejön) Szia, jó reggelt!

FANNI: Jó reggelt, kedves kollegina!

SÁRI: De jó kávéillat van!

FANNI: Kérsz?

SÁRI: Anyám helyett anyám vagy! Mindjárt, csak elmosom a bögrém. (levetkőzik, lepakolja a táskáját az asztalára)

FANNI: Elmosom én neked! Add csak ide!

SÁRI: Köszi, köszi!

FANNI: (a csaphoz megy, a kis vízsugárban elmossa a bögrét) Hát ez a csap nem egy Niagara vízesés!

SÁRI: Hát nem! Szólt már valaki Sanyinak, hogy meg kellene javítani?

FANNI: Körülbelül százszor. De most már tényleg alig jön valami. (Kávét tölt a Sári asztalára letett bögrébe)

SÁRI: Tejszín is van?

FANNI: Hozom! Most tettem be a hűtőbe két csomaggal. Cukor pedig itt van, tessék! (Sári elé teszi a fiókjából kivett nescafés üvegbe töltött barnacukrot.)

SÁRI: Köszönöm, köszönöm Teréz anyu!

FANNI: Nincs mit! Kockás ing?

SÁRI: Hoztam, hoztam! Mindjárt! (A táskájában kotorászik, majd elővesz egy összehajtogatott kockás férfiinget) Ottóé.

FANNI: Az enyém meg a fiamé.

SÁRI: Jól áll a szemedhez!

FANNI: Köszi! Tulajdonképpen szívességet szeretnék kérni…

SÁRI: Szóval nem volt ingyen a kávé! (A hűtőhöz megy, 2 kávétejszínt vesz ki, beleönti a kávéjába.)

FANNI: Természetesen nem. Cserébe arra kérlek, csinálj rólam így kockásban egy képet. Ki szeretném cserélni a profilképemet ilyenre. (fényképezőgépet vesz elő, nyújtja Sárinak)

SÁRI: Persze, persze. (Cukrot tesz a kávéba, és gyakorlatilag egy húzásra megissza.) Hol szeretnéd?

FANNI: Mondjuk itt, a polcok előtt. Tessék, a gépem.

SÁRI: Jó, akkor állj oda! Ezt a hosszú gombot kell megnyomni?

FANNI: Aha! Jól nézek ki?

SÁRI: Szerintem igen. Na, figyelj! Mosolyogj! Várj! Csinálok még egyet!

FANNI: Oké.

SÁRI: Na, most kész. Szerintem jók lettek, de nézd meg! Ha kell, csinálok másikat.

FANNI: Nem kell, kösz! Tényleg jók! Ez a második a jobb. Ezt teszem fel. (Leül a számítógéphez, hogy a profilképét feltöltse a fényképezőgépéről. Csatlakoztat, kattintgat, feltölt a következő pár percben.) És te? Javítasz?

SÁRI: Nem, most éppen újraolvasom ezt a levelet.

FANNI: Melyiket?

SÁRI: A Hermanosokét, amit kinyomtattál a múltkor, meg amit online aláírtunk. Annyira frappánsan összefoglalja a problémáinkat: a béremeléssel kezdi, amit majdnem 10 százalékonként adnak meg, mindannyiszor nagy csinnadrattával, hogy most is kaptak béremelést a tanárok! Azt persze nem említik sosem, hogy az óraszámot is megemelték. Aztán a gyakori, hasraütésszerű változtatások, amik miatt nem tudjuk sem mi, sem a gyerekek, hogy az elkezdett tanévet mi szerint fogjuk befejezni.

FANNI: Ja! A 11. a-sokkal, például, akik jövőre érettségiznek, most próbáljuk megtanunlni a közéleti szövegalkotást, mert eddig nem volt tananyag, jövőre viszont része lesz az érettséginek. Ez az állandó kísérletezés, bizonytalanság és szakmai szempontokat nélkülöző káosz az egyik legrosszabb.

SÁRI: Aztán jön a tényanyag fölöslegesen óriási mennyisége, a gyerekek és a tanárok túlterheltsége, amit persze a príma kommunikáció miatt senki sem hisz el. Aztán a félelemkeltő belső ellenőrzési rendszer, az igazgatók jogköreinek megnyirbálása, az üzemeltetői anomáliák.

FANNI: Nekem a végén az a szakmai hitvallás tetszett! Hogy mi csak Tanítani szeretnénk! Ez, meg a pár nappal ezelőtti tüntetés indított a parafrázis megírására, amit tegnap elküldtem.

SÁRI: Olvastam! Megint azt éreztem, hogy helyettem írtad. És fellépésed mikor lesz?

FANNI: Próbálok egyet áprilisra szervezni, remélem sikerül. Mindenesetre a műsort már nagyjából összeállítottuk Dezsővel.

SÁRI: El ne felejts szólni nekem!

FANNI: Semmiképpen sem felejtkeznék el egy ilyen lelkes rajongóról!

SÁRI: Annyira jól áll neked ez a swinges műfaj, meg ez az egyszál zongorás éneklés!

FANNI: Köszi! Én is szeretem. Nagy ajándék ez 15 évi altatódalozás után az élettől!

ESZTI: (bejön) Sziasztok! (Letesz az egyik asztalra egy kerek tálcát szatyorban)

SÁRI: Nem mondod, hogy ma reggel süthetnéked volt!

ESZTI: Ez csak egy kis erdei gyümölcsös pite. Pikk-pakk megvolt! Gondoltam, ha már demonstrálunk, közben érezzük még jobban magunkat! (pakolászik a táskájából) Viszont, rájöttem, hogy nincs kockás ingem. Úgyhogy kérnem kellett egyet Bertától.

FANNI: Mire jó, ha az embernek már akkora gyerekei vannak, mint amekkora ő maga!

ESZTI: Első szünetben fényképezkedünk?

FANNI: Aha.

ESZTI: Fannikám! Megint egy vers? (Olvassa az asztalára tett verset)

FANNI: Parafrázis. Az alkalomhoz illő. Ha mindenki megjön, azt gondoltam, felolvasom. Meg nyomtattam plakátot a diákoknak a holnaputáni kockásinges akcióhoz. Majd még lefénymásolom.

SÁRI: Ez a pite nem piskóta! Pont jó lesz a kávémhoz.

FANNI: Segítesz kirakni őket?

SÁRI: Persze! Az első óránk együtt lyukas! Megcsináljuk! Nem tudod, hova lett a kávém? Vagy megittam? Nem is emlékszem. Pedig a poharam üres.

FANNI: Én nem ittam meg, az biztos! Én csak kitöltöttem a bögrédbe.

SÁRI: Na, mindegy! Ezek szerint mégiscsak én voltam.

SZILVI: (Bejön, a külső tanáriban lepakol, aztán bekukkant a belsőbe) Sziasztok!

FANNI, SÁRI, ESZTI: Szia! Szia, Szilvi! Jó reggelt!

EMESE: (bejön) Sziasztok! Óóó! Ki hozta a sütit?

FANNI: Szia, Emese! Kire tippelsz? A szokásos süteménybeszállítónk!

SÁRI: Jó ez kávé nélkül is!

EMESE: Eszti, te voltál?

ESZTI: Igen, de igazán semmi sem volt! Fanni, ez nagyon jó!

FANNI: Köszi!

EMESE: Megkóstolom, csak lepakolok.

SZILVI: Arról tudtok már valamit, hogy hányan leszünk?

SÁRI: Hát, ha jól látom, négyen már vagyunk.

ESZTI: Lilla és Kata biztos.

EMESE: Én is.

SÁRI: Közülünk talán csak Helga és Robi nincs benne. Dórinak meg nincs ma órája, és ezért nem jön be.

SZILVI: Viszont, tegnap Károly és Nándi is azt mondta, hogy kockásba jönnek.

FANNI: Akkor igazgatóhelyettesekkel jól állunk. István mit szólt hozzá?

SZILVI: Tudod, hogy mit szólt ahhoz is, amikor aláírtuk a Herman levelét!

ESZTI: Én nem tudom! Miért, mit szólt?

KATA: (bejön) Jó reggelt, sziasztok!

MINDENKI visszaköszön

ESZTI: Szóval, mit mondott?

SZILVI: Azt mondta, hogy aláírhatjuk, de csak magánemberként. Az iskola nevét nem írhatjuk oda.

ESZTI: Hú, én ezt nem tudtam! Szerintem én oda is írtam! De miért nem akarta?

FANNI: Megmondom én! Nekem szó szerint azt mondta, hogy ő az iskola érdekeit hivatott képviselni, nem pedig általában az oktatásét, és az iskolának most az fontosabb, hogy az ablakok cseréjével kapcsolatban meg ne gondolja magát a központ!

EMESE: Ne már!

ROBI: (bejön) Sziasztok!

MINDENKI visszaköszön

SÁRI: Azért ez „szép”!

KATA: (Közben lepakolt, levetkőzött) Én őt is megértem. Tulajdonképpen jót akar. Csak félti az iskolát.

FANNI: Ja! És azok az igazgatók, akik névvel, intézménnyel a hátuk mögött vállalják a nyilvánosságot? Ők vajon nem féltik az iskolájukat? Dehogynem! Csak legalább végre felvállalják a véleményüket erről a borzalmas állapotban lévő oktatási rendszerről!

KATA: Lehet, hogy nekik nincs mit veszíteniük. A forró vízből használhatok?

FANNI: Persze! Nyugodtan!

KATA: Köszi! (a vízforralóból forró vizet önt a bögréjébe tett teafilterre, a későbbiekben ezt a teát kortyolgatja)

SZILVI: Az az igazság, hogy mi itt túl jó helyzetben vagyunk. Nálunk van kréta, alapvetően használhatóak a termek, a digitális táblákat is beszerelték, szóval István úgy gondolja, hogy nekünk nincs miért demonstrálnunk.

FANNI: Ettől még a rendszer egyre rosszabb. És szolidaritás is van a világon!

SÁRI: Egy igazgatónak nem az lenne a dolga, hogy az oktatás ügye mellett szót emeljen?

GERDA: (bejön) Sziasztok!

MINDENKI visszaköszön

SZILVI: Ott voltál, amikor az értekezleten megint jött a dinoszauruszos sztorijával?

ROBI: Az micsoda?

ESZTI: Nem tudod? Ja, persze, neked nem kell óraadóként értekezletekre járni.

ROBI: Nem.

GERDA: Várjatok! Én sem tudom! Szeretném hallani!

SZILVI: Gyere, Gerda! Szóval ez a kis „viccecske” így hangzik: „Tudjátok, mit mondott a dinoszaurusz, mielőtt kihalt? Azt, hogy juszt sem alkalmazkodom.”

GERDA: Ez butaság! Mind abba gebedünk bele, hogy a megkérdezésünk nélkül, az íróasztal mögül olyan emberek, akik iskolát csak maketten láttak, gyerekük vagy nincs, vagy feláldozzák a saját hatalmuk érdekében,… szóval ilyen emberek olyan szakmaiatlan döntéseket hoznak, ami gátja lesz minden fejlődési törekvésnek.

ROBI: Hm

FANNI: Bizony, hm! Szóval nem tart velünk. De legalább nem tiltja meg. De Károly jön, és Nándi is. Legalább az igazgatóhelyettesek benne vannak.

GERDA: Az nagyon jó! Ezt szeretem ebben a suliban! Már amikor tavaly idejöttem, azt éreztem, hogy itt jó a hangulat. Egyébként ez a híre is a sulinak: ez itt kicsit olyan legvidámabb barakk.

ESZTI: Az biztos, hogy ahhoz képest, amiket az unokatesóm mesél, nálunk nagyon oldott a légkör. Ott szinte mindenki azt figyeli, hogy a másik mit csinál, és vannak hivatásos kötözködők.

FANNI: Szerintem nálunk az a jó, hogy elfogadjuk egymást, még ha nem is értünk mindenben egyet. És persze van itt néhány Teréz anya (Esztire mutat), akitől bármikor bármit kérhetsz.

SÁRI: Na! Neked sem kell a glóriáért a szomszédba menned! (nevetnek)

GERDA: (előveszi a kockás ingét, felveszi) Én már aznap megvettem ezt az inget, amikor olvastam az államtitkár nyilatkozatát. Oly mértékben dühös lettem, hogy azt mondtam, hogy ha ő pipa a „kockás inges, borotválatlan tanárok látványától”, akkor én leszek az egyik! Hát micsoda korlátolt gondolkodásmód ez?

FANNI: Én is arra gondoltam akkor, hogy az időjárás, az eső a tüntetésen a kezünkbe adta a tiltakozás jelképét, ez a nyilatkozat pedig az egyenruháját.

GERDA: Látott ő valaha közelről iskolát? Vagy csak a száz évvel ezelőttire emlékszik?

SZILVI: Biztosan, mert azt állította, hogy benn az iskolában nyugodtan ki tudja javítani a dolgozatokat mindenki, és nem kell hazavinni. Nézett volna szét nálunk! Meg én például csak úgy tudok javítani, ha csend van körülöttem. Hát mikor van itt csend?

GERDA: Meg hogy mondhat olyat felelős politikus, hogy „a rendszer jó, csak a tanárok tehetnek a rossz eredményekről”? Ez olyan mértékű cinizmus, felelősséghárítás, hozzá nem értés, arrogancia, amit egyszerűen nem lehet elhinni és elfogadni!

SZILVI: Én is tegnap újraolvastam ezt az ominózus interjút, és a hányinger kerülgetett. Engem az akasztott ki leginkább, hogy azt mondta, a tüntető tanárokból hiányzik a hivatástudat! Hát mi a búbánat tart még minket itt, ha nem a hivatástudatunk? Persze, sajnos van, aki nem hivatástudatból jön erre a pályára, hanem mert a tanítóképzőt legalább el tudja végezni. De miért is? Mert anyagilag nincs megbecsülve, ha képzettebb, ha többet tanul, ha kreatívabb.

HELGA: (bejön) Sziasztok! Mi ez a gyülekezés itt? (inkább kíváncsian, mint számonkérően)

(a többeiek kissé elhallgatnak, szétrebbennek, a kintiek kimennek)

Gerda szelfizik

SÁRI: Tudod, Helga, mi ma kockástüntetünk! Te nem tartasz velünk?

HELGA: (miközben lepakol) Én nem! Én szakszervezeti titkár vagyok!

SÁRI: Talán pont azért kellene az érdekeinket képviselned!

HELGA: Én nem akarok így demonstrálni, és kész! Eszti! Te hoztad a sütit? Te pályát tévesztettél!

FANNI: Ez csak a szokásos pikk-pakk süti.

HELGA: Hát, nekem biztosan nem menne pikk-pakk.

FANNI: Nekem se.

ESZTI: Helga! Elhoztam neked a könyvet, amit kértél!

HELGA: Nem felejtetted el? Köszönöm! Jaj, de imádlak! Majd visszahozom, ha megírtam az esszét a professzornak az egyetemre! De most mennem kell fénymásolni. Nem baj, hogy bespájzoltam egy szeletet ide az asztalomra magamnak? Hátha elfogy! (kimegy)

SÁRI: Ez mi volt? Hát nem neki kellene legkockásabbnak lennie?

ESZTI: Ne bántsd! Tudod, milyen! Őt nem ezért szeretjük, hanem a segítőkészsége miatt. Bármikor helyettesíteni kell, mindig lehet rá számítani. Pedig elég sok órája van így is. És még csinálja ezt a mentorképzést is!

KATA: És különben sem kötelező mindenkinek kockást venni. Nekünk fontos, neki meg nem.

LILLA: (bejön) Szép jó reggelt mindenkinek, kedves tüntető barátaim!

MINDENKI visszaköszön

LILLA: Készen áll mindenki a nagy napra?

SZILVI: Többé, kevésbé. Aki akart, az kockásba jött.

LILLA: Hát, én a Bélától kértem egy inget, mert nekem nincs…

ESZTI, FANNI, SÁRI (nevetnek)

ESZTI: Az enyém a lányomtól van, a Fannié a fiától, Sárié a férjétől, mint a tiéd!

LILLA: Hát, mit csináljunk, ha eddig nem hordtunk ilyet. És borostásak sem voltunk még.

FANNI: Nem borostásat mondott az „államtitkár úr”, hanem borotválatlant! Ennek, azt hiszem, meg tudunk felelni!

SZILVI: Hát, ma reggel, azt hiszem, tényleg nem borotválkoztam!

(nevetnek)

Csengetnek

KATA: Hű, ez már a becsengetés?

SÁRI: Ne ijedj meg! Még csak ötvenöt van. A nulladik óra kicsöngője volt.

KATA: Mindig úgy összerándul a gyomrom ezektől a csengetésektől! Akkor még van öt perc.

FANNI: Nekem nincs első órám. Ja! Tényleg, mindenki itt van?

SZILVI: Éva még nem jött, és Helga kiment…

FANNI: Mindegy, szerintem elegen vagyunk! Szóval, egy kis figyelmet kérnék! A mai nap tiszteletére írtam egy kis parafrázist, és ha nem veszitek zokon, felolvasnám.

KATA: Ez még pont belefér becsengetés előtt.

SÁRI: Halljuk!

FANNI (torokköszörülés után elkezdi felolvasni)

A XXI. század tanárai

 

Mottó:

„Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!”

(Petőfi Sándor)

 

Hát azt hitted, hogy megúszhatod?

Hogy taníthatod békében

a nemzedéket, mely felnő majd

értelemvezéreltté?… NEM!

Tévedtél, tévedtünk súlyosan:

szorgalmunk-munkánk nem elég!

A jövő biztos jelenét kell

létreharcolnunk legelébb!

 

Harcolni? Buzdítani mást is?

Hisz nem ezt vállaltam el én!

Hitemet gyermeknevelésre

tettem pályám legelején!

S most is… az bántja csak napjaim,

ha nem adhatom legjavam…

Rövid az éj… nem győzök időn,

s sok az ma még, mi hátravan.

 

Hát nem látod? A fáradtságod

csupán cél, hogy ne tiltakozz

az értelmetlen terhek ellen,

mit rossz döntések sora hoz!

Te ésszel élsz, hát élj eszeddel,

s a történelmet észrevedd!

Itt tegnapízű dogma épül

víg bizalmú holnap helyett.

 

Van szemem a bántó bajokra,

de félek, nem változtat itt

néhány tanár, ki lázad-tüntet.

Nem tehetünk ma sem semmit.

Hagyj engem békén, különben is!

Én nem vagyok kiállni bátor,

És nem tudom, mi lesz a vége…

Tán megoldódik magától…

 

Hát dugd a fejed a homokba!

Ne lásd a vészt, mi közelít!

Én szólok, teszek, ami épp kell,

s hiszem, jobbítok valamit!

Mert nem az váltja világát, ki

ágyút állítva öldököl,

de ki nem tűr, s nem épít várat

másnak saját félelméből.

 

Nem hittem én sem, hogy dolgom lesz

forrongni, háborodni még,

de nem tudnék tükörbe nézni,

ha még most sem kiáltanék…

Nem elég a kérő csend sosem,

hol cinikus a hatalom,

hol lenéző mosoly nyugtázza,

a szót a másik oldalon.

 

Ember vagyok és tanár vagyok,

én a jövőnek tartozom!

Hogy hazug álmok ostobára

vakítsanak, nem hagyhatom!

Nem hagyhatom a gyermekeket

elzárni fejlődés elől!

Nem nézhetem a hivatásom

tornyát, amint alázva dől!

 

Legyünk most mi a lángoszlopok!

A tudásnak tegyünk panaszt!

E kézzel fogható setétség

nem tűnik… el kell űznünk azt!

Mert jőni akkor fog a jobb kor,

ha a magyar ugar terem,

virágzik, s a legnemesbekért

küzdhetsz erőd szerint velem.

 

Mind ezt akarták, s lásd végtére

elfeledtük e látomást.

Feladva, sokan választották

idegen földön a lakást.

Mi itt akarunk teremteni

gyűlöletmentes életet

nyitott-rugalmas iskolákban,

hol szárnyalni együtt lehet!

 

MINDENKI: megtapsolják

LILLA: (megöleli Fannit) Jaj, istenem! Ezt megkönnyeztem!

SÁRI: Fannikám! Ez nagyon jó lett! Ebben a szellemben indulhat a nap!

GERDA: Még a hátam is lúdbőrözött!

FANNI: Bevallom, egy kicsit én is megmámorosodtam…

HELGA: (bejön, kerülgeti a többieket, az asztalánál pakolászik, belekóstol a sütibe) Hmmm! Ez nagyon finom lett, Eszti!

ESZTI: Csak egyszerű pitetészta.

Csengetnek, lassan mindenki néhány könyvvel, mappával a kezében órára megy, kivéve Sári, Fanni és Lilla

EMESE: Jaj! Ez már becsengetés!

KATA: Na, én megyek órára.

SZILVI: Felfelé jössz?

KATA: Nem, idemegyek a tízesbe.

ESZTI: Várj, Szilvi, én a másodikra megyek.

SZILVI: Picur! Megvárhatlak?

ESZTI: Hááát… (nevetve kimennek)

EMESE: (még fáradtan pakolászik) Nincs első órátok? De jó nektek!

SÁRI: Ja, majd utána lesz hat…

EMESE: Bocs, akkor nem szóltam. Még bekapok egy kis sütit. Ez isteni! Milyen kár, hogy nekem sosincs ilyesmire energiám…(legutolsónak indul órára)

Sári, Fanni, Lilla

LILLA: (leül az egyetlen ócska fotelre, ölében A/4-es dolgozatlapok, javítani kezd)

FANNI: Te mindig így javítasz?

LILLA: Hát, nézd meg az asztalomat! Nem nagyon férnék el rajta. Meg így legalább hátradőlhetek kényelmesen. (nagyot sóhajt)

FANNI: Mi volt ez a nagy sóhaj? Melyik díszes társaság irományaival küzdesz?

LILLA: A 10. c. Aranyosak! Szeretem őket! Csak tanulni nem akarnak.

SÁRI: Mint nekem a 11. d-sek. Fanni, nem baj, ha én még ezt gyorsan lefénymásolom? Aztán mehetünk aktivistázni.

LILLA: Mit csináltok?

FANNI: (mutatja a plakátot) Ezt a felhívást akarjuk kitenni. Hátha a diákok is csatlakoznának. Sárikám, drága! Ezt is lehúzod vagy három példányban?

SÁRI: Persze, add csak ide!

ÉVA: (bejön) Sziasztok!

LILLA: Ó, a 11. c-sek azt mondták, hogy már ma is kockásban jönnek.

MINDENKI visszaköszön Évának

ÉVA: Az osztályod?

LILLA: Az osztályom tavaly elballagott!

ÉVA: Jaj, tényleg!

LILLA: A 11. c-ben csak törit tanítok. De így is büszke vagyok rájuk!

ÉVA: Hát, nem tudom, hogy hogy veszi ki magát, ha mi buzdítjuk lázadásra a gyerekeket!

SÁRI: Szerintem most pont ez a dolgunk. Na, mindjárt jövök, Fanni!

FANNI: Oké. Megvárlak. Szerintem is jó, ha tudják, hogy miért tiltakozunk, illetve küzdünk. Amikor a „ne menj suliba” akció volt, én még a szülőket is bevontam. Nem is jött, csak két diákom. És az egyik anyuka elnézést is kért előre, mert a törekvésekkel egyetértett, csak például az ő kislánya nem akart kihagyni egy napot, amikor a szerelmével találkozhat itt.

LILLA: Édes szívem!

ÉVA: Kati volt?

FANNI: Igen, ő. A lényeg az, hogy szerintem nem baj, ha őszinték vagyunk a gyerekekkel.

ÉVA: Persze, hogy nem baj, de azért ezzel a buzdítással kapcsolatban nem vagyok biztos, hogy a mi dolgunk. De lehet, hogy nincs igazam.

LILLA: Nem voltál itt, Éva, nem hallottad, micsoda parafrázist írt Fanni mára!

ÉVA: Na! Egy újabb vers? Elolvashatom?

FANNI: Persze, várj, hozom.

LILLA: Kár, hogy nem hallottad, hogyan olvasta fel! Én még meg is hatódtam!

FANNI: Tessék!

ÉVA: Köszönöm! (olvas)

LILLA: Fannikám! Neked mikor jelenik meg már egy versesköteted?

FANNI: Nem tudom, Lilla! Igazából ezek csak stílusgyakorlatok, amiket írok. Főleg parafrázisok.

LILLA: Azért én olvastam már önálló versedet is!

FANNI: Igen, van olyan is, de nem érzem úgy, hogy bármelyik is átütő lenne. Akkor meg minek?

LILLA: Ne legyél kishitű! Szerintem jókat írsz! Szedd csak össze, és add ki! Nyomdai kapcsolattal szívesen segítek.

FANNI: Igazán kedves vagy! De egyáltalán nem biztos, hogy rajtad kívül bárkit is érdekelne. Annyi önjelölt költő van az interneten is, hogy Dunát lehet velük rekeszteni. És nagyon vegyes a színvonal! Verseskötetet meg csak a legelvetemültebbek vesznek.

LILLA: De ha van egy saját köteted, az neked legalább egy kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy alkottál valamit. Persze a világhírt nem tudom garantálni!

FANNI: Maximum városszerte lehetek világhírű! Sári is mindig rugdos, hogy legyen kötet. Hát, majd meglátom!

LILLA: Tudod, először én is bizonytalankodtam, hogy megjelentessem-e a kis „novelláimat”. De aztán páran biztattak, és akkor úgy éreztem, hogy érdemes.

FANNI: Igazán jól tetted! És most, hogy állsz a második könyvvel?

LILLA: Már nagyon benne vagyok. Sokkal jobban szeretem, mint az elsőt! Talán azért is, mert az inkább emlékezésekből állt össze, ezt meg most élem, és közben írom. Ettől egyszerűen elvarázsolódom. Nem is értem néha, hogy mit keresek itt!

FANNI: Ne viccelj! Aki nálad lelkiismeretesebben, több szeretettel tanít, az csal! Te vagy A Tanár!

LILLA: (mosolyog) Nagyon kedves vagy, Fannikám! De már nem érzem, hogy mindent megtennék a gyerekekért. Egyszerűen nincs energiám! Ezt az évet is úgy kezdtem, hogy legszívesebben be se jöttem volna!

FANNI: Te? Mit dolgoztál, készültél tavaly a szalagavatóra? Meg a kilencedikesek bemutatkozó Ki Mit Tud-ját is Te találtad ki, és szervezted meg! És hány osztályban tanítasz magyar-törisként! Nem is értem, hogy pont Te hogy mondhatod, hogy nem teszel meg mindent!

LILLA: Szép, szép ez! De már nem olyan, mint tíz évvel ezelőtt! Néha jobban szeretnék egyszerűen otthon maradni, olvasgatni, kertészkedni. Képzeld! Már virágzik a téltemetőm!

FANNI: Azt nem is tudom, milyen!

LILLA: Na, majd hozok neked néhány tövet! Van lila is, meg fehér virágú is.

FANNI: Azt megköszönöm! Nekem úgysincs sok koratavaszi virágom a kertben.

LILLA: Nekem van sok! A téltemető évelő, de rengeteg hóvirágom, tőzikém, krókuszom van, aztán majd bújnak a nárciszok, jácintok, tulipánok! Én úgy szoktam, hogy a hagymákat hervadás után kiszedem, pihentetem, aztán ősszel újra elültetem, mert korábban volt, amelyik pár év után már nem virágzott. Így viszont mindig gyönyörű. A kannavirágot meg ősszel szoktam kivenni, és tavasszal újra elültetni. Már alig várom, hogy ezzel foglalkozhassak!

ÉVA: Ez nagyon jó, Fanni! De jól érzem, hogy kicsit bizonytalan vagy a tiltakozással kapcsolatban?

FANNI: Nem, egyáltalán nem!

ÉVA: Csak, mert itt azt írod, hogy „hitemet nem erre tettem”, hogy „nem tehetünk ma sem semmit”.

FANNI: De ez nem én vagyok! A vers eleje valójában párbeszéd! Valakivel, aki fél. Bár, persze! Tulajdonképpen ez is én vagyok, hisz nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége. De abban nem kételkedem, hogy most ezt kell tennem! Kiállni kockásan és bátran! Évek óta csak nyavalygunk, hogy ez nem jó, meg az nem jó, hogy mennyire nem a szakmai szempontok számítanak az oktatásban, és egymásnak siránkozunk, hogy rugalmatlan a tananyag, hogy a tanítás mellett mennyi fölösleges adminisztráció van, hogy nem rendelhetjük azokat a tankönyveket, amiket mi jónak tartunk, és folytathatnám. Most végre adódott egy lehetőség, hogy összefogjunk. Hogy együtt álljunk ki a közös ügyért, a gyerekek jövőjéért!

LILLA: Te, kis vezérszónok!

ÉVA: Persze, tulajdonképpen egyetértek, csak igazából nem tudom, érdemes-e!

FANNI: A francokat sem érdekli! Egyszerűen kell! Mert ez végre egy lehetőség! Én legalábbis valami ilyesmire vártam régóta! Akkor nem kérdés, hogy élni KELL vele!

ÉVA: Látom, nagyon elszánt vagy!

SÁRI: (visszajön) Mehetünk? Négyet másoltam a plakátból. Elég lesz?

FANNI: Szerintem, igen. Celluxod van?

SÁRI: Hát, az lehet, hogy nincs.

LILLA: Nekem van!

FANNI: De jó! Köszönjük!

LILLA: Menjetek csak, ifjú aktivisták!

FANNI: Ifjú? Így negyven fölött?

LILLA: Ó, hát hozzám képest ti még ifjak vagytok!

SÁRI: Egyébként tényleg furcsa, hogy Robin kívül valóban mi vagyunk a fiatalok, akik így egy-két éven belül jöttünk ide 15 éve.

FANNI: Én 19 éve jöttem.

SÁRI: Ja, bocs!

ÉVA: Taknyosok!

LILLA: Tojáshéj a fenekükön!

SÁRI: Jól van, Mamák! Akkor most lelépünk.

FANNI: Feltéve, hogy kapunk engedélyt a távozásra…

LILLA: Menjetek csak!

FANNI és SÁRI kimennek a plakátokkal a kezükben.

LILLA javít tovább

ÉVA: (felvesz egy kockás inget) Nem tudod, Nándin kívül valaki a vezetőségből csatlakozik még hozzánk?

LILLA: Én úgy tudom, Károly is.

KÁROLY: (Bejön, kockás ing van rajta) Sziasztok!

LILLA: Emlegetett szamár…

KÁROLY: Rólam beszéltetek?

ÉVA: Igen, hogy vajon te is kockásban jössz-e, de látom, igen.

KÁROLY: Ez természetes! Csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy beszéltem Kerekes Zolival, és lejön a 120-asba, és készít néhány fényképet.

ÉVA: Miért nem itt? Itt lenne a leghitelesebb.

KÁROLY: De itt nem férünk el. Jönnek a Csabiék is páran a szakmai kollégák közül.

LILLA: És a 120-asban mögöttünk lehet a tábla.

KÁROLY: Csak egyetlen dilemmám van, hogy vajon megfelel-e a borostám a pedagógusokkal szemben támasztott elvárásoknak.

ÉVA: Hadd nézzem! Szerintem megfelel. (nevetnek)

KÁROLY: Hú! Most megnyugodtam! Na, megyek is, csak ezt akartam. Találkozunk a 120-asban!

LILLA: Ott leszünk!

ÉVA: Várj, én is megyek. Be kell mennem a gazdaságiba.

ÉVA és KÁROLY kimennek

LILLA (sóhajtva tovább javít, néha felnevet) Jézusom!

ISTVÁN: (bejön) Szia, Lilla!

LILLA: Szia, István!

ISTVÁN: Egyedül vagy?

LILLA: Ha bent nincs senki, akkor azt hiszem, igen.

ISTVÁN: Évát kerestem volna.

LILLA: Nem futottatok össze? A gazdaságiba ment.

ISTVÁN: Akkor lehet, hogy megvárom, nehogy megint elkerüljük egymást. Nem baj?

LILLA: Dehogy! Foglalj helyet, igazgató úr!

ISTVÁN: Köszönöm, jobb most így! (belenéz a dolgozatokba) Irodalom?

LILLA: sóhajtva Az. Berzsenyi és Csokonai.

ISTVÁN: Emlékszem, megboldogult Ernő bácsi mennyire próbálta nekünk is tanítani a magyart. De ő nem szeretett dolgozatot javítani, ezért mindig szóban feleltünk.

LILLA: Hát, javítani én sem szeretek.

ISTVÁN: Akkor miért nem inkább szóban kéred számon az anyagot?

LILLA: István, akkor az életben nem érnénk a végére. Így is minden évben görgetünk. És hogyan tanulnak meg az érettségiig fogalmazni?

ISTVÁN: Hát majd érettségi előtt írnak egy fogalmazást, mint mi.

LILLA: És hogyan legyen mindenkinek három-négy jegye egy félévben?

ISTVÁN: Mindenkit háromszor feleltetsz. Vagy megíratod a dolgozatot, aztán feldobod, és amelyik az asztalra esik, az ötös, amelyik pedig a földre, az egyes. (a hangja ironikus)

LILLA: Ezt így nem lehet, István!

ISTVÁN: Dehogynem! Hányan csinálták így a régi nagy tanárok!

LILLA: Nos, én nem tartom őket nagynak, ha így osztályoztak.

ISTVÁN: Nem szabad ennyire lelkiismeretesen csinálni!

LILLA: De akkor meg minek csinálja az ember? Ezt nem lehet máshogy, csak odaadással és lelkiismeretesen!

ISTVÁN: Hát, én meg arra jöttem rá, hogy így nem lehet.

ÉVA: (visszajön) Szia, István!

ISTVÁN: Szia, Éva! Téged kereslek!

ÉVA: Itt vagyok, parancsolj, igazgató úr!

ISTVÁN: Ezzel a Máté gyerekkel kapcsolatban akartam kérdezni, hogy mit beszéltünk meg? Mikor jönnek be a szülők?

ÉVA: Jövő szerdán, 24-én tízre.

ISTVÁN: Jó, akkor, ha hozzád jönnek először, majd kísérd fel őket, légy szíves, hozzám.

ÉVA: Természetesen.

FANNI és SÁRI nevetve bejönnek

ISTVÁN: A fiatalságnak milyen jó kedve van!

FANNI: Szia, István! Hol vagyunk mi már fiatalok!

SÁRI: Szia, igazgató úr!

ISTVÁN: Mennyi kockás inges kolléga van itt!

SÁRI: Nem tiltottad meg, hogy tiltakozzunk!

ISTVÁN: Nem, nem. De tudjátok, mit mondott a dinoszaurusz, mielőtt kihalt?

ÉVA: Azt hiszem, ezt mindenki tudja.

ISTVÁN: Azt, hogy „Juszt sem alkalmazkodom!”

LILLA: De most azt komolyan mondod, hogy ezekhez az idióta rendelkezésekhez, szabályokhoz muszáj alkalmazkodnunk? Hogy ez normális, ami itt folyik?

ISTVÁN: Gyerekek! Én csak azt mondom, hogy mindegy, milyen rendszer van, az iskolának működnie kell. Nem szeretném, ha dinoszaurusz lenne. De most megyek, ha nem haragszotok meg.

LILLA: Majd meggondoljuk! Szia!

ISTVÁN: Sziasztok!

MINDENKI elköszön, majd miután István kimegy, halkan nevetnek, és a dinoszauruszt ismételgetik.

FANNI: Akkor majd mi vállaljuk a kihalást.

SÁRI: Nem hiszem el, hogy nem tud ezen a dinoszauruszos sztorin túllépni!

ÉVA: Azért azt gondoljátok meg, hogy mi itt kedélyesen elvitatkozunk vele, míg más iskolákban nem is engedte az igazgató a demonstrálást.

SÁRI: Más iskolákban meg még részt is vesz benne!

LILLA: Azt nem hallottátok, amit előtte nekem mondott! Azt mondta, hogy nem szabad ennyire lelkiismeretesen csinálni. ahogy én!

FANNI: Ez jó! Akkor minek csinálja az ember?

LILLA: Ezt kérdeztem tőle én is.

ÉVA: Lányok, szerintem mi mindig is komolyabban vettük, és mindig is komolyabban fogjuk venni a tanítást, mint ő! Egyszerűen férfi!

SÁRI: Ő könnyebben beveszi a leszarom tablettát.

FANNI: Néha biztosan nekünk sem ártana!

SÁRI: Nincs nálad egy darab?

ÉVA: Vagy egy dobozzal, hogy mindenkinek jusson!

NÁNDI: (mondat közben bejön, kezében zacskóban péksütemény) Sziasztok! Mit osztogattok?

SÁRI: Leszarom tablettát. Kérsz?

NÁNDI: Ja? Nem, kösz, én már bevettem a mai adagot! (nevetgél) Innen mindenki jön a 120-asba?

FANNI: Majdnem. Helga és Robi kivételével mindenki.

NÁNDI: Akkor már legalább húszan leszünk. Megengeditek, hogy itt költsem el a reggelimet?

SÁRI: Érezd magad otthon! Várj, megfújom a széket, hátha ez is jó pont a vezetőség előtt. (Megfújja Helga székét, kicsit letörli a kezével) Parancsolj!

NÁNDI: Ó! Köszönöm!

FANNI: Unalmas az igazgatóhelyettesi iroda, hogy szinte mindig nálunk reggelizel?

NÁNDI: Hát, az biztos, hogy ott nincs ilyen kellemes társaság. De én azelőtt is jártam ide, mielőtt igazgatóhelyettes lettem.

SÁRI: Ment is a pletyka, hogy mind megvoltunk neked!

FANNI: Aki ilyeneket terjesztett, az csak magából indulhatott ki. Sajnálom!

NÁNDI: (evés közben) Én néha azt sajnálom, hogy nem egy tanáriban vagyunk mind. Így kénytelen vagyok lejönni, ha szép hölgyeket szeretnék látni a számomra érdektelen külsejű, vagy mondhatnám: randa férfiak helyett.

ÉVA: Köszönjük! Ez kedves.

LILLA: Mi pedig azért látunk szívesen, mert mindig hozol néhány bókot. És az ránk fér!

SZILVI: (bejön)

FANNI: Hát te?

SZILVI: Tündi elkért az órámból fél órát, mert nem tudta befejezni, amit a múltkor elkezdtek. Én meg odaadtam. (kezet mos a vékony vízsugár alatt) Ebből már szinte semmi nem jön! Pedig már én is vagy hússzor szóltam Sanyinak.

LILLA: Melyik Tündi kérte el az órát?

SZILVI: A védőnő.

FANNI: Szexuális felvilágosítást tart nekik?

SZILVI: Nem, drogprevencióval próbálkozik.

FANNI: Csak én gondolom, hogy ilyesmit könyvből, vagy előadáson kevéssé lehet „tanítani”. A példa az elsődleges. Könyvről jut eszembe! Szilvi, elhoztam neked a könyvet a finn oktatási rendszerről.

SZILVI: Jaj, köszi! És tényleg olyan jónak írja le, mint amilyennek kikiáltják?

FANNI: Tényleg jól hangzik, ami benne van. Legalábbis átgondoltnak.

SZILVI: És szerinted nálunk is működnének azok az újítások, amiket ők bevezettek?

FANNI: Figyelj, szerintem nem a rendszer, vagy a módszerek azok, amiket át kellene vennünk, mert egy hosszú rész szól arról, hogy miért kifejezetten Finnországra van szabva az egész. A szemlélet az – amin alapul az egész –, amire nálunk is építeni kellene. Náluk ugyanis úgy indult a reform, hogy széles körű felmérés készült a pedagógusok bevonásával. Szóval, azokat kérdezték meg először, akik benne éltek, benne dolgoztak a tanítás világában, hogy hogyan lehetne jobbá tenni a rendszert. Na, ezt kéne átvenni!

SZILVI: És ez az, aminek nálunk a legkisebb a valószínűsége. Sajnos.

FANNI: Hát… Hátha most sikerül a figyelmet felhívni arra, hogy nem nélkülünk kellene dönteni a fejlesztésről.

NÁNDI: Azért ne legyenek illúzióid! Szerintem le se szarják, hogy mi most így kiöltöztünk.

SÁRI: Ha így gondolod, akkor miért vagy kockásban?

NÁNDI: Mert egyetértek a törekvésekkel. Csak kevéssé hiszem, hogy bármilyen hatással is lesz ez az egész demonstráció a döntéshozókra.

FANNI: Ha elegen vagyunk, nem tehetik meg, hogy figyelmen kívül hagyják a véleményünket, a követeléseinket!

NÁNDI: Elegen vagyunk? Nézz szét! A 80 fős tantestületből húszan demonstrálunk. Nincs széthúzóbb szakma, mint a miénk.

FANNI: Az biztos, hogy szomorú, hogy nem tudunk egységesek lenni. Pedig itt most tényleg szakmai követelések hangzanak el. És nem hiszem, hogy aki ma nem kockás, az nem látja, hogy baj van!

LILLA: Na, ezt hallgassátok meg! Azt írja édes Lovász Marcim: „egy jobb korszak érkezik, melyben a sötétség csupán árnyéka önmagának”

(kicsit nevetnek)

SZILVI: Ez jó!

FANNI: Ez egészen költői: a sötétség csak árnyéka önmagának…

LILLA: De az előzőkben is találtam érdekes dolgokat. (lapozgat a dolgozatok között) Mit szóltok például ehhez: „az ismét felmerülő múzsát is végigvezeti a városon az olvasón kívül”

SÁRI: Ez valami vízimúzsa lehet…

FANNI: Aki mindenképpen az olvasón kívül áll… vagy fürdik.

NÁNDI: De az is lehet, hogy ez a Múzsa tulajdonképpen az Excalibur, amit a tó tündére ajándékozott a költőnek. Hogy is volt a Gyalog-galoppban? Azért képzeled magad királynak, mert egy hölgyike a vízirevüből hozzádvágott egy rozsdás kardot? (nevetgél) Ez a jelenet a kedvencem ebből a filmből. Hogy is nevezte a társadalmukat a paraszt?

FANNI? Anarchoszindikalista közösség.

NÁNDI: Az! És a töketlen fecske repülési sebessége? Az is jó jelenet! (nevetgél)

SZILVI: Ezek nagyon jók, Lilla! Van még?

LILLA: Várj csak! (keresgél) Tessék: „Berzsenyi beleunt abba, hogy a folytonosság uralja mindennapjait.”

(egyre jobban nevetnek)

FANNI: Ezért néha megszakította a mindennapokat.

ÉVA: Na, azért ti, magyarszakosok nem panaszkodhattok! Milyen jó szórakozást nyújtanak ezek a dolgozatok!

LILLA: Az biztos!

FANNI: Csak ne kellene ezekért a gyöngyszemekért olyan mélyre merülni! Én rendesen belehalok, mire egy osztályban kijavítom a fogalmazásokat.

SÁRI: Pláne, ha több osztályban tanít az ember, és egyszerre írat.

LILLA: Nekem mondjátok? Én folyamatosan esszéket javítok töriből is, meg magyarból is. néha van egy-két kérdéssor, ami pontozható.

NÁNDI: Át kellene alakítani az arányokat. Több feladatsor, kevesebb esszé. Fogalmazni úgysem a tanár kedvéért tanul meg az ember. Én például helyesen írni is úgy tanultam meg, hogy elkezdtem udvarolni egy lánynak, és leveleket írogattam neki. Olyan ciki lett volna, ha tele van helyesírási hibával! Mindig nálam volt a helyesírási szótár, és ha valamit nem tudtam, vagy nem voltam benne biztos, akkor megnéztem. Nem kellenek ehhez dolgozatok. Majd, ha személyes motivációja lesz a gyereknek, akkor megtanulja!

LILLA: Szerintem meg nekünk az a dolgunk, hogy mire találkozik a kislánnyal, már ne legyen szüksége semmilyen szótárra.

FANNI: És ez a fejlesztés csak az írásbeli készségek fejlesztésével megy. A férjem jegyezte meg a múltkor, hogy a dolgozatjavításhoz igazítjuk a családi életünket. Ha sok a javítanivaló, akkor én nem érek rá semmire. Se kirándulni, se moziba menni, se játszani a gyerekekkel. Meg energiám, türelmem sincs semmihez. Persze a mosás-vasalás-főzés ilyenkor is megmarad nekem.

SÁRI: A múltkori érettséginél összeszámoltam: 190 munkaórám ment a két osztály (63 diák) dolgozatainak kijavítására. És a sima fogalmazásoknál is arányában ennyi időt töltök vele. Nem lehet, hogy mégis Istvánnak van igaza, és nem kellene ennyire lelkiismeretesen csinálnunk?

FANNI: Csak az a baj, hogy nekem célom van azzal, hogy aláhúzok, melléírok, szövegesen értékelek: hátha ettől fejlődnek valamit. És azért a négy év alatt némi fogalmazási fejlődés tapasztalható.

LILLA: Már akinél! Drága Kiss Csabikám például be van oltva fogalmazás ellen. Az egész szövege olyan Fülig Jimmys.

FANNI: Én is tanítok néhány Fülig Jimmyt, az biztos. Pedig, amikor tavaly a 9. a-ban a Piszkos Freddel kezdtem az irodalomtanítást, azt hittem, majd jókat nevetünk a leveleken. Ők meg, most tizedikben, úgy tűnik, követendőnek tekintik a stílusát.

NÁNDI: Nos, kedves kolleginák! Köszöntem a társaságotokat, és a lehetőséget, hogy ismét elkölthettem itt a reggelimet. Remélem, nem morzsáztam össze semmit!

SÁRI: Várjál, megnézem! Nem, úgy tűnik, a szék legalábbis tiszta. Alatta azért szertelen rendezetlenségben találhatók morzsák.

NÁNDI: Legközelebb előrejelzem, hogy elszórtan morzsák várhatók. (nevet) Tiszteletem, hölgyeim! (kimegy)

FANNI: Na, előkészítem a fényképezőgépemet a megörökítéshez, hogy legyen mit feltenni az esemény oldalára.

ÉVA: Hová akarod feltenni a képet?

FANNI: Van ez a kockástámogatás oldal, ahová fel lehet tenni a kockásinges képeket.

ÉVA: Hát, én akkor nem megyek. Nem akarok felkerülni sehova.

FANNI: De Éva! Akkor minek csináljuk? Az egésznek az az értelme, hogy megmutassuk, országszerte mennyien vagyunk!

ÉVA: Én akkor sem szeretném, ha a képem felkerülne oda.

SÁRI: Szerintem sem jó ötlet.

FANNI: Mi van? Tiltakozunk, nem? Összefogunk a többi pedagógussal, nem? Annak mi értelme, hogy felvesszük a kockást, és magunknak, meg egymásnak megmutogatjuk, hogy milyen bátrak vagyunk? Mert ez nem bátorság! Akkor mi is ugyanolyan gyávák vagyunk, mint azok, akik ma félelemből nem jöttek kockásban.

ÉVA: Nevezd, aminek akarod, én inkább nem megyek.

SÁRI: Nézd, Fanni! István is megmondta, hogy a suli neve nem szerepelhet sehol, úgyhogy, szerintem ne küldd el a képet az eseményhez!

FANNI: Ez most komoly? Nektek is gond lenne, Szilvi, Lilla, ha a kockástámogatáshoz feltenném a közös képünket?

SZILVI: Engem nem zavar!

LILLA: Szerintem mindenképpen valahol meg kellene jelentetni a képet, még ha a suli nevét nem is írod oda!

FANNI: Akkor pedig nem lehet a hivatalos eseményoldalon, mert ott mindenki helynévvel teszi ki.

SÁRI: Figyelj! Szerintem tedd ki a saját oldaladra, és kész! Oda azt teszel ki, amit akarsz. Abba nem szólhat bele senki.

FANNI: (keserűen) Ja, csak akkor kicsit fotelforradalmárok maradunk. Végülis nem lesz belőle összefogás.

LILLA: (megsimogatja Fannit) Fannikám! Ne keseregj! A lényeg, hogy mi azért itt kinyilvánítjuk az elégedetlenségünket!

FANNI: Ja.

ÉVA: Ha a saját oldaladra teszed, azt én is elfogadom.

FANNI: Rendben. Akkor a többieket is meg kell kérdeznem, hogy hozzájárulnak-e?

SÁRI: Szerintem, igen.

FANNI: (sóhajt) Oké. Most még akkor elmegyek a mosdóba, amíg még óra van. (kimegy)

ÉVA: Egy kicsi talán túlspilázza ezt a demonstrálást Fanni, nem?

LILLA: Ő legalább lelkesedik.

ÉVA: De hát mi is, csak benne mindig volt egy kicsit több magamutogatási vágy.

SÁRI: Színésznő akart lenni. Szerintem van is hozzá tehetsége!

ÉVA: De minek ez az internetes nyilvánosság? Nem hiszem, hogy erre feltétlenül szükség van! Az egész olyan ijesztő! Felteszel magadról valamit, aztán azt tárolják valahol, és amikor valakinek eszébe jut, hogy információkat keressen rólad, akkor megtalálja. Ki vagy szolgáltatva. De nekem mindegy, más azt csinál, amit akar, de én meg hadd maradjak kívül ezen a világon!

SZILVI: Én sem véletlenül nem vagyok fenn semmilyen közösségi oldalon. Egyrészt azt látom, hogy iszonyatos időrabló, másrészt meg én, ha innen hazamegyek, nem akarom, hogy bármikor bárki elérhessen. Ha valami nagyon fontos, akkor ott a telefon. Amúgy meg hagyják meg nekem a magánéletem!

SÁRI: Én csak azért vagyok fenn, mert így néha könnyebben és ingyen elérem a családtagjaimat, de álnéven. A kutyám a profilképem.

SANYI: (bejön, motyogva köszön) Sziasztok! (a csaphoz lép, és megnyitja, nézi, ahogy a vékony vízsugár csordogál)

SZILVI: Szia, Sanyi! Csak nem meg lesz szerelve a csap?

SANYI: De. Mindjárt hozom a szerszámokat. Egy darabig most nem fogjátok tudni használni. (kimegy)

SZILVI: Csajok! Most nézem, hogy elfogyott a papírom, pedig a dolgozatokat még ki kellene nyomtatnom negyedik órára. Nem tud valaki kölcsönadni?

SÁRI: De, én tegnap vettem egy csomaggal. Mennyi kell?

SZILVI: Egy osztálynyi, 34 darab.

SÁRI: Ez körülbelül annyi. Tessék.

SZILVI: Köszönöm! Holnap én is veszek, aztán visszaadom. Egyébként nem gondoljátok, hogy ez azért abszurd? Az iskola az egyetlen olyan munkahely, ahonnan nem hazaviszünk dolgokat, hanem a saját pénzünkön veszünk eszközöket: fénymásolópapírt, filctollat, bluetech-et, nagy kartonokat, és sorolhatnám még! Hát hülyék vagyunk?

SÁRI: Az nem kérdés, hogy hülyék vagyunk. Minden idióta korlátozás ellenére megpróbálunk mindig valami érdekesebbet, újabbat, jobbat kitalálni.

SZILVI: Illetve próbálnánk, mert ez lenne a magunkkal szembeni elvárásunk. De közben az energiáink meg végesek.

SANYI: (Bejön szerszámokkal, meg egy nagyobb hullámpapírral. A hullámpapírt a csap alá teríti, és elkezdi szétszerelni a csapot, végig egykedvűen dolgozik, mintha nem is lenne körülötte senki)

LILLA: Édes kis műszaki gondolkodású diák! Ezt hallgassátok meg: „Berzsenyi verseit szívesen formálta rövid, illetve hosszú sorokkal. Ebben a versben is felfedezhető strófaszerkezet van. A rövid sorokkal tempós ütemet diktál, ez a vers egy ütemhangsúlyos verselésű mű, vízszintesen és függőlegesen tagolt.”

nevetnek, Fanni bejön

FANNI: Mi a mulatság tárgya?

SZILVI: Lilla szórakoztat minket a gyerekek aranyköpéseivel.

FANNI: Elmondod nekem is?

LILLA: Persze: Berzsenyi verseit szívesen formálta rövid, illetve hosszú sorokkal. Ebben a versben is felfedezhető strófaszerkezet van. A rövid sorokkal tempós ütemet diktál, ez a vers egy ütemhangsúlyos verselésű mű, vízszintesen és függőlegesen tagolt.”

FANNI: Kicsit műszakilag közelítette meg a verset, nem?

LILLA: De, én is ezt mondtam. Te gyűjtöd is ezeket az aranyköpéseket, ugye?

FANNI: Igen, fel is szoktam nekik olvasni, amikor kiosztom a dolgozatot. A kedvencem: „A költő sosem volt a szavak embere.” De várj, megkeresem a füzetem, ahová kézzel írtam fel még az elsőket. (az asztalán keresgél)

SÁRI: Nekem meg azt írták, hogy „Távollétében kérők lepték el Odüsszeusz feleségét.”

nevetnek

FANNI: Na, megvan! Itt vannak például az új szóalkotások: melankolizmus, hűségtelen, végelkeseredettség.

nevetnek

LILLA: Végelkeseredettség…

FANNI: Vagy ez, az Antigonéról: „nem fogom tétlenül ülni, hogy Antigóné meghal”

nevetnek

FANNI: Haimon levelének aláírása: „Szeretettel egysem fiad: Haimon”

SÁRI: egysem …

FANNI: És ha már a Fülig Jimmykről volt szó, egy csodás mondat: „Edward király mérges lett, mert senki sem akarta őérte koccintani, ezért elkezd szidkolózni, ami miatt a velsz urak mérgesek lesznek.”

SÁRI: (nyerítve nevet) szidkolózni…

(cseng a telefon)

SZILVI: Na, most ki veszi fel?

SÁRI: Én nem tudom felvenni! Mi van, ha egy szülő az, én meg belenyerítek?

ÉVA: Na, engedjetek oda, én majd összeszedem magam. (felveszi a telefont) Tessék, humán kabinet! (leinti a még mindig nevetgélő többieket) Csssss! Szia, Károly! (hallgat) Rendben, átadom a többieknek. (leteszi) Károly volt, és azt üzente, hogy Zolinak mégsem jó az első szünet, úgyhogy inkább nagyszünetben találkozzunk a 120-asban.

FANNI: Pedig már úgy ráhangolódtam!

SÁRI: Nekem is jobb lett volna most, mert utána végig órám lesz, és levegőt venni is alig lesz időm, de mindegy! Akkor viszont, most még összerakom, ami negyedik órára kell. (Az asztalához megy, keresgél, leül, írogat.)

FANNI: Én is befejezem a dolgozat összeállítását. És legalább nem zavarjuk Lillát sem.

LILLA: Engem nem zavartatok!

FANNI: Hát, nem tudom, én nem tudnék így koncentrálni.

LILLA: Én meg inkább itt csinálom, mint otthon. Bár sosem végzek vele, de így kevesebb marad, és több időt tudok tölteni a kertemmel meg a családommal.

FANNI: Kitartást, Lilla!

LILLA: Még kitartok.

FANNI: (A számítógéphez ül, dolgozik.)

ÉVA: (Asztalához ül, írogat)

SZILVI: Na! Akkor én pedig nyomtatok, aztán megyek fénymásolni. (gép elé ül, nyomtat)

Kb fél percig mindenki a munkájába mélyed

CSABI: (bejön, kulcscsomót pörget egy nyakbaakasztható kulcstartón, harsányan köszön) Heló, lányok!

SZILVI: Szia, Csabi! Hol jársz itt, ahol a madár se jár?

MINDENKI: köszön Csabinak

CSABI: Csak lejöttem kicsit korábban. Mikor fényképezkedünk, és hol?

LILLA: Csabikám! Kicsit túl korán jöttél! Nagyszünetre halasztottuk, mert Zoli csak akkor ér rá.

SÁRI: (odamegy Csabihoz) Heló!

CSABI: Heló, Bébi! (megöleli Sárát)

SÁRI: Na, mi van? Hiányzunk?

CSABI: Nem. Egészen őszintén mondom, hogy isteni az a nyugalom, ami fenn van.

ÉVA: Azért legalább udvariasságból mondhattad volna, hogy nagyon!

CSABI: Nem vagyok az az udvarias típus. És az, hogy imádlak benneteket, mit sem változtat azon, hogy sokkal jobban érzem magam fenn a másik két pasival a kis zugban.

SZILVI: Na, ezért szeretünk mi is, mert őszinte vagy!

CSABI: Robi? Bírja a gyűrődést?

SÁRI: Egyelőre, így félállásban, bírja. Nekünk meg nagyon jó, hogy itt van! Olyan nyugodt, higgadt, és néha olyan frappáns beszólásai vannak!

CSABI: (beköszön Fanninak) Heló, Fanni! What’s up? Minden oké?

FANNI: Megvagyunk. Nálatok a csajok?

CSABI: Viki kissé taknyos, de ez nem akadályozza meg abban, hogy a szokásos pörgését hozza. A többiek jól vannak, köszi! Anna? Jól érzi magát kinn?

FANNI: Nagyon jól! Annyira élvezi, hogy végre azt tanulhatja, amit szeret!

CSABI: Német megy neki?

FANNI: Hát, még nem ért mindent az előadásokon, de azért egyre könnyebben ellavírozik.

CSABI: Majd megy neki még jobban később!

FANNI: Én is biztos vagyok benne!

CSABI: És az izompacsirta?

FANNI: Őt nem nagyon izgatja a tanulás!

CSABI: Ennyi idős koromban engem sem izgatott! Olyan laza voltam, hogy majd szétestem! Hallod? Amikor a magyartanárunk a dolgozatban azt kérdezte, mik azok a közhelyek, én odaírtam, hogy stadion. Aztán most meg tessék! Itt vagyok, aztán tanítok!

SÁRI: Most is laza vagy, de a nyelvvizsgák száma téged igazol!

CSABI: Ennyi! (összepacsiznak Sárival) Emesének órája van?

SÁRI: Igen.

CSABI: Mert vele is meg akartam beszélni egy óracserét.

FANNI: Ő is jön fényképezkedni, úgyhogy ott megbeszélhetitek.

CSABI: Frankó! Na, megyek akkor, aztán majd visszajövök nagyszünetben!

SZILVI: Ne ide gyere, Csabi! A 120-asba!

CSABI: Oké, akkor a 120-asba. Na, csá!

MINDENKI visszaköszön, Csabi kimegy

SZILVI: Milyen jó, hogy ide, hozzánk csak így belátogatnak a pasik!

SÁRI: Úgy tűnik, van némi vonzerőnk!

FANNI: Meg taszítóerőnk is. Csabit meg Gabeszt sikerült elüldöznünk. Jó lenne, ha Robi maradna.

SÁRI: Kérdés, hogy jövőre tud-e neki István teljes állást kínálni.

SZILVI: (átjön a belső irodába)

FANNI: Én nagyon remélem! Tudod, mindig Andrea jut eszembe. Lehet rá bármit mondani, és tudom, hogy itt szinte mindenkinek volt vele konfliktusa (nekem is), de én neki köszönhetem, hogy az első egyéves szerződésem után státuszba vettek. És, ha most csak rajtam múlik, hogy Robi marad-e, pláne teljes állásban, akkor az biztos, hogy mindent meg fogok érte tenni. Persze ebben van egy kis önzés is. Nem tudom elégszer elmondani, milyen hihetetlen érzés az, hogy egy valamikori tanítványom, akinek ebben a szakközépiskolában magyart tanítottam, ma itt ül mellettem, és az egyik szakja magyar. Kell ennél jobb visszajelzés, megerősítés?

Pedig nem volt az könnyű időszak, amikor őket tanítottam! A két nagy még óvodás volt, előfordult, hogy két hétig hiányoztam, mert egyik héten az egyik gyerek volt beteg, másik héten a másik. És gyakorlatilag pályakezdő voltam 31 évesen, hiszen a hat év GYES előtt csak egy tanévet tanítottam végig. Minden anyag új volt, iszonyú sokat kellett készülni, miközben a gyerekekkel is szerettem volna sokat foglalkozni.

Az a négy év halálos volt! És mégis, valamit csak sikerült jól csinálnom, ha Robi most itt van!

SZILVI: Nekem a tavalyi év volt valami ilyesmi.

SÁRI: Az biztos, hogy tavaly nem nagyon tudtunk téged jókedvre deríteni.

SZILVI: Hát, nem is lehetett. Gyakorlatilag minden nap úgy jöttem be, hogy csak azt vártam, hogy hazamehessek. Semmi kedvem nem volt a gyerekekhez, nem is csináltam semmit, csak használtam a régi anyagaimat, bementem az órákra, és túléltem. Nem tudom, a gyerekek mennyit vettek ebből észre.

FANNI: Szerintem kicsit átlényegülünk, amikor köztük vagyunk. Valószínű, hogy a hangulatunk az látszik rajtunk, de, legalábbis én, amikor rájuk figyelek, meg a tananyagra, akkor egészen más leszek. Egyszer meg is fogalmaztam magamnak, hogy a tanítás az az élethelyzet, amiben igazán önmagam vagyok.

SZILVI: Biztosan valahogy így van, de nem kívánom senkinek azt a lelkiállapotot, ami nekem tavaly kijutott. Ha a kiégésről kellett volna dokumentumfilmet forgatni, tökéletes példa lettem volna. Beteg is sokkal többször voltam. De, csak gondolj bele: én 26 éve folyamatosan tanítok. Nem szültem gyereket, tehát nem volt közben olyan időszak, amikor bármi mást csináltam volna. Tavaly lett elegem.

FANNI: De mégsem mentél el…

SZILVI: Ötven körül nem olyan könnyű ám váltani már! Hiába gondolom, hogy lenne tehetségem, mondjuk a virágkötészethez, mégiscsak elölről kellene kezdeni mindent. Valamit megtanulni (és addig persze megélni valamiből), és utána elhelyezkedni, vagy vállalkozást indítani, miközben tudod, hogy mennyi energiát öltél már bele a tanításba! Mennyi dolgozatot állítottál össze, játékos feladatot találtál ki, és próbáltál ki, mennyi illusztrációs anyagot készítettél! Csak ennek sosincs vége! Sosem mondhatod azt, hogy amim van, azon már nem kell változtatni, azt már csak előkapom, és használom. Mert mindig valamit valahogy máshogy tanítottál, tehát a dolgozatot is ehhez, meg az új csoporthoz kell igazítani. Sosincs vége.

FANNI: Ugyanakkor ettől maradunk talán fiatalok könnyebben, mert rákényszerülünk, hogy rugalmasak legyünk. És mert fiatalok között vagyunk.

LILLA: Bocsánat, hogy beleszólok! Azért ezek a fiatalok egészen mások, mint amilyenek mi voltunk, vagy akár csak azok, akiket a pályánk elején tanítottunk!

SZILVI: Az biztos!

FANNI: Hát, én meg azt gondolom, hogy nem mások! Ugyanúgy szükségük van odafigyelésre, miközben ugyanúgy lázadnak a kötöttségek ellen, akárcsak mi. A körülményeik mások!

LILLA: Fannikám! Azért azt ne tagadd le, hogy sokkal több szót kell megmagyaráznod magyarórán a versekben, mint korábban, mert egyszerűen nem értik, hiszen sosem találkoztak vele. Nem olvasnak, tehát a szókincsük sokkal szegényesebb, mint a korábbi generációké volt.

SANYI: (szerelés közben lábára ejt egy szerszámot) Bassza meg a kurva élet!

FANNI: Nem tagadom. De ezt nevezem a körülmények hatásának. Őket sokkal több csábító inger éri. Nekünk csak a könyv volt, meg a tévében az a két csatorna. Nekik meg ott a kezükben a telefon, hogy ha egy percre információ nélkül maradnának (például mert unalmas és lassú a tanár magyarázata), akkor már ugranak is rá, hogy minden pillanatban úgy érezzék, történik valami.

SÁRI: Pedig pont így nem történik semmi velük.

FANNI: Nem hát! De az illúzió megvan. Mindenesetre nekik nehezebb, szerintem, mint nekünk volt.

SZILVI: Ja. Na, megyek, lefénymásolom a dolgozatokat. (kifelé menet majdnem összeütközik a befelé tartó Zolival) Jaj! De megijesztettél!

ZOLI: (bejön, kezében fényképezőgép) Bocs! Nem akartam! Sziasztok!

SZILVI: Hát te?

ZOLI: Lejöttem hozzátok, mielőtt a 120-asba mennénk.

ÉVA: De hát Károly azt mondta, hogy neked nem jó most, ezért a nagyszünetben lesz a gyülekezés, fotózás.

ZOLI: Én pont azt mondtam neki, hogy a nagyszünet semmiképpen sem jó, mert ki kell mennem.

LILLA: Akkor, valószínűleg félreérthette.

SZILVI: Alaposan! Na, mindegy. Úgyis megyek fénymásolni, úgyhogy szólok neki is, meg Nándinak is.

ÉVA: Én meg rácsörgök Csabira.

FANNI: (kikiabál) Jól hallom? Mégis most lesz a fényképezkedés?

LILLA: Úgy tűnik.

FANNI: De jó! Pedig már egészen belelendültem a dolgozatba. (kicsit bosszankodva) Na, mindegy! Zoli! Csinálnál majd képet az én gépemmel is? Bár nekem csak ez a kis vacak van.

ZOLI: Persze.

FANNI: Bár a te gépeddel biztosan jobbak készülnek majd.

ZOLI: Hát ezzel, remélem! Mert ez a sajátom. Ami a sulinak van, azt már kézbevenni sem érdemes. Ezeréves vacak.

ÉVA: (telefonál) Szia, Csabi! Mégis most lesz a fotózás. Lejöttök?... Rendben. Számítunk rátok!

FANNI: Látom, te is kockásban vagy! Akarod, hogy legyen olyan kép is, amin rajta vagy? Mert szívesen megcsinálom, ha megmutatod, hogy kell használni a géped!

ZOLI: Nem kell feltétlenül.

SANYI: Ki kell bontanom a falat is, mert nem a csap van eltömődve. (kimegy)

ÉVA: Van egy ötletem! Azt a képet, amin Zoli is rajta lesz, majd én megcsinálom, és akkor azt nyugodtan felteheted a profilodra. Ha Zolit nem zavarja.

ZOLI: Engem nem! Én már olyan dühös vagyok attól, ami itt az oktatáspolitikában zajlik, hogy a véleményemet, az arcomat ezzel kapcsolatban bármikor felvállalom.

FANNI: Köszi!

ZOLI: A legelkeserítőbb nekem az, hogy általam korábban értelmesnek tartott emberek azt mondják, hogy milyen jó, ami van! Hogy minket aztán most felvet a pénz, meg hogy minek annyi tankönyv, az a jó, ha mindenki ugyanazt tanulja, meg minek a technika, amikor nagyapáink palatáblával is megtanultak írni-olvasni. És ezek magukat értelmiséginek tartó emberek!

LILLA: Én azzal szembesülök nap, mint nap, hogy az emberek azt gondolják, hogy a tanítás az könnyű munka. Gyakorlatilag semmi. Hiszen csak be kell menni a gyerekekhez, elmondani a tananyagot, aztán egész délután szabad vagy, meg egész nyáron is. A múltkor pont ezt mondta egy ismerősöm, hogy nem érti, hogy ilyen kevés munkával, hogy lehet ilyen sok pénzt keresni.

ÉVA: Mert a kívülálló csak a szüneteinket látja, Azt nem, hogy mi akkor is dolgozunk. Hogy hétvégén nem sokszor pihenünk, hanem javítunk, készülünk.

FANNI: A múltkor pont azt éltem át, hogy a kisboltban, ahol tegező viszonyban vagyok az eladóval, mert rendszeresen odajárok, ez a kedves eladó fél órán keresztül pocskondiázta a tanárokat, hogy gyakorlatilag nem csinálnak semmit, és hogy minden második tanár idióta és pszichopata, akit gyerek közelébe sem lenne szabad engedni. Szóval ezt mondta fél órán keresztül, és legnagyobb meglepetésemre, képes voltam mosolyogva végighallgatni, és nem szólni egy szót sem (hiszen éreztem, hogy hiábavaló lenne) egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy én is tanár vagyok, és azt nem mondta, hogy azért biztosan vannak normális tanárok is. Erre is csak annyit feleltem, hogy „igyekszünk”, és elköszöntem. Hányan vannak, akik így vélekednek rólunk?

SANYI: (Visszajön, bontani kezdi a falat) Lesz egy kis por.

LILLA: Rengetegen vélekednek így. És sajnos szinte mindenkinek van rossz tapasztalata olyan tanárral, aki valóban alkalmatlan. Aztán ebből gyárt sztereotípiát. Hacsak nincs valami erőteljes pozitív tanárélménye is.

FANNI: Ez elkeserítő.

ÉVA: Az.

SÁRI: A baj az, hogy én is látok olyat a gyerekem tanárai között, akinek nem lenne szabad a pályán lenni. Szóval van valóságalapja a negatív véleménynek.

Csengetnek

SZILVI: (bejön, az asztalára teszi a fénymásolatokat, hallgatja Fannit)

FANNI: Persze, hogy van! De ahhoz, hogy itt változás legyen, a tanárképzést kellene megváltoztatni! Amíg sokan csak azért mennek például tanítóképzőbe, mert nincs más ötletük, és az elhivatottak ugyanannyit kapnak, mint az antitanárok, addig egyre több lesz a negatív élmény. Amikor egyetemistaként, HÖKösként tagja voltam a tanárképzési bizottságnak, egyszer azt mertem mondani, hogy a pedagógia tanításának feltétele kellene, hogy legyen az iskolai tanítási tapasztalat. Egyesek lehurrogtak, hogy micsoda tudományos publikációk vannak azok háta mögött, akik itt tanítanak (noha gyereket közelről nem láttak), mások meg csak lesajnálóan mosolyogtak. Hát itt kezdődnek a bajok.

SZILVI: Meg ott, hogy mi itt hiába tudjuk, hogy hogyan lehetne jobban, korszerűbben, hatékonyabban csinálni, senki sem kíváncsi a véleményünkre.

FANNI: Amit mondtam neked: nekem ez szimpatikus a finn oktatási reformban. És most azért vagyunk kockásban, hogy megmutassuk, mi vagyunk többen! Nem azok, akik ma is palatáblával tanítanának! Mi, akik felelősséget vállalunk a saját munkánkért és a jövő iskolájáért is.

LILLA: Neked kellene ezt a mozgalmat vezetned!

FANNI: Nem biztos, hogy bírnám. Elszánt vagyok, de sajnos (vagy nem sajnos) érzékeny is. És azt hiszem, nem vagyok elég erős. De majd meglátjuk!

ZOLI: Na, én, azt hiszem, felmegyek.

SÁRI: Tényleg, Szilvi! Szóltál Károlyéknak?

SZILVI: Igen, jönnek. De várj, Zoli! Nem tudnál esetleg előtte itt csak rólunk egy képet csinálni? Csak a humánosokról. Pár perc, és jönnek a többiek is.

ZOLI: Oké, akkor megvárhatjuk őket. Hová akartok állni?

SZILVI: Szerintem ide, az ablak elé.

ZOLI: Az nem igazán jó, mert nagyon ellenfényesek lesztek. Szerintem itt az ajtó előtt lenne jó.

FANNI: Álljunk be most?

ÉVA: Várjuk meg a többieket, mert nem tudnak bejönni.

FANNI: Oké.

EMESE: (bejön, fáradtnak látszik) Van még süti?

ÉVA: Van még néhány szelet. Baj van?

EMESE: Csak fáradt vagyok. (sütit szel, eszik) Erre az órára megint háromféle anyagot kellett bevinnem. Elvileg nyelvvizsgára készül a csoport, de van kettő, akinek már megvan, és van három, akinek meg igazából esélye sincs, annyira le van maradva. Úgyhogy a vizsgakészülésen kívül keresnem kellett valami felsőfokú anyagot, és összeállítottam egy felzárkóztató feladatsort, annak az elejét csinálták a gyengébbek. Tegnap egész este ezen dolgoztam.

ÉVA: Akkor te tudod, mi a diffferenciált tanítás.

EMESE: Hát, azt tudom! De ha nem viszek be mindenkinek a szintjének megfelelő kihívást, akkor széttrollkodják az órámat.

SZILVI: És akkor nem értik egyesek, hogy miért beszélünk túlterheltségről.

EMESE: Hol leszünk?

SZILVI: A 120-asban, de először itt csinál egy képet Zoli csak rólunk.

EMESE: De jó!

FANNI: Ja! Csabi itt volt, és mondta, hogy valami óracsere ügyében szeretne beszélni veled.

EMESE: Ja, gondolom. Majd felhívom.

FANNI: Szerintem meg tudod beszélni vele személyesen, mert ő is jön a 120-asba.

EMESE: Akkor jó. (kezet szeretne mosni, észreveszi Sanyit) Jaj! Nem tudok kezet mosni?

SANYI: Hát, azt itt most nem.

SZILVI: Nézd a jó oldalát! Jönni fog a víz a csapból!

EMESE: Van még időm, hogy kimenjek a mosdóba?

SZILVI: Egy perc. De megvárunk a képpel, ne félj!

ZOLI: Szerintem úgy lesz jó, ha én felállok az asztalra, ha nem baj! Van valahol egy újságpapírotok?

LILLA: Ott van egy az asztalomon, vedd el nyugodtan!

ZOLI: (elveszi az újságot, leteríti az ajtótól legtávolabbi asztalra, felmászik, a gép beállításait próbálgatja) Innen jó lesz!

Csengetnek

LILLA: (összerázza az ölében lévő dolgozatokat, feláll, leteszi az asztalára a papírkupacot, ruhát igazít)

ÉVA: (még az asztalánál írogat)

kintről kamaszzsivaj hallatszik

ROBI: (bejön, meglátja Zolit) Jaj! Szia, Zoli! Célfotó készül? Időmegjelöléssel, hogy ki mikor jött le óra után?

SZILVI: (nevetve) Nem, dehogy! Csak Zoli csinál itt lenn egy képet rólunk, mielőtt felmegyünk. Remélem, hamar itt lesz mindenki! Van kedved rajta lenni? Ez csak nekünk készülne.

ROBI: Persze! Ilyen társaságban mindig öröm fényképezkedni!

EMESE: (bejön) Nem késtem le?

SZILVI: Nem. Még nincsenek itt a többiek.

EMESE: Ki hiányzik?

FANNI: Eszti,…

ESZTI: (bejön) Mi ez a zsúfoltság itt? (bemegy a belső tanáriba)

SÁRI: Készül egy kabinetfotó. Csak rólunk.

ESZTI: Az jó ötlet! (lepakol az asztalára) A 9. e-sek megint olyan punnyadtak voltak.

FANNI: Még csak első óra van, majd felébrednek!

Beszélgetni kezdenek, úgy, ahogy a külső tanáriban Lilla és Szilvi, enyhe alapzajt képezve.

KATA: (bejön, majdnem Sanyinak vágja véletlenül az ajtót) Ó, bocsánat! Nem ütöttelek meg? Ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy!

SANYI: Nem történt semmi.

KATA: Megszereled a csapot? De jó! (észrevéve, hogy lassan mindenki a külső tanáriban gyülekezik) Mi készül itt?

SZILVI: Kabinetfotó. Csak magunknak. Robi is rajta lesz, remélem, Helga sem fogja kihúzni magát!

ESZTI: Majd én beszélek vele!

HELGA: (bejön) Mi van itt, gyerekek?

ESZTI: Van kedved egy csak minket, a kabinet tagjait megörökítő fotón rajta lenni?

HELGA: De én nem tüntetek!

ESZTI: Nem is kell! Ez csak nekünk lesz. Ha már lejött a Zoli, a többiek megkérték!!

FANNI: Gyerekek! Szerintem álljunk be, mert a többiek várnak ránk a 120-asban!

Egyre nagyobb a zsivaj. Mindenki odaáll az ajtó elé, próbálnak elhelyezkedni.

SZILVI: Jók leszünk így, Zoli?

ZOLI: Nagyjából.

GERDA: (bejön) Jaj! Mi van itt?

LILLA: Csak állj meg! Fotó készül!

ZOLI: Mosolyogjatok! (kattint) Még csinálok!

SANYI: (eddig dolgozott, csak most áll fel, és félreáll)

FANNI: Gyere, Sanyi! Állj be te is! A csap végremegszerelője!

Sanyi is beáll a szélére, megdermednek, kattintás

Függöny


2. FELVONÁS

(Ugyanaz a két egybenyíló tanári szoba. Szemben a falon nagy falinaptár 2018-as, február 19. bejelölve, néhány könyvespolc – Emese asztala mögött – üresen áll, Fanni asztala mellett a földön egy nagy fekete szemeteszsák áll telepakolva)

FANNI: (Bejön, tartása görnyedt, arckifejezése fásult. Egy táska, egy laptoptáska, egy nejlonszatyor és egy sporttáska van a kezében, vállán retikül. A táskáját kénytelen letenni az ajtó mellett, hogy be tudja húzni az ajtót. Ottfelejti. A hűtőbe egybe berakja a szatyrot, majd bemegy a belső irodába. Az asztalánál leteszi a két másik táskát a földre, leveszi a kabátját, a széke támlájára teszi. Bekapcsolja a számítógépeket, aztán leül az asztalához, egy darabig csak bámul maga elé, majd az asztalra fektetett karjára ejti a fejét, és úgy marad.)

SÁRI: (bejön, majdnem felbukik Fanni ott felejtett táskájában, hangja náthás) Jaj! Ez a tied, Fanni?

FANNI: (felemeli a fejét) Mi? Ja, igen! Bocs, nem volt kezem, vagy fejem behozni.

SÁRI: (megfogja a táskát, bejön a belső irodába) Behozom. Gondolom a füleden is táskák lógtak.

FANNI: Valahogy úgy! Hoztam pár táskát, hogy a könyveimet át tudjam vinni a kisirodába.

SÁRI: És minek hordasz téglákat a suliba?

FANNI: Csak a dolgozatfüzetektől szabadítottam meg az otthonomat.

SÁRI:  Akkor nem is kérdezem, milyen volt a hétvégéd!

FANNI: Te sem vagy még valami jól, hallom a hangodon!

SÁRI: Hát, nem igazán! De lázam már nincs. Na, gyorsan átveszem a játszócipőmet, és gatyába rázom magam, mielőtt Robi megjön. (lecseréli a csizmáját cipőre, tunikáját felhajtva felhúzogatja a derekán a leggingset)

ESZTI: (bejön) Sziasztok! Fanni! Baj van? Rossz rád nézni!

SÁRI: Tényleg nem nézel ki valami jól!

FANNI: Csak az ilyenkor szokásos. A hétvége érdeklődés hiányában elmaradt. A főzésen és a mosáson kívül három napon keresztül folyamatosan javítottam. Zömmel fogalmazásokat.

ESZTI: Akkor legalább most kicsit megkönnyebbültél, nem?

FANNI: Tudod, ilyenkor már megkönnyebbülni sem tudok, annyira kimerülök. És persze azért maradt még javítanivaló. Elérkeztem a növény-üzemmód fázisba. Lélegzem, zöldülök, talán fotoszintetizálni is fogok.

ESZTI: (megnézi a forralót) Holnap meg még ez az ablakcsere is! Tegyek fel vizet? Kértek teát?

SÁRI: Fanninak, szerintem, kávé kellene. De én kérek! Asszem, nekem az jót fog tenni! (kifújja az orrát)

FANNI: Ja. Lehet, hogy egy kávé jó lenne. (sóhajt) Mindjárt főzök. (lassan feláll, elkezdi bekészíteni a kávét) És Neked, Eszti? Milyen volt a hétvége?

ESZTI: Akkor teszek fel vizet, majd úgyis jönnek a többiek is. (A csapból rendesen folyó vízzel először kiöblíti a forralót, majd megtölti, bekapcsolja) Na, a csap megint el van dugulva.

SÁRI: Még mindig. Hetek óta. Azt hiszem, Szilvi már szólt Sanyinak. Persze, most nagyon el vannak foglalva az ablakcserék miatt!

ESZTI: Egyébként, a kérdésedre válaszolva, Fanni: semmi extra. Igyekeztem kialudni magam.

FANNI: Hát, azt nekem nem sikerült. (majdnem elsírja magát, miközben megtölti a kávéfőző pikszisét vízzel)

SÁRI: Elég szarul nézel ki! Már ha nem haragszol meg, hogy ilyet mondok.

FANNI: A barátokban az a jó, hogy legalább őszinték.

SÁRI: Gyere ide! Hátha egy ölelés segít! Az mindig van nálam! Feltéve, hogy nem félsz a baciktól…

FANNI: Én már ahhoz is fáradt vagyok, hogy féljek! (odamegy Sárihoz, aki megöleli) Kialvatlanság ellen nem jó. Viszont mindjárt elbőgöm magam.

ESZTI: (zsebkendőt ad neki) Tessék, fújd ki te is az orrod!

FANNI: Köszi, Anyuci!

ESZTI: Azért láttam, versre volt erőd.

FANNI: Ja. Az elmefásulásban megpróbáltam megtalálni a túlélést. (bekapcsolja a kávéfőzőt)

ESZTI: Nem nyomtatsz belőle? Szerintem nagyon jó lett! Én pontosan át tudom érezni minden szavát. A többiek meg nem nézik a blogod!

FANNI: Nyomtathatok… (leül a géphez, keres, nyomtat)

kopognak,

ESZTI (az ajtóhoz megy, kilép) Nincs még itt a tanárnő! Keressétek kicsit később! (visszajön)

SÁRI: Kit kerestek?

ESZTI: Katát. Mondtam, hogy még nincs itt.

FANNI: Tudjátok mi tudatosult bennem? Az, hogy pont két évvel ezelőtt volt a kockás nap. Illetve, majdnem. Február 17-én.

ESZTI: (a naptárt nézegeti) Tényleg! Emlékszem, milyen jó hangulat volt! Valahol itt volt a kép a polcomon… (keresi) Persze, már elpakoltam. Milyen lelkesek voltunk!

FANNI: Aztán hogy pofára estünk! Az az év nemcsak a munka miatt volt fárasztó, hanem a reménykedés és aztán a hiábavalóság érzése miatt is. Utána is csak azt csinálták, amit akartak. Utána sem kérdeztek meg sem minket, sem az akkor létrejött Tanítanék mozgalmat. Szóba sem álltak semmilyen alulról szerveződő szakmai szervezettel. Kiröhögtek, cinikus, lekezelő arrogáns válaszokkal elintéztek minden felvetést. Ma már nem is értem, mire számítottunk!

ESZTI: Egy-két enyhítő intézkedésen kívül semmi nem történt.

SÁRI: Ja, annyi, hogy nem kell benn lenni 32 órát, és a benn töltött időt nem kell dokumentálnunk.

FANNI: Én egyetlen pozitív hozadékát láttam annak az évnek. Amikor István év végén, az értekezleten azt mondta, hogy köszöni azoknak a kollégáknak, akik megmutatták, hogy nem kell mindig alkalmazkodni.

ESZTI: Igen. A dioszauruszos sztori akkor halt ki.

SÁRI: (a fiókjában kotorászik) Nem láttátok a számológépem? Itt szokott lenni a fiókomban!

ESZTI: Nem tetted a másikba?

SÁRI: Nem! De a múltkor is hetekre eltűnt, nem tudott róla senki semmit, aztán egyszer csak visszakerült. Nem tudom, ki használja így! Bárkinek odaadom, ha szól! Vagy legalább utána mondana annyit, hogy „bocs, kölcsönvettem, nem baj?” Vagy valaki itt számológépfetisiszta?

FANNI: Valószínűleg, de nem tudom, ki az! Én mindig szólok! Bár sosem használom. (a nyomtató elindul, de Fanni csak ül a gép előtt, leveszi a szemüvegét, az asztalon könyökölve arcát a tenyerébe rejti. A vers az enyhén elsötétült színpadon, Fanni meglehetősen monoton előadásában, felvételről hangzik el)

elmefásulás

 

recsegve törnek elhalt álmaim

fásult percek irtják a gondolatot

törzsem rezzenetlen tűri

a hulló veszteséget

még lélegzem, nyugtázom

egykedvű némaságom biztonságában

még érzem a billentyűket szívemben, s

ütöm őket ujjbegyeimmel

puhán lerakódnak egyenként betűi

a monotonitásban vergődő elme szavainak

feladatáradás volt hétvége helyett

s most figyelem, túléltem-e a fulladó

görcsöket, mint mikor

mély vízben kerestem a levegő fényét

lassú színei az ismerős környezet

tárgyainak összemosódnak

régi törekvések zaja elhal

tövem kitépve macbethi várak

alá nem vonulok lomhán

vonszolom unalmát a reményvesztésnek

csak távolból nézem a megfeszített lelkesedés

kínhalálát

ez sem érdekel

még felkelt a Kell, e mázsás súlyú kegyetlenség

s már alig hallom a Lehet távolodó

dallamtalan dúdolását…

 

A színpad kivilágosodik

ESZTI: Szerintem, lefőtt a kávé. Kitöltsem neked?

FANNI: Köszi, megoldom. Nagylány vagyok már. Sári, kérsz?

SÁRI: Aha! Csak még elmosom a bögrém.

ESZTI: Add csak ide, majd elmosom. Nem teát akartál?

SÁRI: Köszönöm, Anyuci! De, majd azt is kérek, de előbb jól jön nekem is egy kávé.

ESZTI: (elmossa a bögrét) Szerintem ezért is van eldugulva a csap, mert valójában nem alkalmas mosogatásra, de mivel egy csomóan itt ebédelünk, kénytelenek vagyunk utána valahol elmosni az edényeinket. Lehet, hogy hozok legalább egy ilyen kis izét, ami felfogja a törmeléket.

FANNI: (tölt magának kávét) Ettől még legalább meg kellene pumpálni.

SÁRI: Ennek már csak a szifon szétszerelése segít, szerintem. Bízzunk a Sanyiban!

ESZTI: (odaadja a bögrét Sárinak) Tessék! Ja! Otthon nálunk a lányok hosszú hajszálától szokott eldugulni.

SÁRI: Talán nem kéne annyit fésülködni!

FANNI: (kávét tölt Sárinak, aztán a hűtőhöz megy) Elfogyott a kávétejszín? Ezt nem hiszem el! Pedig pénteken volt még egy bontatlan csomag! Én meg nem tudom meginni a kávémat így, feketén. A rohadt életbe! Miért nem hoz, aki látja, hogy már alig van! (leül a kinti tanáriban, magába roskad)

ESZTI: Sajnos a tej is elfogyott, amit én hoztam.

SZILVI: (bejön) Sziasztok! Ez halálos, már megint ez a bűz a folyosón!

ESZTI: Amikor én jöttem, még nem volt.

SZILVI: Hát most van! (beszéd közben lepakol az asztalánál) Biztos megint a csatorna! Én nem tudom! Nem lehetne ezt már valahogy úgy megcsinálni, hogy ne legyen minden második héten egy nap, amikor bűzlik az egész iskola?!

SÁRI: Az biztos, hogy két hete én is úgy jöttem le az egyik óráról,  hogy olyan erőteljes húgyszag volt a folyosón, hogy majd elhánytam magam!

SZILVI: Egyszerűen nem hiszem el! (két csomag kávétejszínt tesz a hűtőbe) Fanni! Hoztam tejszínt, mert pénteken elfogyott. Megkínáltam Tündiéket is egy kávéval, és elhasználtuk mindet.

ESZTI: Jól tetted, hogy hoztál! Fanni épp most akadt ki, hogy nincs.

FANNI: Te vagy a megmentőm, Szilvi! (két kávétejszínt tesz a kávéjába, majd kiveszi a nyomtatóból a verseket, és háromba vágja az A/4-es papírokat)

SZILVI: Hát, én ittam meg, akkor nekem is kell pótolni.

SÁRI: Akkor én is teszek bele.

SZILVI: Mi baj, Fanni?

FANNI: (leül az asztalához, iszogatja a kávéját) Semmi. Csak kimerültem. Egyszerűen elegem van az egészből! Haza akarok menni, és egy hétig pihenni. Nem akarok diákokat látni, és az sem érdekelne, ha nem kellene többet visszajönnöm ide.

SZILVI: Ismerem én ezt! Nekem egy évig volt ilyen kiégésélményem.

FANNI: És elmúlt?

SZILVI: Nézd! Itt vagyok. Tulajdonképpen túllendültem rajta. Valahogy megvagyok, ha nem is olyan lelkesen, mint korábban. De az az év szörnyű volt.

FANNI: Hát, én nem tudom, nekem meddig fog tartani… Én most úgy érzem, hogy ennek az egésznek semmi, de semmi értelme nincs.  Tulajdonképpen mindenki szenved itt: a diák, mert muszáj felkelnie, és naponta olyasmit tanulni, ami nem érdekli (mellesleg egyre többeket egyre kevesebb dolog érdekel). Szenvedek én, a tanár, mert szeretnék jó lenni, de csak néha vagyok elégedett magammal, míg a kudarcélmény szinte állandó. Vagy azért, mert nem sikerült elvégezni, amit terveztem, vagy azért, mert fegyelmezéssel ment el a fele órám, vagy akár azért, mert magam is untam magamat. Leginkább azért, mert tudom, hogy tudnám sokkal jobban is csinálni, ha lenne elég időm új dolgokat kitalálni, technikákat tanulni, egy órát készülni minden órára. De se idő nincs, se energia.

ROBI: (bejön) Sziasztok, jó reggelt!

FANNI: Ez erős túlzás volt!

ROBI: A sziasztok, vagy a jó reggelt?

FANNI: A jó reggelt.

ROBI: Na! Nem jó a reggel? De hát hétvége volt! Gondolom, mindenki kipihente magát! (hangja ironikus)

ESZTI: Szerintem ilyeneket ne mondj, Robi! Nézz rá Fannira! Mindjárt felnégyel a tekintetével!

ROBI: Négy egyforrma darabba vágnál, mint Tót az őrnagyot?

SÁRI: Nekem is ez jutott eszembe. Háromba vágtad, édes jó Lajosom?

(nevetnek, még Fanni is mosolyog)

ROBI: Én láttam, hogy mosolyogtál!

FANNI: Na, jó! Beismerem. Csak valahogy éljem túl ezt a mai hat órát! És ebből az első négy irodalom! Zsonglőrnek érzem magam: Egyik órán Villon, a másikon Csokonai, aztán meg Babits.

ROBI: Nézd a jó oldalát! Legalább könnyebben meglátod az összefüggéseket!

FANNI: Az biztos! József Attila jut eszembe: „török, tatár, tót, román kavarog e szívben”. Hát, én mondhatnám, hogy Villon, Csokonai, Babits kavarog e fejben. És akkor még nem is figyeltem a gyerekekre, csak a tananyagra.

SZILVI: Ennél csak az jobb, amikor az utolsó négy töri. Hetedik órában már mivel nyűgözöd le őket Mária Teréziával kapcsolatban? És egyébként is! Ez a 10. D halálos! Egyszerűen nem tudom, mit csináljak velük! A múltkor írattam velük dolgozatot, és mintha az elmúlt egy hónapban szó se esett volna a fogalmakról, amit számon kértem.

FANNI: Én is egyre gyakrabban érzem, hogy hiába mondok el bármit, hiába gyakoroltatom, a dolgozatnál csodálkoznak rá, hogy: Jééé! Ilyen van? Voltaképpen olyan felesleges, amit csinálunk!

ROBI: Azért azt nem mondanám. Valami csak eljut néhányukhoz…

SZILVI: Néhányukhoz… Egyre kevesebbhez.

FANNI: Neked ez még csak a második éved főállásban. Te még lelkesedj! Mi meg néha hadd keseredjünk el!

ROBI: Ja, nem akartam megzavarni a kesergést! Csak nyugodtan!

FANNI: Köszi!

HELGA: (bejön) Sziasztok!

MINDENKI: visszaköszön

HELGA: (lepakol az asztalánál) Ugye holnap lesz az ablakcsere?

SZILVI: András azt mondta, igen. Én már pár dolgot átvittem a kisirodába, de ma még lesz lyukasórám, akkor kipakolom a többit.

HELGA: Én hoztam fóliát, most kell lefóliázni itt az egész polcot. Eszti, segítesz?

ESZTI: Persze, de szerintem ráérünk a nap végén.

HELGA: Én már tegnap a fiókjaimat leragasztottam, hogy ha kiviszik, ki ne boruljanak. Az egyetemi anyagaim is itt vannak, amik kellenek a szakdolgozatomhoz, úgyhogy nem hagyhatom, hogy valami eltűnjön, vagy megrongálódjon!

SÁRI: Nagyon alapos vagy, Helga!

HELGA: Én nem akarom, hogy bármiről utána hetekig a port kelljen törülgetni! Fóliát is annyit hoztam, hogy duplán le tudjuk takarni ezt a polcot. Légy szíves, Eszti, ragaszd le ott a te részeden!

ESZTI: (kényszeredetten) Jó, add ide a végét!

HELGA: Tessék, cellux.

ESZTI: Köszönöm. (feláll a székére, elkezdi a polcot lefóliázni, Helga a saját székére áll, és az ő részén igazgatja a fóliát)

HELGA: Na, szerintem jó lesz ez így!

ESZTI: Mondjuk, szerintem itt belül már alig lesz poros. Innen talán az asztalokat sem viszik ki, mert nincsenek útba.

SÁRI: Ja, szerintem is csak a mieinket viszik ki, a tieiteket elég, ha odébb tolják.

FANNI: Ez valami isteni, hogy még ezt is kell ma! (a sporttáskából kivesz három másik ócska táskát, az egyikbe elkezd könyveket pakolni a polcáról)

HELGA: Jaj! Fannikám, drága! Most jut eszembe! Lehet hozzád egy kérésem?

FANNI: Nem.

HELGA: Valami baj van?

FANNI: Á, semmi! Csak kicsit éppen belehalok mindenbe, úgyhogy most bármit akarsz kérni, azt válaszolom rá, hogy NEM.

HELGA: Jó, nem bántalak akkor most, meg nem is sürgős! Majd március közepétől kellene, tudod, a kis csapatomnak segíteni a jelenetben.

FANNI: Majd kérdezz meg március közepén! Most csak azt tudom mondani, hogy nem. Semmit nem vállalok el, ami nem kötelező. De lehet, hogy már a kötelezőket sem.

HELGA: Ennyire nagy a baj?

FANNI: Nincs nagy baj, Helga, csak elegem van!

HELGA: Nekem is elegem van, elhiheted! Az óráim mellett az egyetem, két versenyfelkészítés, most meg még ez is!

ESZTI: Kellett neked ez az egyetemi mentorképzés?

HELGA: Figyelj, kellett! Egyrészt mert így több lesz a fizetésem, másrészt mert én szeretek tanulni új dolgokat! Szeretem a kihívásokat! Ettől fiatalnak érzem magam!

KÁROLY: (bejön) Sziasztok! Nincs itt egy németes?

SZILVI: Még nem jöttek. Se Gerda, se Emese.

KÁROLY: Emese miatt vagyok itt. Nem jön. Telefonált, hogy rosszul van, és helyettest keresek. De majd Gerdával is szeretnék beszélni. Szóltok neki, hogy kerestem?

SZILVI: Persze. De szerintem, aki itt van, mindenkinek van első órája.

ESZTI: Nekem nincs.

KÁROLY: Bemennél, Eszti, legalább az első órára? A 9. d-t nem kellene magára hagyni.

ESZTI: Persze. Vigyek nekik be valamit?

KÁROLY: Nem küldött semmit Emese, úgyhogy csak foglalják el magukat csendben. Meg te is javíthatsz, ha akarsz.

ESZTI: Rendben, bemegyek.

KÁROLY: Köszönöm! A többire megpróbálok tényleg németest találni.

SZILVI: Mintha Emese megérezte volna, hogy megbetegszik, mindent lepakolt a polcairól.

SÁRI: Mondjuk, múlt héten már ő is elég rosszul nézett ki.

FANNI: Valahogy úgy, ahogy én most.

KATA: (bejön) Jó reggelt! Sziasztok! Szia, Károly!

KÁROLY: Szia, Kata! Na, megyek is. Köszi, Eszti! (kimegy)

KATA: (lepakol) Csak nem helyettest keresett Károly?

SÁRI: De.

KATA: Ki nincs? Dóri?

ESZTI: Dórinak, szerintem, csak nincs első órája. Viszont Emese beteg.

KATA: De itt nincs is most németes!

SÁRI: Nincs, de azért Eszti bemegy az első órára felügyelni. A 9. d-t nem nagyon lehet egyedül hagyni.

KATA: Hát, őket nem is!

kopognak

HELGA: Megyek, szerintem, engem keresnek a fiúk. (kimegy)

ESZTI: Erről jut eszembe! Kata! Téged is keresett egy jóképű fiatalember!

KATA: Igen, tudom. Köszönöm, meg is talált. Képzeljétek! Tegnap az igazgató úr adott egy határidőnaplót. Valamennyit kapott az iskola a MIKA-tól. Ezt a humán kabinetnek küldi András. Kell valakinek?

SÁRI: Egyet kaptunk tizenegyen? És februárban? Ez szép!

SZILVI: Nem semmi!

KATA: Igen, és kaptunk még egy falinaptárat is. Ehhez mit szóltok?

SÁRI: Hát, ennek a gesztusnak van némi pikantériája!

SZILVI: Az biztos! (nevetnek)

KATA: (odamegy Fannihoz) Kedves Fanni! Már napok óta akartam kérdezni, hogy mi van veled, hogy mostanában nem hoztál egyetlen verset sem? Január eleje óta egyetlen újat sem olvastam tőled, és már hiányérzetem van egy kicsit. Ugye nincs nagy baj?

FANNI: Igazán kedves tőled, Kata, hogy érdeklődsz! Hát ez most tényleg nem kreatív időszak. Bár ma pont hoztam egy vadonatúj verset, és ez megmagyarázza, hogy miért nem érek rá írni. Az a címe, hogy elmefásulás. Parancsolj, adok egyet!  (ad egy példányt Katának)

KATA: Köszönöm. Nem baj, ha majd csak később olvasom el?

FANNI: Dehogy, Kata! Majd ha lesz időd. Az, hogy elfogadod, semmilyen kötelezettséggel nem jár. Csak mert kérdezted…

SZILVI: Én is kaphatok? Jó címe van! Majd a lyukasórámban elolvasom.

FANNI: Persze. Tessék!

GERDA: (bejön) Sziasztok! Emese nem jött még?

SZILVI: Emese nem is jön ma. Beteg. Viszont Károly keresett, gondolom a helyettesítés ügyében.

GERDA: Jól van, felmegyek hozzá. (lepakol) Van még idő becsengetésig?

SÁRI: Olyan 7 perc.

GERDA: Akkor megyek is. (kimegy)

FANNI: Nem látta valaki a filctollaimat? A Villon összefoglaló órámra kellene majd, és nem találom.

KATA: Én nem láttam.

SÁRI: Kinn láttam a Gerda asztalán.

FANNI: Hát ez jó! Nem elég, hogy nem is tudtam, hogy használta, még vissza sem tette a helyére! (dühösen átmegy, és behozza az asztalához)

SÁRI: Pénteken már nem voltál itt, amikor elvitte, és nem akarlak elkeseríteni, de amikor visszahozta, azt mondta, hogy a fele ki van fogyva.

FANNI: Mi van? Múlt héten tettem bele két vadonatúj csomaggal! Megőrülök! Hiába hozom a filctollat, ha, amikor nekem kell, akkor kiderül, hogy nincs! És milyen alapon veszi csak úgy el a megkérdezésem nélkül? Szabad prédának tekinti, mert nem zárom el valami szekrénybe? Mi a búbánatért nem vesz magának? Ez rohadt jó! Minek csinál az ember bármit is? Minek is jöttem be? (ahogy belelovalja magát felháborodásába, egyre hangosabb, csapkod az asztalán, a végén már sír, a többiek együttérzően nézik)

ESZTI: (odamegy hozzá, átöleli a vállát) Csssssss! Nincs semmi baj! Sírd csak ki magad!

a többiek diszkréten az asztalukhoz mennek, míg Fanni Eszti vállán sír

HELGA: (bejön, meglátja Fanniékat) Mi baj van?

ESZTI: Nincs semmi. (int neki, hogy ne kérdezze)

Csengetnek

FANNI: (szipogva) Összeszedem ám magam… Mindjárt menni kell órára.

ESZTI: Még van öt perc.

FANNI: (az orrát fújja az Esztitől kapott zsebkendőbe) Köszönöm, Eszti!

ESZTI: Nincs mit! Mi, Teréz anyák tartsunk össze! (megsimogatja Fannit) Minden oké?

FANNI: Azt nem mondanám, de majd megleszek valahogy. Nagyon látszik, hogy sírtam?

SÁRI: Nézz ide! Hát, nem árt, ha kicsit megmosod az arcodat!

FANNI: Mindjárt megnézem magam. (a tükörhöz megy) Még van öt perc, addig igyekszem megnyugodni.

ROBI: Szerintem nem nagyon látszik. Nézhető simán fáradtságnak is.

FANNI: Kösz a biztatást! Azt hiszem, kimegyek a mosdóba. (kimegy)

KATA: Szegénykém!

ESZTI: Már pénteken eléggé hulla volt, amikor azt a zsákot összepakolta. Aztán jött neki ez a javítással teli hétvége…

SZILVI: Kicsit ijesztő volt. Majdnem úgy viselkedett, mint Lilla azon az utolsó napon!

KATA: Nekem is Lilla jutott eszembe.

ESZTI: Én nem voltam akkor itt, csak meséltétek, hogy olyan volt, mint akinek dührohama van.

SZILVI: Olyan volt. Szegény, már hetek óta kimerült volt, de csak csinált mindent. Aztán egyszerre csak betelt a pohár.

KATA: Az a nehéz ennél az állapotnál, hogy tulajdonképpen elég egyetlen bármilyen váratlan dolog, és kirobbantja az összes elraktározott feszültséget. Lillánál végleg eltörött valami.

SZILVI: Az az év mindannyiunknak nehéz volt a hiábavaló reménykedés miatt. Majdnem számítani lehetett rá, hogy valakivel történik valami.

SÁRI: Bevallom, én rajtad láttam, Szilvi, leginkább a nyomát. Őszintén szólva, akkor azt hittem, te fogod bedobni a törölközőt.

SZILVI: Hát az sem sokon múlott. Talán csak azon, hogy nekem az előtte lévő év még nehezebb volt. Talán már elhittem, hogy túlélem.

ROBI: Én meg arra emlékszem, hogy amikor Fanni minket tanított, csak annyit láttunk rajta, hogy néha feszültebb. Meg egyszer megharagudott ránk, mert folyton dumáltunk (mármint nem én, a többiek), és akkor egy hónapig csak vázlatoltatta a könyvet az órán. De olyan kiegyensúlyozottnak látszott. Szerintem, mire bemegy órára, a gyerekek már nem fognak észrevenni rajta semmit.

ESZTI: Hát, nem tudom, szerintem a gyerekek azonnal leveszik, hogy milyen a tanár hangulata.

ROBI: Azt persze, de a hangulata nem azonos a személyiségével, és hosszú távon az marad meg, én is ezt tapasztaltam, és ezt tanítják az egyetemen is pedagógiából.

SÁRI: Ja, neked még az egyetem majdnem frissebb élmény, mint a tanítás.

ROBI: Hát, azért, így a második évben már ebbe is kicsit belelátok.

SÁRI: És milyennek látod?

ROBI: Mit is mondjak? Változatosnak. Izgalmasnak. Fárasztónak, néhány gyerek esetében majdnem reménytelennek. De szeretek értelmes dolgot csinálni. És ez az. Bár azt még nem tudom, milyen eredményt hozhat.

KATA: Azt majd csak az első érettségi találkozón fogod meglátni. Az az első igazi visszajelzés. Legalábbis nekem az volt.

Fanni visszajön

KATA: Jobban vagy, Fanni?

FANNI: Egy icipicit. Igyekszem megmaradni. De már hétvégén is volt egy hasonló jelenetem a családommal.

SÁRI: Nem kellene kiíratnod magad?

FANNI: Nem vagyok beteg. Talán pont ez a baj, hogy sosem vagyok beteg. Amióta gyerekeim vannak, csak miattuk voltam táppénzen. Saját betegségem miatt sosem.

SÁRI: Csak kimerült vagy. Tulajdonképpen munkaképtelen.

FANNI: Ja. Ilyenkor úgy érzem, csak helyettesítem magam. Szinte nem is tudok koncentrálni. És úgy érzem, bármelyik percben elbőghetem magam. Lillán láttam ezt két éve.

KATA: Nekünk is ő jutott eszünkbe.

FANNI: Pedig én akkor haragudtam rá, hogy az utolsó hetekre itt hagyott minket a sok helyettesítendő órával egyik napról a másikra. De egyre inkább megértem.

SZILVI: Az egyetlen jó következménye az ő kilépésének az, hogy Robi azóta teljes állásban itt lehet.

ROBI: Azért ezt én sem kívántam.

SZILVI: Persze, én sem úgy értettem, hogy te akartad! De azért jó, hogy itt vagy!

SÁRI: Ezt aláírom.

ESZTI: Amíg még elviselsz ennyi idióta nőt magad körül!

FANNI: Annak én is örülök, hogy te lettél felvéve Lilla helyett.

ROBI: Ezt úgy mondod, mintha nem tettél volna meg mindent ezért.

FANNI: Ugyan már! Istvánnak is te jutottál először eszébe.

GERDA: beviharzik, szinte sírva

SZILVI: Mi történt?

GERDA: (iszik a flakonjából, és közben integet, hogy inkább nem beszélne róla, összekap pár könyvet az asztaláról, és kimegy)

Csengetnek

SZILVI: Istenem! Gerdával is történt valami! Csak beviharzott és kiviharzott. De közben majdnem sírt.

SÁRI: Mi van ma, gyerekek?

HELGA: Valami rossz van a levegőben. Remélem, később jobb lesz. Te jobban vagy, Fanni?

FANNI: Talán megmaradok.

HELGA: (átfogja Fanni vállát) Vigyázz magadra! Tudod, hogy szeretünk!

FANNI: Tudom. Kedves tőled, Helga!

HELGA: Tényleg! Lesz valamikor felépésed?

FANNI: Egy éve volt az utolsó. Azóta nem is volt alkalmam még próbálni sem Dezsővel. Én a munkám miatt vagyok elhavazva, ő meg unokázik.

HELGA: Kár! Azért csak szólj, ha mégis énekelsz valahol!

FANNI: Persze, szólok!

ESZTI: Lassan nekünk is menni kell. Megnézem, melyik teremben lenne Emese.

SÁRI: Ez jól hangzik: Mely teremben lenne Emese! Egyszer írattam a gyerekekkel hivatalos levelet eszperente nyelven. Rettenetesen élvezték. Fannikám! Te merre mész?

FANNI: A 16-osba.

SÁRI: Akkor megyek, mert nekem fenn lesz órám.

ESZTI: Én is a tetőtérbe megyek. Várj meg!

SÁRI: Megvárlak.

mindenki kimegy egymás után, a végén Robi

ROBI: Ugye nincs senki? (nem jön válasz, már mindenki kiment) Akkor zárok én. (leveszi a kulcsot az akasztóról, lekapcsolja a villanyokat, kimegy, fordul a kulcs a zárban)

Kis szünet (10-15 másodperc)

SANYI: (kulccsal nyitja az ajtót, bejön, keresi a villanykapcsolót.) Na, legalább most nem leszek láb alatt senkinek. (Miután megtalálta, és felkapcsolta a villanyt, a csaphoz megy, megnyitja, nézi, mennyire van eldugulva. Bólogat, megnézi a szifont a csap alatt, kimegy, nyitva hagyja az ajtót)

ÉVA: (bejön) Sziasztok! (benéz a belső tanáriba) Nincs itt senki? Akkor ki hagyta már megint tárva-nyitva az ajtót?! (becsukja az ajtót, az asztalához megy, leveszi a kabátját, lepakol)

Az ajtónál zaj, Sanyi próbál bejönni vödörrel, nagy hullámpapírral.

SANYI: (bejön) Mi a szarnak csukta ezt be valaki?

ÉVA: Én voltam. Nem tudtam, hogy direkt van tárva. Bocsánat! Időnként a többiek is nyitva hagyják, és annak nem örülök.

SANYI: (kicsit morogva) Most én sem örültem! Mindegy, csak direkt hagytam úgy, hogy be tudjak jönni a cuccokkal. (lepakol a csap alá)

ÉVA: Pedig nagyon jó, hogy jöttél szerelni, ezek szerint le fog folyni a víz? 

SANYI: Remélem! (nekiáll szétszerelni a szifont) Most pont van pár percem, mert még nem jöttek meg az ablakosok, és a termet már kipakoltuk. Gondoltam, amíg megjönnek, gyorsan megcsinálom ezt.

ÉVA: Még nem jöttek meg? Akkor biztosan megint csúszik a mi irodánk is. Először múlt hét szerdáról volt szó. Aztán péntekről, csütörtökön meg azt mondta András, hogy már csak kedden. Lehet, hogy jövő kedd lesz…

SANYI: Azt nem hiszem. Amikor itt vannak, akkor pillanatok alatt berakják az ablakokat. Csak éppen nem mindig akkorra jönnek, amikorra ígérik.

ÉVA: Hát, nem lehet könnyű nektek most, amióta ez az őrület tart.

SANYI: A legnagyobb baj az, hogy most kell csinálni, tanítás közben. Szerintem nyáron pár hét alatt lehetett volna ezzel végezni, de így, hogy hol jönnek, hol nem, hogy kerülgetni kell az épületben a diákokat, az udvaron az autókat… Tiszta fejetlenség az egész! Ezért húzódik ennyire!

ÉVA: Azt jól hallottam, hogy a 120-ast azért nem csinálták meg múlt héten, mert rosszul gyártották le az ablakokat?

SANYI: Ja! Csak szentségeltek, amikor megpróbálták berakni. Hogy azok helyett is mikorra lesz meg a jó méret… (közben kivette a szifont) Na, kimegyek, kipucolom ezt a szifont. Addig ne engedjetek vizet, mert alul ki fog folyni!

ÉVA: Oké. Csinálok rá egy feliratot, hogy ne nyisd meg! (A4-es papírra feliratot készít, kiteszi a csapra)

DÓRI: (bejön, botra támaszkodva jár) Sziasztok!

ÉVA: Szia, Dóri!

DÓRI: Szia, Évi! (leteszi a botot, leveszi a kabátját) Egyedül?

ÉVA: Majdnem. Sanyi mindjárt jön. Szereli a csapot.

DÓRI: Akkor végre le fog folyni a víz?

ÉVA: Azt mondta, hogy reméli. Mindenesetre, amíg vissza nem szereli a szifont, addig nem szabad megnyitni.

DÓRI: Remélem, hamar összerakja, mert meg szeretném mosni a kezem.

SANYI: (bejön a kimosott szifonnal) Hát ebbe jó sok dzsuva volt! Főleg ételmaradék!

ÉVA: Az a helyzet, hogy sokan itt ebédelnek, és nem tudunk máshol mosogatni.

SANYI: Mindegy! Most egy darabig jó lesz. De azért tehetnétek bele olyan kis rácsot, ami felfogja a törmeléket! (szereli vissza a szifont)

DÓRI: Eszti majd biztosan hoz! Az ilyesmiket ő szokta beszerezni. A vízforralót is ő vette.

ÉVA: Ja, ő mindig elintéz minden ilyesmit. Bár a kávéfőzőt Fanni vette.

DÓRI: De csak azért, mert Eszti nem iszik kávét. Bár, ha kellett volna, azt is megoldotta volna. A mi helyi Teréz anyánk. Úgy gondoskodik rólunk, mint te a gyerekekről.

ÉVA: Csak a dolgomat végzem. Ha az ember vállalja ezt az ifjúságvédelmet, akkor nem lehet csak úgy tessék-lássék foglalkozni velük.

DÓRI: Azért az kemény lehet, amibe te belelátsz!

ÉVA: El nem tudod képzelni! Olyan sorsokat ismerek meg, amilyenekkel mezei tanárként nem találkoznék.

DÓRI: Nem készülsz ki attól, hogy kicsit átveszed a gondjaikat?

ÉVA: Igyekszem nem átvenni, csak meghallgatni. Az hihetetlenül felemelő élmény, ahogy megnyílnak, és megtisztelnek a bizalmukkal. Ez szinte mindig meghat. De néha, persze, nehéz kívül maradni, és nem hazavinni a problémáikat. Van, hogy este is felhívnak. És volt már olyan, hogy két órán keresztül a szülő lelkét ápoltam.

DÓRI: Az már nem túlzás?

ÉVA: Lehet. De nem állíthatom le közben. Ha már felvettem a telefont, végig kell hallgatnom. Különben, lehet, hogy nagyobb bajt okozok, mint amekkora eredetileg volt.

BÉLA: (bejön) Sanyikám, hol vagy? Megjöttek az ablakosok!

SANYI: Jövök, egy perc! Ezt most mán összeszerelem.

BÉLA: Az Imre ideges, hogy nem állsz haptákban!

SANYI: Majd megnyugszik! Eddig mi vártuk az ablakosokat, egy percet ők is tudnak várni. Amúgy, már kész vagyok. (megnyitja a csapot, tapogatja a szifont, hogy nem folyik-e valahol a víz) Na, szerintem, most egy darabig jó lesz!

DÓRI: Köszönjük, Sanyi!

ÉVA: Igazán kedves tőled, hogy időt szakítottál ránk is!

SANYI: Lehet, hogy még ma jövök. A főnök mondta, hogy lehet, hogy még ma ideérünk az ablakokkal.

ÉVA: De igazgató úr azt mondta, hogy holnap!

SANYI: Mindent ő sem láthat előre. (összeszedi az eszközeit, Béla segít neki)

BÉLA: Na, gyerünk, Sanyikám, mert nagy balhé lesz! (kimegy)

SANYI: Sziasztok! (kimegy)

ÉVA: Szia, Sanyi! Még egyszer köszönjük!

DÓRI: Lehet, hogy még ma ki kell költöznünk? (kezet mos)

ÉVA: Szerintem, Sanyi túloz. András azt mondta, holnap. Akkor az holnap lesz.

DÓRI: És ha, mint Sanyi mondta, ő sem lát mindent előre? Amióta ez az őrület tart, elég hajszoltnak látszik ő is.

ÉVA: Az biztos, hogy nem könnyű kezdés ez igazgatóként! Még keresi a helyét, és egyből egy ilyen nagy projektet kell levezényelnie tanév közben!

DÓRI: Ja. De ez is csak nálunk fordulhat elő, hogy egy ilyen felújítás nem nyáron, a szünetben zajlik, hanem év közben. Egyszerűen röhej!

NÁNDI: (bejön, kezében péksüteményes papírzacskó) Sziasztok!

ÉVA: Szia, Nándi! Nem tudsz valami információt azzal kapcsolatban, hogy esetleg már ma lecserélnék nálunk az ablakokat?

NÁNDI: (szétteszi a kezét) Szerencsére ehhez a koordináláshoz semmi közöm. A felvételi éppen elég!

DÓRI: Csak mert Sanyi elejtett egy ilyen mondatot, hogy lehet, hogy már ma ideérnek.

NÁNDI: Figyelj! Az biztos, hogy amikor itt vannak, akkor gyorsan dolgoznak. Múlt héten is pikk-pakk kikapták az ablakokat a szomszédotokban, aztán meg hamar be is rakták az újakat.

ÉVA: Akkor a csúszás csak azért van, mert nem mindig jönnek.

NÁNDI: Úgy tűnik. Leülhetek?

DÓRI: Persze. Reggelizzünk együtt! (kis műanygdobozban salátát vesz elő a táskájából, és egy befőttes üveget tesz a hűtőbe)

NÁNDI: Jó étvágyat! (leül az egyik asztalhoz) Szeretném ma is előre jelezni, hogy reggelizésem helyén elszórtan morzsák várhatók.

ÉVA: Köszönjük szépen a szíves előrejelzést! Számítunk a morzsáidra!

NÁNDI: (bólint) Igyekszem!

kis csend, Éva javít valamit, Dóri és Nándi eszik

NÁNDI: Képzeljétek el, hétvégén meg akartuk nézni a gyerekekkel a Cápamese című filmet, mert valaki azt mondta, hogy az jó… Gyerekek! Ha még láttatok butaságot!

ÉVA: Nem tudok véleményt formálni, mert nem láttam.

NÁNDI: Jobb is! Valamikor 10 éve készülhetett, de a címével ellentétben tulajdonképpen nem mese, hanem egy maffiafilm paródiája. De annak meg rossz. Az állatfigurák csak azért kellettek, hogy ne kelljen fizetni a színészeknek. Mert mindegyik hal valamelyik híres színész arcát viselte. A főszereplő Will Smith volt, a főcápa Robert De Niro, a többiek mittudoménkikre hasonlítottak. Az elején megszólalt az az idióta tucctucc zene… A gyerekek nem is értették a poénnak szánt egyáltalán nem vicces szövegeket, úgyhogy egy idő után abba is hagytuk. Szóval, aztán nem néztük végig. Inkább kikapcsoltuk, és játszottunk.

kopognak

ÉVA: Tessék!

BENCE: (benyit, megáll az ajtóban) Jó napot kívánok, Tanárnő! Hoztam a papírt.

ÉVA: Megyek, Bence, egy pillanat!

Bence becsukja az ajtót

ÉVA: Bocsássatok meg, nekem most mennem kell.

DÓRI: Menj csak!

ÉVA: Szerintem pár perc, és visszajövök. (kimegy)

NÁNDI: Nem is értem, olyan buta rajzfilmeket készítenek állítólag gyerekeknek! Megint azt láttuk, hogy azok a mesék voltak az igazán jók, amiket a mi gyerekkorunkban készítettek, nem?

DÓRI: Az biztos, hogy azok jók voltak. Meg az ifjúsági filmek is!

NÁNDI: Azokat mind végig is néztük a gyerekekkel. A kedvencük a Keménykalap és krumpliorr volt egy időben.

DÓRI: Én az Utánam srácokat szerettem! Abból még jelenetet is adtunk elő az iskolai színjátszócsoporttal annak idején. Nagy lázadásnak számított, hogy nem a Kis herceget, vagy valami klasszikus mesét dolgoztunk fel.

NÁNDI: Te is ilyen lázadó természet voltál?

DÓRI: Persze! Mindig szerettem, ha valami szokatlant lehetett csinálni!

NÁNDI: Kár, hogy akkor nem voltál még itt, amikor egy tanári farsangon, talán 20 éve jelenetet csináltunk. Fanni volt az ötletgazda és a rendező.

DÓRI: Tényleg? Miről szólt a jelenet?

NÁNDI: A tanártípusokról, meg a diáktípusokról. Fanni volt a változó személyiségű tanár, mi meg, Szilvi, Lilla, Emese, meg én voltunk a diákok. Én voltam az okoskodó Dökös.

DÓRI: De jó lehetett! Nincs róla felvétel?

NÁNDI: Sajnos nincs. Akkor még nem volt ennyire egyértelmű, hogy mindenről felvételt készítsünk.

DÓRI: De ilyen tanári farsang már nincs is, ugye?

NÁNDI: Á! Szerintem az utolsó talán egy évvel ezután a produkció után volt. 

DÓRI: Talán újra lehetne éleszteni az ilyen szokásokat…

ÉVA: (visszajön mondat közben) Milyen szokásokat kellene újraéleszteni?

DÓRI: A tanári farsangokat.

ÉVA: Hát, volt, amelyik tényleg jó hangulatú volt, de volt, amikor néhány kolléga elég alpári módon viselkedett.

NÁNDI: Én ilyenre nem emlékszem.

ÉVA: Mert az még azelőtt volt, hogy te idejöttél! Ebből is látszik, hogy milyen fiatalok vagytok még! Én körülbelül harminc éve vagyok itt, és azóta rengeteg minden megváltozott.

NÁNDI: Már csak amióta én igazgatóhelyettes vagyok, legalább négyszer változott meg az iskola neve és háromszor a fenntartója. (nevetgél)

ÉVA: Az más kérdés! De az tényleg vicces! És értelmetlen.

DÓRI: Tehát abszurd.

NÁNDI: Gyerekek! Nem kell vele foglalkozni, hogy abszurd! Az egész élet az! Ha csak teszed a dolgod, aztán az idiótaságokkal meg nem foglalkozol, akkor egész jól el lehet lavírozni. (a csaphoz megy, kidobja a süteményeszacskót, megmossa a kezét) Na! Megyek! Tisztelt hölgyeim! Köszönöm a kellemes társaságot!

DÓRI: Bármikor! Szép napot, Nándi!

NÁNDI: Nektek is, sziasztok! (kimegy)

DÓRI: Azért ez olyan jó, hogy idejár reggelizni! Szerintem halálra unja magát az irodájában.

ÉVA: Egy időben terjedtek is a pletykák, hogy Fannival is, Sárival is, Esztivel is összeszűrte a levet.

DÓRI: Azért, mert idejár beszélgetni? Milyen gondolkodású lehet, aki ilyeneket terjeszt?

ÉVA: Pedig, mi még nem panaszkodhatunk. Kisebb feszültségeken kívül elég jól megvan a tanári kar. Bár nem egy irodában vagyunk.

DÓRI: Talán pont ezért vagyunk meg jól. Tizenegyen, meg hatan a kisebb irodákban könnyebb jó közösséget kialakítani. Az meg tök jó, hogy szakmai anyagokkal is tudjuk egymást segíteni, mert mindenki megosztja, amit kidolgozott. Szerintem itt már mindenki legalább három portfóliónyi anyagot kidolgozott.

ÉVA: Hát, én is tulajdonképpen ezért döntöttem úgy, hogy jelentkezem a mestertanárira. Mert ha már ennyi energiát áldoztam erre az angol nyelvű törire, akkor legyen valami eredménye. Teljes tananyagok, szószedetek…

DÓRI: Szószedeteket is készítettél?

ÉVA: Muszáj volt, mert hogyha beírod, vagy beírja akár a gyerek a szótárba az ismeretlen szót, akkor ki fogja hozni, csak, ha egy leckében van, mondjuk 40 szó, mert olyan is van (de van, akinek még több, főleg itt a legelején), akkor azzal elmegy az összes töritanulásra fordítandó ideje. Nem beszélve arról, hogy a szótár kihozza egy csomó jelentését az adott szónak. A gyerek meg, lehet, hogy megáll az elsőnél, és nem is veszi észre, hogy az a jelentés nem illik a szövegbe.

DÓRI: Vagy nem is érdekli.

ÉVA: Igen, olyan is lehet. Sőt, egy idő után biztos, hogy nem érdekli, mert mire végigbogarászná az összes jelentést, és rájönne, melyik jó, addigra megőszül. Úgyhogy leckénként készítettem szószedeteket.

DÓRI: És egy általános töri szószedet nincs valahol, amit használhatnának?

ÉVA: Nincs, egyáltalán nincs.

DÓRI: Németből sincs?

ÉVA: Szerintem abból sincs. De, mivel a német nemzetiségi nyelv, abból legalább tankönyvek vannak, mert minden nemzetiségi nyelven léteznek tankönyvek.

DÓRI: Az angol meg nem nemzetiségi nyelv.

ÉVA: Hát nem! Úgyhogy már csak ezért is szeretném, ha az én anyagaim nyilvánosságra kerülnének: a vázlatok, a szövegek, a szószedetek, szóval, hogyha létrejönne egy adatbázis ezekből, mert ez, szerintem, nagyon sokat segítene azoknak, akik még most kezdik például ezt az angol nyelvű töritanítást. Ráadásul, úgy érzem, hogy önmagamat köpöm szembe, hogyha most nem jelentkezem erre a mestertanári programra, mert annyi mindent csináltam teljesen saját kútfőből ebben a harmincakárhány tanévemben! És ha ezt a lehetőséget kihagyom, akkor ez most tulajdonképpen mind kuka.

ANDRÁS: (bejön) Sziasztok! Csak azt nézem, hogy lehetne-e itt ma megejteni az ablakcserét.

DÓRI: Nem arról volt szó, hogy holnap?

ANDRÁS: De hamarosan végeznek a 21-essel, és esetleg jönnének ide.

ÉVA: Hát, András, ha lehet, jöjjenek holnap! Nézz szét! Emese ugyan kipakolt, de mi többiek azt terveztük, hogy a lyukasóráinkban pakolunk ki.

ANDRÁS: Jó, beszélek velük. (kimegy)

ÉVA: Na, akkor, remélem, megússzuk ezt a mai hirtelen ablakcserét!

DÓRI: Gondolod? És ha mindjárt visszajön, hogy nem lehet máskor?

ÉVA: Hát mégiscsak ő az igazgató! Valami beleszólása mégis van az ütemezésbe!

DÓRI: Mindenesetre én az asztalomról is lepakolok. A polcomon szinte nincs is semmi. Pénteken átpakoltunk Emesével.

ÉVA: Szerintem akkor is csak nap végén érnek ide, úgyhogy a lyukasóráinkat megvárhatjuk. Meg hozzám még jön is egy gyerek nemsokára.

kopognak

DÓRI: Tessék!

KRISTÓF: (benyit, megáll az ajóban) Jó napot kívánok!

ÉVA: Jövök, Kristóf! (kimegy a diákhoz)

DÓRI: (pakolászik, az asztaláról a fiókjába pakol, időnként gondolkodva áll, hogy hova tegye a könyveket az asztaláról, aztán néhányat még belegyömöszöl a már teli táskájába)

GERDA: (bejön, nem veszi észre az éppen az asztala mögött lehajoló Dórit, leül az asztalához, és hangosan, hol félig sírva, hol dühöngve mondja) Minek kellett nekem idejönni? Miből is gondoltam, hogy erre én alkalmas vagyok? Azért mert már volt közöm iskolához? Mert van végzettségem? Mert már tanítottam egyetemen? Istenem, mennyire más itt minden, mint gondoltam! Hiába a kollégák kedvessége, a diákok nyitottsága, ha nem számít más, csak hogy mikorra van meg a nyelvvizsga! Nem számít, hogy közben a gyerek élvezi is, amit csinál, hogy nem mindenki ugyanolyan tempóban tanul, a lényeg az, hogy egyszerre, mint az állatokat, tereljük őket vizsgázni, és utána a saját szakmai sikerünkként könyveljük el a nyelvvizsgák számát. Gyártunk egy nagy adatkupacot, és ott kukorékolunk a tetején! Van ennek értelme? Én azt hittem, idejövök, és valami olyat adhatok a személyiségüknek megfelelően, amiből profitálnak, amivel fejlődnek. Milyen naiv is vagyok! Kellett nekem értékes nyelvgyakorló órák helyett jógagyakorlatokat is tanítani nekik? Kellett nekem örülni, hogy kicsit bátrabb lett az a szegény kis visszahúzódó Peti? Mit képzeltem én magamról? És egyáltalán mi ez az egész iskolásdi itt? Minek egy tanárnak személyiség, ha csak az számít, hogy hogyan teljesítenek a diákok a megmérettetéseken? Hiába minden változás a világban, ha itt száz év lemaradás van minden egyéni igyekezet ellenére! Mik vagyunk mi? Állatidomárok? Megtanítjuk szépen pitizni, kerékpározni a majmocskákat, aztán, amikor kell, kiállunk velük a porondra, és örülünk, hogy pont úgy ugrálnak, ahogy mi csettintünk nekik? Ez nem iskola, ez cirkusz! Csak a produkció a lényeg! A vizsga! (észreveszi a közben csendben felemelkedő Dórit) Jaj! Nem láttalak! Nem tudtam… Ne haragudj…

DÓRI: Én nem haragszom, remélem neked sem baj, hogy hallottalak! Mi történt?

GERDA: Reggel behívatott Károly. Én kis naiv, azt gondoltam, hogy azért, mert mondták, hogy Emese beteg, és helyettesíteni kell. Miközben tudtam, hogy végig órám van, de, gondoltam, talán össze kell vonni két csoportot. Na, mindegy! Erre azzal fogad Károly, hogy a szülők azzal fordultak hozzá, hogy a gyerekek semmit nem tanultak az idén németből. Hogy nem fejlődnek, és nincs is esélyük nyelvvizsgázni, és hogy akkor minek volt a nyelvi előkészítő év, és hogy a tavalyiaknak ilyenkor már mindenkinek nyelvvizsgája volt. Én meg csak álltam ott, se köpni, se nyelni nem tudtam, miközben Károly hangjában semmi támadó nem volt, csak tolmácsolta a szülők problémáját.

DÓRI: És mit mondtál?                                                                                                      

GERDA: Mit mondtam volna? Kezdjek el magyarázkodni, mentegetőzni, hogy én igyekszem tisztességesen dolgozni, de hogy itt tulajdonképpen pályakezdő vagyok, és hogy én azt hittem, segítem őket a jógagyakorlatokkal… Ja, mert hogy azt is mondta, hogy a szülők szerint mi némettanulás helyett csak jógázgatunk! Ez pedig egyszerűen hazugság! A jóga mindig csak kiegészítő volt! Stresszoldás.

DÓRI: Hogy vigasztaljalak, szerintem az egésznek semmi köze a jógához. Nem te vagy az első, aki ezzel a problémával szembesül. A nyelvi előkészítő évben 20 nyelvórájuk van. Érzik, hogy fejlődnek. Aztán a következő év olyan nekik, mintha nem történne semmi. Ha megkérdezed, szerintem minden nyelvi előkészítős így érzi. A baj csak az, hogy ebben a helyzetben az a jó, ha egy tapasztalt kolléga segít nekik megérteni a változást.

GERDA: De én nem árultam zsákbamacskát! Amikor felvettek, mondtam, hogy ilyen tapasztalatom még nincs!

DÓRI: Pár évvel ezelőtt Fanni volt ugyanilyen helyzetben. Emlékszem, szegény, hogy el volt keseredve. Visszajött GYESről, és kapott egy ilyen csoportot. Másfél év után még csak két gyereknek volt nyelvvizsgája, és a szülők felháborodtak.

GERDA: De talán most jogos is a felháborodás…

DÓRI: Lehet, hogy akkor is jogos volt. De nem lett volna szabad egy ilyen csoportot pályakezdőnek a kezébe adni. Ehhez nem mindig elég az igyekezet. Tapasztalat is kell.

GERDA: De mégiscsak én vagyok a hibás, hiszen elvállaltam ezt a feladatot, és, úgy tűnik, nem tudtam vele megbirkózni!

DÓRI: Lehet, hogy követtél el hibát, de ez mindegyikünkkel előfordul.

GERDA: De a gyereknek csak egy élete van, ha valamit nem jól csinálsz, azt utólag nem korrigálhatod!

DÓRI: Dehogynem! Nagyon sok mindent korrigálhatsz, helyesbíthetsz, módosíthatsz. Egy valamit nem: ha nem foglalkozol velük. És ez nem azt jelenti, hogy minden órán, minden percben topon vagy, hiszen te is ember vagy. Csak azt, hogy figyelsz rájuk. Tudod, hogy nagyjából mit akarsz adni, és azt megpróbálod a pillanatnyi körülmények között a lehető legjobban átadni.

GERDA: Ez szépen hangzik, de azt hiszem, ez most nem sokat segít. Meg vissza is kell mennem.

DÓRI: Azt hittem, valaki elkérte a csoportot.

GERDA: Dehogy! Csak egyszerűen úgy éreztem, hogy egyáltalán nem tudok rájuk figyelni, hogy ha most valahogy nem ereszthetem ki a fájdalmamat, akkor ott fog szétrobbanni a fejem az órán. Voltál már úgy, hogy csak nézted az arcokat, és próbáltál rutinszerűen kérdéseket feltenni, és bólogatni a válaszokra, de mintha az egész álomban történne, és nem is te lennél ott, és a gyerekek is valami távoli bolygóról virtuálisan lennének idevetítve…

DÓRI: Igen, ismerem. Ez a túlélőóra. Amikor már egyáltalán nem tudsz rájuk koncentrálni. És akkor hogy hagytad ott őket?

GERDA: Kiadtam nekik egy feladatot, és mondtam, hogy pár percre le kell jönnöm. Ki kellett beszélnem magamból legalább ennyire. Ráadásul ez nem az a csoport, amiről beszéltem. Most hogy magyarázom meg nekik, ha ott sírom el magam? Inkább kicsit lejöttem sírni.

DÓRI: Remélem, nem akadályoztalak!

GERDA: Nem, persze, még kicsit segítettél is. Jó, hogy te voltál itt! Nagyon látszik, hogy sírtam? (a tükörben megnézi magát)

DÓRI: Szerintem, nem. Csak, mintha nagyon fáradt lennél.

GERDA: Köszi. Visszamegyek. Valahogy majd csak túlélem ezt a napot. Már reggel, otthon éreztem, hogy ma valami rossz fog történni.

DÓRI: Gondolj arra, hogy ennél rosszabb ma már nem jöhet!

GERDA: Megpróbálom. (kimegy)

DÓRI: (elgondolkodik) Hányszor érezzük a pályánk során talán valamennyien, hogy nem vagyunk elég jók? Hogy nem kötjük le a diákok figyelmét? Amíg tizenöt éven keresztül csak nyelviskolákban tanítottam, mindig éreztem a fejlődést. Magamon is, a tanítványaimon is. De ez itt (mióta is? Öt éve?) egészen más. Itt, ha nem vagy elég érdekes, akkor a gyerek vagy elalszik, vagy izeg-mozog, vagy dumál. Alapból nem érdekli semmi, hiszen ez itt iskola, ahová járni KELL, és ahol tanulni KELL. És nem tudsz mindig izgalmas lenni, mert te is csak ember vagy. A tudásod akkor is megvan, és át is tudnád adni, amikor fáradt, vagy zaklatott vagy. De ha nincs meg az alapvető érdeklődés a tantárgyaddal kapcsolatban, akkor nem tudod. Akkor varázsolnod kellene. Mindig valami új, látványos gyakorlatot, technikát. A nyelviskolában fizettek érte, hogy tanulhassanak. Ez meg itt kötelező és elvileg ingyenes. Tehát senkit nem érdekel. Még az olyan tantárgy sem, mint a nyelv, ami elvileg mindenkinek fontos. Maga az iskola vált olyan közeggé, ahol csak muszáj van, és azt pedig a kamasz (már csak életkori lázadásából adódóan is) eleve hárítja és kerüli.

DÓRI: (Pakolászik tovább. Cseng a telefon. Magához veszi a botját, nehezen odabotorkál a telefonhoz, felveszi.) Tessék, Gyöngyösi Dóra. Szia, András! ... Nem, egyedül vagyok. … Mégis? … Fognak örülni a többiek! … Most azonnal? … Nem lehet megvárni az óra végét? … Értem. … Akkor van negyed óránk kiköltözni? … András, hadd ne én szóljak nekik! Tudod, hogy még nincs teljesen jól a lábam! … Semmi baj! … Éva? … Azt hiszem, neki tudok szólni, ő talán itt van kinn a folyosón egy diákkal. … Rendben. Akkor lehívunk mindenkit. (leteszi a kagylót)

SANYI: (bejön) Szia! Mondta már András, hogy itt folytatjuk?

DÓRI: Ebben a pillanatban hívott, hogy azonnal szóljak mindenkinek, hogy negyed óra múlva jönnek a mesterek, és kicserélik az ablakainkat.

SANYI: Én mondtam, hogy még ez is megtörténhet!

DÓRI: Én már akkor sejtettem, hogy igazad lesz. Szólnom kell Évának. Remélem, kinn van a folyosón!

SANYI: Kinn van, szólok én neki! (kimegy, majd visszajön Évával)

ÉVA: Ezt azért nem hiszem el! Most komolyan azt gondolják, hogy akkor tapsra 15 perc alatt mindent kipakolunk innen? Ezt a fejetlenséget! Dóri! Mégis neked lett igazad! (nagyot fúj, próbálja visszafogni a dühét) Na, nézzük, kinek hol van órája! (a falon lévő közös órarendet nézi, a termek számát felírogatja egy cetlire) Először megyek a földszint 16-osba Fanniért, aztán Robi a 18-asban van, Kata és Szilvi az elsőn a 103, 106-ban, Eszti Emese helyett a 304-ben, Sári a 306-ban, és Gerda a 301-ben. Szép kis kör! Na, megyek! (kimegy)

SANYI: Valamelyik asztalt ki tudjuk már vinni?

DÓRI: Talán azt a szélsőt. Ott csak az óraadók ülnek, de ma egyik sem jön.

SANYI: Rendben. (odamegy az ajtóhoz, kikiabál) Béla! Bééélaaa! Gyere, kezdjünk el kipakolni!

BÉLA: (bejön) Jól van, itt vagyok. Mit viszünk ki először?

SANYI: Ezt az asztalt, aztán még majd azt a kettőt is, és talán a többit elég, ha félretoljuk a falhoz. (megfogják az asztalt, tetejére rakják a széket, Béla meg akarja emelni) Várj! Először a másik ajtószárnyat is ki kell nyitni!

BÉLA: Jó van, bazmeg, nem vettem észre, hogy az nincs nyitva. (nagy nehezen megtalálja, hogyan kell kinyitni, és kitárja) Na! Jó lesz így?

SANYI: Mehetünk!

Ahogy megemelik az asztalt, az egyik lába kidől alóla.

SANYI: Állj meg! Leesett a lába!

DÓRI: Jaj, az az asztal tíz éve csak alá van támasztva az egyik lábával. Szóltunk már néhányszor érte, de csak így maradt.

SANYI: (felteszi a kiesett lábat az asztal tetejére) Na, mindegy! Majd kinn is alátámasztjuk. Mehetünk! (kiviszik az asztalt)

Ahogy egyenként mindenki visszajön, kapkodva pakol, bosszankodik, aki éppen nem beszél, az kisebb zsákokkal, könyvkupacokkal, magnókkal szaladgál ki, és jön vissza fél perc múlva.

FANNI: (bejön) Ez most komoly? Ki kell jönni az óráról, és irodát kell pakolni? Nem létezik valami olyasmi, hogy ütemezés? Egyszerűen nem hiszem el! És hol fogunk ebédelni, ha majd jön a kislányom? Otthonról hoztam ebédet, és most nyilván a hűtőt is ki kell pakolni, mikró meg nincs a kisirodában! És egyáltalán hogy a francba fogjuk tíz perc alatt kiüríteni az irodát? Az eszem megáll!

DÓRI: Szia, Fanni! Nyugodj meg, mindenkinek megáll az esze, de most András azt mondta, hogy pakoljunk ki. De nem tíz! Tizenöt percünk van rá!

FANNI: Szia, Dóri! Micsoda megkönnyebbülés! Hogy cipelem át egyedül a könyvvel teli táskákat?

DÓRI: Mindjárt jönnek Sanyiék, és segítenek!

FANNI: (telepakolja a reggel hozott táskákat) Sanyiéknak éppen elég lesz az asztalokat kivinni, meg lefóliázni, ami marad! Mégiscsak nekem kell a dögnehéz táskákat kicipelni.

SANYI: (Visszajönnek Bélával) Mit vihetünk?

DÓRI: Az én asztalomat vihetitek. Hol lesz holnapig?

SANYI: Csak ide kitesszük a folyosóra. De még ma visszapakoljuk. Szerintem Irénke gyorsan kitakarít, és holnap már jöhettek is ide.

DÓRI: Az jó. Nem kellene valahogy megjelölni, hogy tudjátok, melyik kié?

SANYI: Na, vigyük, Béla! (nem is nagyon hallja, amit Dóri mond, már viszik ki az asztalt Bélával)

ROBI: (bejön) Ezt a gyorsaságot!

FANNI: Ez nem gyorsaság, hanem fejetlen kapkodás!

ROBI: Nézd a jó oldalát! Holnapra már talán vissza is jöhetünk!

FANNI: Ja, csak a hat órámat a kisirodából kell levezényelnem úgy, hogy azt sem tudom, melyik zsákba, táskába mi van! Azt hittem, lesz időm átgondolni, hogy mit hagyjak elől! És valahogy az ebédünket is meg kell oldanom.

ROBI: Olyan rutinod van már, hogy kisujjból is kirázod Csokonait meg Babitsot!

FANNI: Bókokkal most nem sokra megyek!

ROBI: Nem bók volt. Ténymegállapítás helyzetfelméréssel.

FANNI: Ja!?

DÓRI: Fanni! Szerintem a gazdaságiba bekéredzkedhetsz, és ott meg tudod melegíteni az ebédeteket!

FANNI: Köszi, Dóri, majd megpróbálom.

KATA: (bejön) Hát, gyerekek! Ez hihetetlen! Tanóráról hívnak ki, hogy pakoljuk ki az irodát! Még jó, hogy én az asztalomról már pénteken nagyjából lepakoltam. De ezeket itt még le kellene fóliázni!

SANYI: (bejön) Mit vihetünk?

KATA: Sanyi, át tudnád vinni ezt a nagy táskát a kisirodába? Én nem bírom el!

SANYI: Persze, add csak ide! Béla! Gyere, segíts a hölgyeknek! (kiviszi a táskát)

BÉLA: (bejön) Jövök! Mit lehet vinni?

FANNI: Hát, ha van szabad kapacitásod, akkor ezt a két táskát.

BÉLA: Csak szabad kapacitásom van. Ide velük! (kiviszi a két táskát)

SZILVI: (bejön) Ez egyszerűen röhej! Gyerekek! Én már csak röhögni tudok. (összekapkodja a holmiját az asztaláról)

Gerda bejön, szótlanul, de rettentő zaklatottan pakolni kezd

DÓRI: Ezt már nem is lehet komolyan venni! Képzeld! Reggel már Sanyi mondta, hogy lehet, hogy ma jönnek ide, de nem igazán akartuk elhinni Évával (akkor csak ketten voltunk). Aztán András jött be, és megkérdezte, hogy lehet-e itt ma ablakot cserélni. Mondtuk neki, hogy nem, mert holnapról volt szó, és még nem pakoltunk ki. Erre tíz perc múlva telefonál, hogy negyed óra alatt költözzünk ki.

SZILVI: Ilyet kitalálni sem lehet! Ilyen abszurditásokat csak az élet produkál!

GERDA: Az egész rohadt napot ott enné meg a fene!

SZILVI: Mi baj, Gerda? Mármint hogy ezen az őrületen kívül…

GERDA: Majd elmondom. Most elég ez is!

DÓRI: Én, azt hiszem, megyek, hogy ne legyek láb alatt. (botjára támaszkodva kimegy) 

HELGA: (bejön) Na, csajok! Mit mondtam, hogy reggel kell fóliázni? Nekem már csak ez a két könyv van, pénteken mindent átvitettem a gyerekekkel.

ÉVA, ESZTI és SÁRI bejön

ÉVA: Hű, de gyorsan zajlanak itt a dolgok!

ESZTI: Na, Helga! Nem hittünk neked, de jó, hogy azt a polcot reggel megcsináltuk! De gyerekek! Ilyen nincs! Nem akartam elhinni, amikor Éva bekopogott az órámra.

SÁRI: Vicc kategória.

HELGA: Látjátok, milyen jó előrelátónak lenni!

SANYI: (bejön Bélával) Vihetjük ezt az asztalt? (Gerdáéra mutat)

GERDA: Ezt még ne vigyétek! Látod, hogy nincs még lepakolva!

FANNI: Nekem még van táskám, amit megköszönöm, ha átvisztek!

SANYI: Adjad! (átvesz egy táskát, meglát egy zsákot) Ezt is vihetem?

KATA: Igen, az az enyém! Köszönöm szépen!

SANYI: (kimegy) Béla! Hozd a fóliákat!

BÉLA: Okés! (kimegy)

ESZTI: Van még valahol zsák, amibe lehet pakolni?

ROBI: (az asztala sarkáról átnyújtja a kis tekercs erősebb szemeteszsákot) Itt van, tessék!

ESZTI: Köszi! Hát akkor ezt most így ömlesztve belerakom, aztán kész!

HELGA: Mit segítsek, csajok?

ESZTI: Kösz, nem tudsz. Ezeket összekapkodom.

HELGA: Fannikám, neked nem kell segítség?

FANNI: Csak cipelni kellene, de arra majd inkább megkérem Sanyiékat.

HELGA: Akkor vigyem ki esetleg a magnókat?

FANNI: Az jó lenne!

HELGA: Ideadod azokat ott?

FANNI: Persze, tessék!

ROBI: Várj, segítek! (átveszi a magnókat Fannitól, és átadja Helgának)

HELGA: Köszi! (kiviszi a két magnót)

ANDRÁS: (bejön) Sziasztok! Hogy haladtok?

SZILVI: Pakolunk, András! Olyan jó, hogy ennyire előre fel tudtunk készülni a kiköltözésre!

ANDRÁS: Mondtam, hogy ezen a héten lesz itt ablakcsere!

SZILVI: Keddről volt szó!

ANDRÁS: Változott a program. Most kell megcsinálni. De holnap már vissza is jöhettek!

SZILVI: (keserűen) Hát, köszi!

SANYI: (Bejön Bélával, nehezen kerülik ki az út közepén álló igazgatót) Mehet valamelyik asztal?

ROBI: Az enyémet vihetitek, ha nincs más.

SANYI: Gyere, Béla! Ezt visszük! (megemelik az asztalt, kijjebb csúsznak a fiókok, az egyik kiesik teljesen)

BÉLA: Azt a kurva életbe! Majdnem a lábamra esett!

ROBI: Összeszedem. (Visszateszi a fiókot az út közepére letett asztalba, belepakol)

HELGA: (éppen visszajön) Kiborult egy fiók? Én ezért ragasztottam le mindet jó alaposan!

SÁRI: Te olyan előrelátó vagy, Helga!

ROBI: Tudsz esetleg adni ragasztószalagot?

HELGA: Persze, tessék, itt van! Addig vigyétek az enyémet!

SANYI: Szerintem, az nem lesz útba. Elég, ha azt kicsit hátrébb toljuk!

HELGA: Akkor toljuk hátrébb!

ESZTI: Helga! Várj még egy kicsit, hadd fejezzem be a pakolást!

HELGA: Jaj, bocsánat! Nem akartalak beszorítani!

SANYI: Vihetjük?

ROBI: (leragasztja a fiókot) Szerintem, igen.

SANYI: Gyerünk, Béla! (Elindulnak kifelé az asztallal)

ROBI: Segítsek valakinek?

FANNI: Hát, ha ezt a táskát átvinnéd, azt megköszönném!

ROBI. Add ide a másikat is!

FANNI: Köszönöm!

ROBI: (kiviszi a két táskát)

LALI: (Bejön, elállja Sanyiék útját) Mi a fasz van itt? (arrébb lép, kiengedi Sanyiékat)

Aki a kinti irodában ezt hallotta (Szilvi, Éva, Gerda) egy pillanatra megdöbbenve leáll.

ÉVA: Neked is szép napot, kedves Lajos! Mint látod, költözködünk.

LALI: Ja! Emesével akarok beszélni. Itt van?

SZILVI: Nincs itt, beteg.

LALI: Ó, a kurva életbe! Na, jó. Majd keresem. (kimegy)

SZILVI: (utánakiabál) Szia!

ÉVA: Hagyd!

SZILVI: Mi volt ez?

GERDA: Hát én ilyet még nem hallottam! Nem nagyon ismerem őt, de most ez a bejövetele nem tette szimpatikussá! Ez egy kolléga? Egy tanár? Hogy mer így beszélni velünk? Senki nem szólt még neki, hogy ez az alpári stílus nem idevaló?

ÉVA: Szerintem nem érdekli.

SZILVI: A gyerekek is mondták már, hogy velük is így beszél.

GERDA: És senki nem teszi szóvá? Én most iszonyúan kiakadtam!

SÁRI: Én néha hallom a szomszéd teremben, ahogy ilyen stílusban üvöltözik velük.

ÉVA: Lali mindig ilyen. Szerencse, hogy nem jár ide naponta, mint mondjuk Nándi vagy Csabi.

SZILVI: Mondjuk, akkor már lehet, hogy csiszolódott volna valamit a stílusa.

GERDA: Na de se köszönés, se köszönet a válaszért, csak ezek a minősíthetetlen szavak! Én is mondok ilyeneket otthon, magamban, amikor nagyon kivagyok. De így? Itt? Nekünk? Ez egyszerűen felháborító!

SZILVI: Valami baj van, Gerda?

GERDA: Igen, baj van! Csak az van! A reggel, ez a kipakolás, és még ez az emberszerű lény! (sírva fakad, Szilvi megöleli)

SANYI. (visszajön Bélával) Melyiket vihetjük?

SÁRI: Az enyém kész!

SANYI: Oké. Gyerünk, Béla!

BÉLA: (megemelik az asztalt) Mivel pakoltad ezt meg így, Sári? Tízszer olyan nehéz, mint a többi!

SÁRI: A sok okosság a dolgozatokban, az lehet ilyen súlyos!

BÉLA: Ja? Akkor már értem! (kiviszik az asztalt)

SZILVI: Segítsek valamit? Én már tulajdonképpen kész vagyok.

GERDA: Én is kész vagyok!

SZILVI: Azt látom!

GERDA: Köszi az ölelést! De amúgy más nem kell, köszi. Mindjárt végzek.

ROBI: (éppen visszajön) Egy jótanács! Ragaszd le a fiókjaid, nehogy kiessenek!

GERDA: Köszi! Van valakinek celluxa?

SZILVI: Helgának van, szerintem.

HELGA: Mi van nekem?

SZILVI: Celluxod. Odaadnád Gerdának?

HELGA: Persze! Még jó, hogy hoztam, bár azt ígérték, hogy adnak majd előre mindent: fóliát, ragasztót! De ha én nem hozok, akkor semmit se lehetett volna előkészíteni!

GERDA: Köszönöm! (leragasztja a fiókját)

SANYI: (bejön Bélával) Vihetjük?

GERDA: Igen, köszi a türelmet!

SANYI: Ugyan már! Látom én is, mi van itt! (kiviszik az asztalt Bélával)

KÁROLY: (bejön) Sziasztok! Látom, nagy munkában vagytok, de egy kicsit ide tudtok rám figyelni?

SZILVI: Szia, Károly, persze! Csak nincs valami baj?

KÁROLY: De, sajnos baj van. Sajnos azzal hívott fel Emese édesanyja, hogy Emesét infarktusgyanúval vitték kórházba.

Mindenki döbbenetének ad hangot

GERDA: Mondd, hogy nem igaz!

SZILVI: Úristen!

FANNI: Mi történt?

Mindenki átmegy a külső tanáriba bentről, körbeállják Károlyt

SÁRI: Mi van Emesével?

KÁROLY: Valószínűleg infarktust kapott.

ESZTI: Ne!

SÁRI: Atyaúristen!

FANNI: Jézusom!

SZILVI: Ezt reggel még nem lehetett tudni, amikor betelefonált, hogy beteg?

KÁROLY: Nem, mert reggel még ő hívott, és csak annyit mondott, hogy nagyon rosszul van, aztán, mint kiderült, hívta az édesanyját. Nagyon erős hányingere volt, és egy általános rosszullét, amilyet eddig még nem érzett. Kihívták a mentőket, és ők megvizsgálták, ellátták, ők mondták, hogy ez infarktus, és bevitték a sürgősségire.

ÉVA: És most hogy van?

KÁROLY: Most kicsit jobban, de ott várnak a sürgősségin arra, hogy megmondják, mi lesz.

SÁRI: A sürgősségin? Ott órákat is váratják a beteget!

HELGA: A nagynéném tíz órán keresztül feküdt a váróban törött orral.

KÁROLY: Egyelőre nem tudnak mit tenni, várnak.

GERDA: Én láttam rajta hetek óta, hogy nagyon kedvetlen, de ezt nem gondoltam!

SZILVI: Most, hogy mondod, tényleg kimerült volt, de már nem is tűnt fel, hisz szinte mindenki az mostanában. És vajon mikor lehet majd közelebbit tudni?

KÁROLY: Nem tudom, az édesanyja azt ígérte, ha majd kiderül valami, akkor értesít.

FANNI: (visszamegy a belső irodába, leül a székére, maga elé motyogja) Úristen! Emese! Úristen! Emese! (sír)

BÉLA: (bejön, kezében használt, összehajtogatott fólia) Jöhetünk fóliázni?

Függöny


3. FELVONÁS

(Ugyanaz a két egybenyíló tanári szoba. Szemben a falon nagy falinaptár 2018-as, február 19. bejelölve, a polcok majdnem üresek, de már eltűntek a fóliák, és visszakerültek az asztalok, ki van takarítva)

Ebben a felvonásban a tanárok visszapakolnak az irodájukba, tehát, aki teheti, kimegy, és egy-két percen belül visszajön valami holmival a kezében, amit aztán elrendez az asztalán, vagy a polcán

FANNI: (Bejön, lepakol az asztalánál, nézegeti az új ablakot. Kimegy, az ajtót nyitva hagyja)

ÉVA: (bejön) Sziasztok! (nézelődik) Sehol senki? Akkor ki hagyta nyitva így az ajtót?

FANNI: (visszajön, egyik kezében a vízforraló, a másikban egy táska) Szia, Évi! Én voltam. Bocs, csak tudtam, hogy tele lesz a kezem.

ÉVA: Szia! Semmi baj, csak nem szeretem, ha nyitva marad az ajtó.

FANNI: Szerintem ma, amíg vissza nem pakolunk, sokat lesz tárva.

ÉVA: Ha már van itt valaki, akkor nincs is gond.

FANNI: Hát, reméljük, most már mindig lesz itt valaki. (leteszi a vízforralót, feltölti, bekapcsolja)

ÉVA: Ez most komoly, hogy így rakták be az ablakot? Se könyöklő, se faljavítás? Hát ez gyönyörű! És vajon meddig fogjuk ezt így nézegetni?

FANNI: Nem tudom. De legalább nem kell hetekig a kisirodában kucorognunk!

ÉVA: Te Fanni! Én nem tudtam aludni egyáltalán.

FANNI: Emese miatt?

ÉVA: Igen. Folyton az járt az eszemben, hogy hogyhogy nem vettük észre! Biztosan voltak előjelek! Miért nem segítettünk neki? Pedig tényleg nagyon zaklatott volt az utóbbi időben.

FANNI: Tudsz róla azóta valamit?

ÉVA: Igen, én este felhívtam Károlyt, és ő mondta, hogy tegnap délután megműtötték. Szerencsére, úgy tűnik, jókor!

FANNI: Akkor most már jobban van?

ÉVA: Károly azt mondta, igen.

FANNI: Hála istennek! Én is nagyon izgultam érte! Viszont rám kicsit kijózanítólag hatott a hír. Hazamentem a kislánnyal négykor, és ledőltem. Tudtam, ha most nem pihenek, velem is megtörténhet.

ÉVA: Te is rosszul néztél ki tegnap. Most jobban vagy?

FANNI: Fogjuk rá! Nem vagyok annyira rosszul, mint tegnap. Na, beviszem ezt, aztán kipakolok. (beviszi a táskát, elkezd kipakolni a polcra)

ESZTI: (bejön) Sziasztok! Tudtok valamit Emeséről?

ÉVA: Megműtötték, jobban van.

ESZTI: Hálistennek! Én alig tudtam valamit aludni miatta! Vajon meg lehet látogatni? Vinnék neki sütit!

ÉVA: Szerintem várj még ezzel!

ESZTI: Persze, persze! Fannikám, te jobban vagy?

FANNI: Úgy tűnik, egyelőre megmaradok. Kicsit pihentem tegnap.

ESZTI: Na, azt jól tetted! Sári nincs még?

FANNI: Eddig nem jött.

ESZTI: Arra gondoltam, hogy venni kellene valamit a Sanyiéknak, mert annyit segítettek, és olyan szépen lefóliáztak itt mindent, és egyáltalán olyan készségesek voltak!

ÉVA: Meg Irénkének is kellene valami, mert gyönyörűen eltüntette a nyomokat!

FANNI: Nem hiszitek el, de ugyanezt gondoltam én is, és én meg is vettem három doboz bonbont tegnap, amíg a kislányra vártam. (a táskájából 3 doboz bonbont vesz elő, és az asztalra teszi)

ÉVA: Miért hármat?

FANNI: A harmadik a gazdaságisoké, akik befogadtak minket ebédre. Náluk melegítettük meg a kaját, és ott tudtunk leülni megenni.

ESZTI: Akkor majd mondd, hogy mennyit adjunk bele!

FANNI: Oké, majd kiszámolom!

SÁRI: (bejön, kissé kevésbé náthás a hangja) Sziasztok, kedves kolleginák!

ÉVA: Szia, kedves Sári!

ESZTI: Szia! Hogyhogy ilyen későn? Már kezdtem aggódni!

SÁRI: Nincs semmi baj, csak ma nem busszal jöttem, hanem az uram behozott kocsival. (lepakol az asztalánál, szendvicset vesz elő, majd reggelizni kezd)

ESZTI: Óóóó! Micsoda gáláns úriember!

SÁRI: Ugye? Tényleg! Emeséről van valami hír?

SZILVI: (éppen az utolsó mondat közben jön be) Igen! Én beszéltem vele ma reggel! Mindjárt mondom, csak lepakolok! (lepakol)

GERDA: (bejön) Heló! Jó reggelt!

MINDENKI visszaköszön

SZILVI: Na, szóval! Mindenki itt van?

FANNI: Helga, Robi és Kata nincs még.

SZILVI: Meg, úgy látom, Dóri sincs. Na, mindegy, majd mondjátok el nekik! Szóval: ma reggel Emese felhívott, és azt mondta, hogy bár 4 órát kellett várnia a sürgősségin, a mentősök előtte olyan jól ellátták, hogy nem volt gond. Viszont még tegnap délután megműtötték, és mivel a műtét sikeres volt, már most sokkal jobban van. Azt mondták neki, hogy szerencse, hogy időben felismerte a tüneteket, és azonnal mentőt hívtak.

FANNI: De Károly nem azt mondta tegnap, hogy csak nagyon erős hányingere volt, meg szokatlanul erős rosszullét?

SZILVI: De igen! Csak Emese a szokatlanságból sejtette, hogy nagy baj lehet. Meg elmondta, hogy úgy egy hete egyszer, amikor ment felfelé a lépcsőn, a végén érezte, hogy erős légszomja van, meg kicsit szorított a mellkasa, csak akkor nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. Azt gondolta, hogy csak kimerült. Tegnap reggel viszont ez is eszébe jutott, ezért kért segítséget.

ESZTI: De jól tette!

ÉVA: Szilvi, ha felhív, és ha beszélsz vele, mert szerintem most mi ne zaklassuk, nem is tudjuk, hogy mikor, hogy van…, szóval, akkor mondd meg neki, hogy aggódtunk érte nagyon, és várjuk vissza!

SZILVI: Oké. De én se hívom, csak ha ő keres.

ÉVA: Persze, csak akkor!

GERDA: Jaj, úgy örülök, hogy nincs nagy baja! De ha ez esetleg segít valakinek, van egy mudra, egy kéztartás, ami segít megelőzni az infarktust. Nézzétek! Így kell begörbíteni a mutatóujjat, aztán a két középsőt a hüvelykujjal összeérinteni, a kisujjat pedig ki kell nyújtani. Így. Csak egy-két perc naponta! Ez egy olyan mudra, ami a szív egészségét védi.

FANNI: Hogy kell?

GERDA: Mutatom! Így!

SÁRI: A kávéfőző még nincs itt, ugye? Akkor elmegyek a büfébe kávéért. Neked is hozzak, Fanni?

FANNI: Igen, azt megköszönöm!

SÁRI: Oké (kimegy)

ESZTI: Aha! Nekem nem nagyon megy.

GERDA: Dehogynem! Jó az! (a forralóhoz megy) Ki főzte a vizet? Ihatok belőle?

FANNI: Én, és persze, hogy ihatsz. Ez így jó?

GERDA: Igen! Ügyes vagy! Ja! Most jut eszembe, Fanni! A múltkor, ne haragudj, kölcsön vettem a filctollaidat egy projektmunkához, és azt mondták a gyerekek, hogy a fele ki van fogyva. Úgyhogy majd hozok neked, mert nem tudom, nem ők fogyasztották-e ki! (közben teát forráz magának)

FANNI: Tudom, Sári mondta. És tegnap nagyon ki is voltam akadva. De tegnap mindenen ki voltam akadva. Iszonyú nap volt!

SZILVI: Ugye veled is volt tegnap valami, Gerda? Láttam, hogy majdnem sírtál.

GERDA: Nemcsak majdnem. Sírtam is. Dórinak meséltem el, mert pont ő volt itt, amikor pár percre lejöttem.

SZILVI: Szóval?

GERDA: Szóval, Károly behívott, és le lettem tolva, mert a szülők panaszkodtak, hogy a 9. c osztályban nem tanulnak semmit a gyerekek. Semmi fejlődés nincs, alig van nyelvvizsga, mert mindig csak jógázunk!

ESZTI: De hát ez nem igaz!

GERDA: Nem tudom, mi az igaz. Mindenesetre erősen elgondolkodtam, hogy másik munka után kellene néznem!

FANNI: Jaj, Gerda! Annyira sajnállak! Mert annyira tudom, milyen ez! Pár évvel ezelőtt volt egy ugyanilyen esetem!

GERDA: Dóri említette!

FANNI: Teljesen összeomlottam. Nem is voltam itt, amikor ez a szülői támadás ért, mert a kislányommal voltam kórházban. Eszti hívott fel, hogy baj van, merthogy állítólag nem tanítottam semmit a gyerekeknek, és hogy visszafejlődtek az előkészítő év utáni másfél évben. Úgy kaptam ezt, hogy előtte minden félévben véleménylapot írattam a gyerekekkel a közös munkánkról, és azt mondták, hogy nem kell ez, mert úgyis szólnak, ha valami baj van. Hát szóltak. Az igazgatóhelyettesnek.

GERDA: Én is úgy éreztem, hogy hátbatámadtak.

SZILVI: Ez olyan borzasztó, hogy még mindig nem látják, hogy milyen speciális hozzáállás, és milyen feladatok járnak együtt a nyelvi előkészítő év utáni nyelvoktatással kapcsolatban!

FANNI: Figyelj! Én nagyon sokat gondolkodtam akkor, és arra jöttem rá, hogy GYES után, tulajdonképpen pályakezdőként minden erőfeszítésem ellenére sem voltam azon a szinten, ami ezeknek a gyerekeknek kellett volna. Így lett ez mindenkinek kudarcélmény. Nem szabad ilyen osztályt tapasztalat nélkül tanítani.

GERDA: De hát honnan tudtam volna, hogy pont ehhez kell nagyobb tapasztalat? Nekem csak az osztály nevét mondták, meg a könyvet, hogy miből kell tanítani!

FANNI: Sajnos ezt nem lehet előre tudni. Viszont semmiképpen nem jelenti ez a kudarc azt, hogy rossz helyen vagy!

GERDA: Pedig úgy érzem! Márminthogy nem veletek kapcsolatban, mert imádok ide bejönni, bárkivel itt beszélgetni! Hanem a tanításban nem tudom, hogy van-e helyem!

SÁRI: (visszajön, kezében két műanyagpohárban kávé) Parancsolj, kedves Fanni!

FANNI: Köszönöm szépen! Figyelj, Gerda! Szerintem, van! De talán meg kellene akadályoznunk, hogy más is ilyen helyzetbe kerüljön, tehát beszélnünk kell Károllyal meg Tündivel, a munkaközösségvezetővel, hogy erre figyeljenek oda a tantárgyfelosztásnál!  Szóval, szerintem neked van itt helyed! Mondom én, aki szintén igen gyakran ezen gondolkozom!

SÁRI: Ja! Miközben mást se csinálsz, csak a gyerekekkel foglalkozol! Itt egy új táblázat, ott egy új osztályprogram, amott egy drámaóra! Kinek kéne akkor tanítani, ha nem neked? (zsebéből négy kávétejszínt vesz ki, kettőt átnyújt Fanninak) Kávétejszín?

FANNI: Azt hiszem, van a hűtőben is, de ha már adtak hozzá, akkor köszönöm! Egyébként meg miről beszélsz, Sári! Ezt te is megteszed!

SÁRI: Hát nem! Én már sokszor csak azt, ami muszáj. Egyszer megkérdezte tőlem egy nyugdíj előtt álló kolléga, hogy: hát nekem nem ez az életem? És én azt mondtam, hogy nem! Nekem van családom, egy férjem, egy kisfiam, ők jelentik számomra az életet. Ez pedig a munkám.

FANNI: Na, ehhez képest hány projektmunkát találsz ki, hány önálló feladatlapot állítasz össze! Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem ez számodra pont úgy hivatás, mint itt akármelyikünk számára!

SÁRI: Na, jó! A hivatás ellen nem tiltakozom. De nem ez az életem!

FANNI: Mindegy, hogy nevezed, amíg lelkesedéssel csinálod!

ROBI: (bejön) Kora reggeli világmegváltás?

SZILVI: Hát, szüksége lenne rá a világnak!

FANNI: Egy kis világmegváltás mindig jól jön! Ugye, Gerda? (megöleli Gerdát)

GERDA: Köszi, Fanni! Majd még alszom erre egyet-kettőt!

ROBI: Miről maradtam le?

SÁRI: Arról beszélgettünk, hogy a tanítás hivatás, vagy munka.

ROBI: Szerintem hivatás. Én legalábbis annak érzem. Én ide nem úgy jövök be, hogy dolgozni jövök, hanem, hogy is fogalmazzak? Talán teremteni valamit.

FANNI: Miért nem mérnök lettél végülis? Hiszen itt végeztél, elkezdted a műegyetemet, aztán abbahagytad, és átnyergeltél.

ROBI: Nem tudom. Egyszer csak rájöttem, hogy az nem nekem való, és inkább ezt szeretném csinálni. És amióta csinálom, azóta szeretem is.

SÁRI: És nem bántad meg? (megissza a kávéja végét, javítani kezd)

ROBI: Egyelőre nem! Jól érzem magam a gyerekekkel is, és veletek is.

SÁRI: Ez hízelgés!

ROBI: Nem annak szántam.

FANNI: És te, Eszti? Te állandóan fordítasz, abból elég jól keresel! Miért vagy itt?

ESZTI: Mi ez? Valami körkérdés? Te tudod, hogy megőrülnék otthon. Nekem egyszerűen kell az emberi közeg! És szeretem csinálni! A férjem mindig azt mondja, hogy a hobbimnak élek itt.

ROBI: El ne felejtsem! Ha már bejöttem ebbe a kedves társaságba, hoztam is nektek valamit. Igaz, kicsit megkéstem vele… (Esztihez megy, egy fényképet ad neki)

ESZTI: Mi ez? Óóóó! Köszi!

ROBI: Fanni! Tessék!

FANNI: Köszi! De jó kép lett! Én már akkor is meghatódtam ettől, hogy az esküvőtökön ragaszkodtál hozzá, hogy velünk, kollégákkal készüljön rólatok egy külön kép.

ROBI: Én meg örültem neki, hogy eljöttetek! Jólesett!

FANNI: Réka milyen szép!

ESZTI: Persze te is jól nézel ki rajta, Robi! Én meg szokásosan szörnyű vagyok!

FANNI: Dehogyis!

SÁRI: Muti! (Fanni átnyújtja neki a fényképet) Szépek vagytok! Sajnálom, hogy nem voltam ott! (visszaadja Fanninak a képet)

ROBI: Szilvi?

SZILVI: Itt vagyok. Köszi!

ROBI: (Kata asztalára is letesz egy képet) És van hozzá egy hírem is. Úgy tűnik, őszre már hárman leszünk!

ESZTI: Na! Gratulálunk!

SÁRI: Gratulálok én is!

ROBI: Köszi!

FANNI: Gratulálok! Réka jól van?

ROBI: Egyelőre jól. Ritkán vannak rosszullétei.

FANNI: Dolgozik még?

ROBI: Igen, azt mondta, még tavasszal. Aztán nyártól már szabadságra megy.

GERDA: Gratulálok én is!

ROBI: Köszi!

DÓRI: (bejön) Sziasztok!

MINDENKI visszaköszön

GERDA: Szia, Dóri! Köszönöm a tegnapi lelki támaszt!

DÓRI: Igazán nincs mit! (az asztalát nézi) Gyerekek! Ez nem az én asztalom!

SZILVI: Szólni kéne Sanyinak, hogy cseréljék ki! Meg nem is értem! Nem lehetett volna megszámozni az asztalokat, hogy tudják, melyik hova való?

DÓRI: Pont ugyanezt kérdeztem én is tegnap, de tudod, mekkora volt a fejetlenség, a kapkodás!

SZILVI: Ja! Mint bármikor máskor! Maradj csak, Dóri! Megkeresem Sanyit! (kimegy)

DÓRI: Köszi! Gerda! Jobban vagy?

GERDA: Kicsit. De még nem vagyok benne biztos, hogy ezt kell csinálnom.

DÓRI: Akkor aludj rá még párat.

GERDA: Hát… Tegnap a jóga kicsit segített, és utána arra jöttem rá, hogy ez a 25 óra, ami nekem van, egyszerűen sok. Én igazából, amikor idejöttem, csak félállást kerestem. Már megvolt a jógastúdió, és azt nem akartam, és nem is akarom semmiképpen sem feladni.

FANNI: Akkor igazából nem is értem, miért akartad ezt?

GERDA: Figyi! Én előtte olyan voltam, mint egy nemistudommi. Délelőtt meditáltam, csak olyan emberekkel találkoztam, akik jógázni jöttek hozzám. Állandóan kisimult és harmonikus voltam. De tudtam, hogy az élet nem ilyen, hiszen voltam már iskolai közegben. Szóval akartam mást is. Idejöttem, és egyből teljes állást kínáltak. Én meg úgy gondoltam, hogy ezt nem véletlenül dobta nekem az élet, tehát elfogadtam, és jöttem, tulajdonképpen terepgyakorlatra.

KATA: (bejön) Sziasztok! (az asztalához megy, lepakol)

DÓRI: Hát, akkor most már tudod, hogy mi az élet!

GERDA: Tudom. Talán túlságosan is! Lehet, hogy nem is nekem való!

ESZTI: Azért ilyet ne mondjál!

GERDA: Ja! Nem úgy gondoltam, hogy az élet nem nekem való, hanem hogy a tanítás! De talán első körben megpróbálom elérni, hogy kevesebb órám legyen.

FANNI: Én is szeretnék részállásban dolgozni. 18 óra pontosan elég lenne, arra lelkiismeretesen fel tudnék készülni, a dolgozatokat kijavítani.

KATA: (a képet nézi az asztalán, odamegy Robihoz) Köszönöm szépen!

ROBI: Nincs mit! Én köszönöm, hogy eljöttetek!

ÉVA: Hát bizony, amikor elkezdtünk dolgozni, 18 óra volt a kötelező óraszám. A kezdő évben is járt órakedvezmény, aztán az osztályfőnöki munkáért és a munkaközösségvezetésért is.

ESZTI: Ja! Most meg nekem van 24 órám, mellette csinálom az osztályfőnöki dokumentációt, programszervezést és lélekápolást. Ez nem egy órányi meló hetente!

GERDA: De azt gondolom, az osztályfőnökségből azért nagyon sokat merít is az ember, nem? Hogy van egy kis csapat, amelyik rád van bízva, amelyik hozzád kötődik…

ESZTI: Az biztos! És szerintem sokkal többet ad, mint amennyit elvesz. Nekem legalábbis biztosan! Például múlt héten is úgy voltam, hogy dúltam-fúltam, hogy mennem kell az osztályom focimeccsére, aztán annyit röhögtünk kinn! Aznap öt óráig kinn voltam velük, és végülis megérte! Mondjuk, aznap otthon nem volt semmi megcsinálva, meg nem volt kaja, ezért keltem másnap ötkor, hogy valamit összedobjak, de akkor is nagyon jól éreztem magam velük!  Szóval, én azt mondom, ezt mindenkinek érdemes kipróbálni!

FANNI: Én is az iskolán kívüli programokat szeretem legjobban! Ott valahogy könnyebb minden! De, mondjuk, szerencsém is van, mert nagyon jó kis, megbízható osztályom van! Szóval, szerintem is érdemes! Bár azt tegyük hozzá, Eszti, hogy még egyikünk sem vezényelt le egy utolsó évet. Azt mondják, az borzalom! Szalagavató, öltönypróba, ballagás, érettségi… Kemény menetnek ígérkezik.

GERDA: A te osztályod mikor ballag?

FANNI: Jövőre. Esztié meg egy évvel utána.

ESZTI: Én csak azt tudom, hogy Katának még sosem láttam a homlokán ráncot, kivéve, amikor az utolsó éve volt az osztályával. Ugye, Kata?

KATA: De van azért ott ránc!

ESZTI: Csak akkor azt mondtad, ugye, hogy az az utolsó év az borzasztó! Ballagással, szalagavatóval…

KATA: Az elég borzasztó. Meg, hogyha nem olyan az osztályod, aki magától kitalál mindent, akkor igazából neked kell levezényelned az egészet, hogy a szalagavatón például ne égjenek!

SÁRI: Nekem meg egyáltalán nem hiányzik az osztályfőnökség! Úgyhogy én úgy döntöttem, hogy amíg lehet, addig megúszom.

GERDA: Te voltál már?

SÁRI: Kétszer. Bár a második félidejében elmentem szülni. Egyszerűen nem nekem való!

GERDA: Jaj! Viszont most, hogy rád nézek, eszembe jut, hogy kölcsönvettem a számológépedet, valaki mondta, hogy a te fiókodban mindig van, én meg véletlenül hazavittem megint.

SÁRI: Megint?

GERDA: A múltkor nem hiányzott? Szerintem egy hétig nálam volt otthon! Bocsánat! Nagyon szétszórt vagyok!

SÁRI: Hát, észrevettem, és bosszankodtam is miatta! Légy szíves, szólj, ha elveszed. Vagy írd ki az asztalomra, és akkor nem idegeskedem fölöslegesen.

FANNI: Sári már számológépfetisisztára gondolt! Hogy valaki időnként beleszeret az ő kis színes gépébe!

GERDA: Jaj, nem! Tényleg bocsi!

SZILVI: (bejön) Na! Levadásztam Sanyiékat! Szia, Kata!

SANYI: (bejön Bélával) Melyiket cseréljük ki?

DÓRI: Ezt kellene azzal. Az az enyém, ez meg ott volt a végén.

BÉLA: Okés! Na! Akkor vegyük ki azt!

SANYI: Tedd le, Béla! Először tegyük arrébb ezt, aztán idetesszük a helyére azt!

BÉLA: Akkor most ezt?

SANYI: Azt. (a következő pár percben a két asztalt cserélik, rakosgatják, közben kerülgetni kell őket.)

ROBI: Valamelyikőtök nem tud adni egy laptopot az első órára?

ESZTI: Vidd az enyémet! Nekem csak harmadikban kell. (odanyújtja Robinak a laptoptáskát)

ROBI: Köszi!

BÉLA: Asszem, ez az, amelyiknek leesik a lába. (ahogy felemelik az asztalt, eldől az egyik lába) Igen, ez az!

GERDA: (Sanyiékat kerülgetve kifelé megy) Bocsi! (kimegy)

SANYI: Na, majd ha kicseréltük, hozok valami ragasztót.

TÜNDI: (bejön) Szervusztok! Ó! Úgy látszik, rosszkor jöttem!

SÁRI: Kedves Tündi! Te sosem jössz rosszkor! Gyere beljebb… ha tudsz!

TÜNDI: Megpróbálok! (bemegy a belső irodába) Sziasztok! Csak azért jöttem, kedves kolleginák, mert szeretnélek megkérni benneteket, hogy gondolkodjatok el rajta, hogy jövőre milyen tankönyvet szeretnétek rendelni a csoportjaitoknak! Nem sürgős! Majd hozom pár hét múlva a lapokat hozzá, csak esetleg addig gondoljátok át, legyetek szívesek!

ESZTI: Leszünk szívesek! Köszönjük a kedves fáradozásod!

TÜNDI: Hát, fáradozás az mindig van!

FANNI: Nem ülsz le egy kicsit köreinkben, kedves Tündi?

TÜNDI: Nagyon szívesen leülnék, de sajnos mennem kell tovább a többi kollégához! Ámbár már azt sem tudom, hogy kinek szóltam, és kinek nem.

SÁRI: Akkor pláne ülj le egy kicsit! Bár ülőhely az nem nagyon van!

TÜNDI: Köszönöm kedvességedet! Látom, ti is kissé szűkösen vagytok!

SÁRI: Kissé… Azt ugye tudod, hogy mi történt Emesével?

TÜNDI: Természetesen tudom, és tegnap rettenetesen megrázott, amikor Károly mondta.

ESZTI: És azt is tudod, hogy megműtötték, és ma már jobban van?

KATA: Ezt én sem tudtam, de nagyon örülök neki!

TÜNDI: Igen, mert én Károllyal folyamatos kapcsolatban vagyok.

SÁRI: Tényleg? És mit szól ehhez Erika és a férjed?

TÜNDI: Jaj, nem úgy értettem ezt a folyamatos kapcsolatot! Csak már fogalmazni sem tudok jól.

FANNI: És ezek után egy picit sem vonz, hogy egy kicsit leülj itt a társaságunkban?

TÜNDI: De, nagyon vonz, csak arra gondolok, hogy amit ma nem intézek el, az holnap rám borul. És akkor maga alá temet a lavina. Szervezzük a vetélkedőt, meg a holnapi előadást, meg van még valami, ami már nem is jut eszembe! Nekem már ilyen filmszakadások vannak a fejemben.

FANNI: Na, ezért kell leülni egy percre!

SÁRI: És azt mondani, hogy nem érdekel!

TÜNDI: Igen, teljesen igazatok van! És jó is lenne…

FANNI: És mindennek ellenére a frizurád gyönyörű!

SÁRI: Igen!

TÜNDI: Kedvesek vagytok, köszönöm! Képzeljétek el, hogy néha rá tudok csodálkozni, amikor egy gyerek felbukkan, és azzal jön, hogy a tanárnő azt mondta, hogy ma legyek itt a negyedik órában.

(nevetnek)

TÜNDI: És akkor kérdezem, hogy „Tényleg? Mikor mondtam?”, ő meg azt válaszolja, hogy tegnap. „És mit szeretnénk egymástól?”, kérdezem én, mert már nem emlékszem. Erre sem.

nevetnek

SÁRI: De, Tündi, ezek az őszinte rácsodálkozások fontosak és jók!

GERDA: (bejön, zsákkal a kezében, amiből elkezd kipakolni)

TÜNDI: Biztosan igazad van! Bocsássatok meg, kedves kollégák, de távozom, ha nem baj.

SÁRI: Baj!

FANNI: Vagy legalábbis sajnáljuk! De elengedünk.

TÜNDI: Köszönöm! Sziasztok!

SÁRI: Szia, Tündi!

FANNI: Jaj! Várj, Tündi! Pont akartam valamit mondani neked a nyelvi előkészítős osztályokkal kapcsolaban. Elkísérhetlek egy darabon?

TÜNDI: Természetesen, kedves Fanni!

TÜNDI és FANNI kimennek

SÁRI: Hogy ez a Tündi milyen kedves!

ESZTI: Tényleg az! Mindig öröm vele találkozni!

HELGA: (bejön) Sziasztok! (a polcán lévő könyveket nézi, hogy mennyire porosak) Milyen szépen kitakarított Irénke! De jól le is volt fóliázva! Semmi nem lett poros a polcon!

ESZTI: Jól le volt fóliázva!

HELGA: Ugye, milyen jó, hogy tegnap időben megcsináltuk?

ESZTI: Nagyon ügyes voltál, Helga!

HELGA: De te is segítettél! Jó csapat vagyunk, nem?

ESZTI: De.

HELGA: Tényleg! Mi hír Emeséről?

ESZTI: Megműtötték, jobban van.

HELGA: Ó, de remek hír! Na, akkor megyek, még fénymásolom ezt a dolgozatot. (kimegy)

SANYI: Így jó lesz?

DÓRI: Igen, köszönöm!

BÉLA: Nincs mit! A többi jól van? Nem kell mást átpakolni?

SZILVI: Hát, szerintem már szóltak volna a többiek, ha nem a saját asztaluk lenne előttük.

SANYI: Akkor megyünk.

SÁRI: Köszönjük, Sanyi a sok segítséget!

SANYI: Nincs mit! (Bélával kimegy)

FANNI: (bejön) Na, szóltam Tündinek a nyelvi előkészítős osztályokkal kapcsolatos problémákról, és azt mondta, mindenképpen egyeztet Károllyal, és igyekeznek figyelni.

SÁRI: Hacsak nem lesz a kérésed egy filmszakadás áldozata…

Csengetnek

ESZTI: Még öt perc.

FANNI: Nekem ma nincs első órám.

KATA: Akkor miért jöttél be ilyen korán?

FANNI: A gyerekeket szórtam szét a szélrózsa minden irányába, suliba, aztán már inkább bejöttem. Gondoltam, visszapakolok, ha lehet.

SÁRI: Ez szerintetek mit jelent? „A haza az a hely, ahol az embernek boldogulnia kell, és nem fordítva”

KATA: Érdekes filozófiai probléma, ezen egy kicsit gondolkodnom kell!

SÁRI: Nekem is! De lehet, hogy nem érdemes!

KATA: Hát, még az is lehet!

FANNI: Hogy volt a mondat?

SÁRI: „A haza az a hely, ahol az embernek boldogulnia kell, és nem fordítva”

FANNI: Tényleg nem érdemes!

nevetnek

DÓRI: Mit tudtok Emeséről?

SZILVI: Megműtötték, jobban van.

DÓRI: De jó! Annyira aggódtam! Meg érted is, Gerda!

GERDA: Értem? Kedves vagy! Azért megleszek!

DÓRI: Annyit gondolkodtam azon, amit tegnap az állatidomárokról mondtál! Hogy úgy kell betanítanunk a gyerekeket, mint az idomároknak, hogy amikor jön a produkció (mondjuk egy nyelvvizsga), akkor teljesíteni tudjanak. Hát én arra jutottam, hogy nem állatidomárok vagyunk, hanem életidomárok. Megpróbáljuk a saját életünket idomítani elsősorban a helyzethez, amiben dolgozunk, a gyerekekhez, akikkel dolgozunk, és persze az ő életük is kicsit idomul hozzánk, az iskolához, a társadalomhoz, és a tervezett jövőjükhöz is!

GERDA: Hogy neked micsoda bölcs gondolataid vannak!

DÓRI: Tudod, amikor szilánkosra tört a bokám, és sokat voltam kórházban, rengeteget gondolkodtam azon, hogy a tanítás valójában mit jelent számomra, és hogy miért kerültem erre a pályára, most miért vagyok itt, és merre kellene tartanom. Aztán tegnap Gerda mondatain morfondírozva ez az Életidomár-elméletet fogalmazódott meg a fejemben.

FANNI: Tetszik ez az Életidomár szó!

SÁRI. Nekem is!

ESZTI: (Az ablakot nézegetve) Csajok! Arra gondoltam, hogy nem kéne visszatenni azokat a halál ócska függönyöket, amik voltak.

KATA: Hanem?

ESZTI: Hanem összedobnánk, és vennénk valami normálisat.

SÁRI: Ez jó ötlet! Anyu, szerintem meg is varrná nekünk.

ESZTI: Oké, akkor én megnézem az anyagot. Mindenki benne van?

KATA: Én igen.

FANNI: Eszti, szerintem vedd meg, aztán majd egyeztetünk, hogy ki száll be. Nem hiszem, hogy ne tudnánk elosztani.

ESZTI: Oké!

HELGA: (visszajön) Képzeljétek! Vécésnéni lettem!

SÁRI: És mennyit kerestél vele?

HELGA: Nem kerestem, csak a Sanyi megkért, hogy segítsek neki. Azt mondja nekem a folyosón: „tennél nekem egy szívességet?”

nevetnek

ESZTI: Ez jól kezdődik!

HELGA: Várjál, mondom tovább! Aszongya, hogy ő lemegy a lukba, én meg nyomjam meg az összes vécén a lehúzót, hogy lemegy-e a víz.

FANNI: És te megnyomtad az összeset?

HELGA: Én meg!

SÁRI: Hát ezért a munkáért mindenképpen kellett volna kérned valamit! Ilyen kemény melót! Megnyomni az összeset!

egyre jobban nevet mindenki

ESZTI: Szerintem egyszerűen tetszel a Sanyinak, és így akar neked udvarolni.

ROBI: Hogy kér tőled egy szívességet…

HELGA: Azt hiszem, be fogom írni a szakdogámba, hogy a Sanyival, a karbantartóval milyen jó a kapcsolatom, mert hogy a kedvéért még vécés néni is voltam!

KATA: Ez remekül fog hangzani a szakdolgozatban!

ESZTI: Ezek szerint már nem engem szeret a Sanyi! Pedig hozzám a múltkor óra közben is bejött! Először az ajtót akarta ellenőrizni, hogy csukódik-e. Ezt úgy csinálta, hogy csapkodta az ajtót, miközben mi listeninget csináltunk volna. Utána kiment, aztán visszajött, és közölte, hogy ki kell cserélniük két padot, mert ez itt nem jó. Akkor bejöttek a Bélával együtt, és kicserélték a két padot. Utána csapkodták az ajtót. Ekkor hallom, hogy a Geri mondja a Norbinak, hogy „látom, már a Takács Eszternek vörösödik a feje”. És akkor azt mondja a Sanyi, hogy „jól van, akkor majd intézkedem az ajtó ügyében”. Mondom magamban: remek, csak húzzatok el a picsába!

SÁRI: Mint a Brian életében!

HELGA: Eszti! Nézd meg, nem rozsdásodik itt a fülbevalóm?

ESZTI: Szerintem a füled rozsdásodik. Biztosan savat választasz ki!

nevetnek

SÁRI: Ezt is beírhatod a szakdolgozatba, hogy savas kémhatással rendelkezik a füled.

ESZTI: Nem, egyébként nem látszik semmi. Egy kicsit fekete.

HELGA: A fülem, vagy a fülbevalóm? (nevet)

ESZTI: Természetesen a fülbevalód.

HELGA: Majd megdörzsölöm egy kis fogkrémmel, és akkor jó lesz!

ESZTI: Na, én megyek, azt hiszem!

SÁRI: Hova sietsz, Eszti? Még nem csengettek!

ESZTI: Igen, tudom, de dolgozatot íratok, és nem akarom, hogy kevés legyen az idő.

SÁRI: Hát, akkor menj isten hírivel!

ESZTI: Megyek, megyek! (kimegy)

SÁRI: Na, ez a nap legalább hangulatilag jól indul!

ROBI: Mi nem pálinkával alapozzuk meg a napot, mint nagyapám régen, hanem sztorikkal.

FANNI: Ez talán semmilyen mértékben nem ártalmas!

ROBI: Talán!

Csengetnek

SÁRI: Akkor, ha már elindítottuk a napot, üljünk fel mi is a szekérre! Hová mész, Fanni?

FANNI: Én sehová. Lyukasórám van.

SÁRI: És te, kedves Kata?

KATA: Sajnos én sem tartok veled, nekem sincs órám most!

SÁRI: Akkor már csak benned bízom, Robi!

ROBI: Én megyek! A 16-osba. Bocs! (megfogja a könyveit, kimegy)

SÁRI: Dóri is lentre megy a lába miatt… Akkor egyedül kell felmennem. Így jártam! Sziasztok! Szilvi! Te sem jössz?

SZILVI: Órám nekem sincs, úgyhogy kiszaladok ide, a pékségbe.

SÁRI: Na, így jártam. Sziasztok!

DÓRI: Az ajtóig elkísérlek, ha az jó…

SÁRI: Gyere! (Kitárja az ajtót, és előre engedi Dórit, majd kimegy ő is.)

SZILVI: Megyek én is. Kell valakinek valami a pékségből?

KATA: Nekem nem, köszönöm!

FANNI: Én sem kérek semmit.

SZILVI: Akkor megyek, és mindjárt jövök. (kimegy)

Éva, Kata, Fanni maradnak, mindhárman a munkájukba merülnek. Kopognak.

ÉVA: Tessék!

DANI: (belép, de megáll az ajtónál) Jó napot kívánok, tanárnő!

ÉVA: Szervusz, Dani! Egy percet, légy szíves, várjál kint! Mindjárt jövök!

DANI: Rendben. (kimegy)

FANNI: (a rezgő telefonjára néz, levelet olvas) Látjátok a levelet, amit András küldött?

KATA: Mikor küldte?

FANNI: Most jött, ebben a pillanatban.

KATA: Nekem nincs a telefonomon email.

ÉVA: És mi van benne?

FANNI: Az, hogy jövő kedden ünnepélyes átadás lesz, és minden diákot kér, hogy vegye fel a központtól ajándékba kapott pólót.

KATA: És mit adnak át, a megjavított vécét, amit Helga ellenőrzött?

FANNI: Nem, hanem a félkész felújítást. Az új ablakokat.

ÉVA: Ez, ugye nem abszurd?

FANNI: Ugyan már! Mindent át kell adni ünnepélyesen, még akkor is, ha nem készült el határidőre! Ez ilyen magyar népszokás! Mint az ünnepélyes narancsátadó a Tanúban.

KATA: Nekem más is eszembe jutott. Volt régen, talán a hetvenes években egy film, vagy csak kabaré, aminek az volt a címe, ha jól emlékszem, hogy Pitypang Szálló.

ÉVA: Valami rémlik.

FANNI: Azt én is láttam! Mintha Alfonzó lett volna benne!

KATA: Én is úgy emlékszem. És abban adták át úgy a szállodát, hogy emberek támasztották alá az erkélyt, a zöldövezetet az erkély alatt lobogtatott fenyőágakkal helyettesítették, meg ilyesmi.

ÉVA: És hol lesz ez az átadás?

FANNI: Azt írja András, hogy a könyvtárban.

ÉVA: (nevet) A könyvtárban. Ott ahol még minden koszban áll, az ablak ugyanúgy nincs lejavítva, mint nálunk…

KATA: Ne aggódj! Azt lejavítják, és a könyöklőket is beteszik jövő keddig. Csak lehet, hogy könyvespolcok helyett nekünk kell beállni, hogy ne legyen olyan üres a tér.

FANNI: Én biztosan nem megyek oda! Asszisztáljak egy olyan ceremóniához, amivel annak a hatalomnak csókolunk kezet, amelyik minket és a szakmánkat is semmibe veszi? Én biztos nem! Azzal szembe köpném magamat.

ÉVA: Talán nem lesz rá szükség! De a magyar abszurd örök. És diákokat is odarendelnek?

FANNI: A levél azt írja, hogy az oktatás rendjét nem befolyásolja.

KATA: Még szerencse!

FANNI: Csak a sajtó lesz itt, meg az üzleti partnerek, meg valaki a központ részéről.

ÉVA: Ebből lesz újsághír! És abból mikor, ami napi szinten nyomorít minket? Hogy lassan, egyenként belegebedünk egy olyan munkába, vagy hivatásba, amit voltaképpen szeretünk csinálni.

KATA: Ezért gebedünk bele.

FANNI: Ne legyenek illúzióid! Szinte minden területen kizsigerelik az embereket. Mindegy, mit csinálsz! Mert erre épül a társadalom. A mennyiségre. A minél több munkára minél kevesebb bérért.

ÉVA: (sóhajt) Hát, valóban, de ez már messzire visz, és nekem mennem kell. Vár a Dani. (kimegy)

KATA: Ma jobban vagy, Fanni, mint tegnap?

FANNI: Kicsit. Emese infarktusának híre letaglózott, aztán meg pont emiatt rávettem magam, hogy ledőljek délután. Kevésbé vagyok fáradt.

KATA: Az is valami!

FANNI: De én is azon gondolkodom, mint Gerda, hogy van-e értelme annak, amit csinálunk.

KATA: Szerintem mindenképpen van! És nem véletlenül vagyunk itt. Valami miatt mind ezt választottuk.

FANNI: Te például miért?

KATA: Talán Móni néni miatt. Ő volt az egyik általános iskolai tanárom, és nagyon szerettem. Mondjuk, tulajdonképpen, én minden tanáromat szerettem.

FANNI: Ez talán a természetedből fakad, nem?

KATA. Talán. De az biztos, hogy az évek során eljutottam oda, hogy most is minden tanítványommal úgy vagyok, hogy el tudom fogadni. És lehet, hogy a gyerekek változnak, de én meg azért vagyok, hogy megértsem és segítsem őket. Meg, tudod, szerintem emberekkel foglalkozni nemcsak jó, de szórakoztató és hasznos is. Kihívás is, de mókás kihívás.

FANNI: Hát, nem tudom. Én most nem tudok igazán lelkes lenni, most inkább kicsit fásult vagyok.

KATA: Erről jut eszembe! Elolvastam az elmefásulást, és nagyon tetszik! Szerintem ezt a vonalat, a szabad verset, mindenképpen folytasd! Összetettebbek benne a képek, mint a rímesekben!

FANNI: Ez nem így megy, hogy eldöntöm. Valahogy a téma hozza magával a formát. Vagy lüktet bennem már az elején egy ritmus, vagy pont a ritmustalan áradás az, ami jobban kifejezi a lelkiállapotot.

KATA: Én úgy látom azért, hogy egyre érettebbek a verseid!

FANNI: Köszönöm! Csak sokszor úgy érzem, elaprózom a tehetségem. Folyamatosan gyúlnak a lelkemben „kis rőzsedalok”, aztán időhiány, meg a rutinszerű, lélekölő javítás közben szépen elhamvadnak. Mennyit írhatnék, ha nem kellene közben annyit a tanítás velejáróival foglalkoznom! És akkor még a háztartásról, a családomról nem is beszéltem. De közben meg pontosan tudom, hogy még ha írhatnék is „mennyit”, akkor is: tulajdonképpen minek? és kinek? Elolvassátok ti, meg elolvassa tíz ember a blogomon. Szóval tulajdonképpen baromira nem éri meg tehetségesnek lenni. Vagy legalábbis annak érezni magad!

KATA: Nézd, Fanni! Nekem nagyon tetszenek a verseid! És írj mindenképpen, mert egyrészt nem tudhatod, hogy mi lesz a sorsuk, másrészt, mert neked jó, ha írsz! Te mondtad egyszer, hogy létszükséglet, hogy segít feldolgozni a történteket, megérteni a világot! Hát írj! De maradj meg tanárnak! Mert az, amit az ember emberileg ebből profitál, sokkal többet ér! A legbutábbnak látszó gyerek is felnőtt lesz, és ha te figyelsz rá, akkor erre emlékezni fog. És sosem tudhatod, hogy kiben melyik szavad, gesztusod marad majd meg! Ezek csak az érettségi találkozókon derülnek ki! A költők sorsát meg ismered! Nem soknak adódik meg az elismerés életében.

FANNI: Elismerés? Én arra vágyom, hogy minél többen olvassák, amit írok.

KATA: És pont ez az, amit a legnehezebb elérni. Mert sajnos, nagyon kevesen olvasnak verseket.

FANNI: Azért van egy réteg. De hozzájuk sem könnyű eljutni. Ilyen szempontból is fővároscentrikus az ország. Hogy miket írogat egy kis vidéki tanárnő, az nem érdekel senkit.

KATA: Ne keseredj el! Lehet, hogy majd az írásaiddal is úgy jársz, mint a tanítással. Csak ott nem tudod, mikor várható érettségi találkozó.

FANNI: Ja. Mindig azt szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy talán, ha meghalok, lesz bennem valami érdekes, és akkor talán majd elolvassák többen a verseimet. Egy leszek az „el nem ismert érdem hősei” közül, „Kiket - midőn már elhunytak s midőn /
Ingyen tehette - csúfos háladattal / Kezdett imádni a galád világ”. Mindig ez a Vörösmarty-vers jut eszembe, nem tehetek róla!

KATA: Ez nem túl optimista gondolat…

FANNI: Hát nem.

SZILVI: (bejön) Sziasztok!

FANNI: Szia, Szilvi! Örömhír van! Jövő héten ünnepélyesen átadják a félkész felújítást!

SZILVI: Mi van? Hol? Mikor?

FANNI: András írt emailt, hogy jövő kedden jön a sajtó, meg az üzleti partnerek, és ünnepélyesen átadják az ablakainkat.

SZILVI: És akkor most azt várják, hogy egyenként kezet fogunk csókolni? Amikor az nem kegy, hogy kicserélik az ablakokat, mert ez a dolguk, hogy használhatóvá tegyék, és használható állapotban tartsák az iskolaépületeket. És nemcsak ezt, a miénket, hanem mindegyiket! Ezért senkinek sem jár kézcsók. És ezért nem kötelezhetnek rá, hogy végighallgassuk az aktuális önfényezésüket és hazugságaikat. Mert akkor mi is ennek a nagy színjátéknak a részévé válunk.

FANNI: Nyugi, Szilvi! Nekünk nem kell ott lenni. Csak központos pólóban kell jönni a gyerekeknek, hogy egységes arculatot mutassanak.

SZILVI: Remek. És ez a jó hír?

FANNI: Miért? Nem örülsz?

SZILVI: Hát nem. Jobban örülnék, ha ezt az egészet átgondoltan, a nyári szünetben csinálták volna. Jobban örülnék, ha lenne valami ésszerűség a követelményekben és az órabeosztásban. Jobban örülnék, ha nem kéne úgy bemennem az órámra, hogy hulla fáradt vagyok, mert este későig javítottam. Ha lenne lehetőségem, meg energiám kreatív feladatokat kitalálni.

FANNI: Ezeknek én is örülnék! De lássuk be, ebben a rendszerben erre kevés az esély. Engem néha az a gondolat erősít meg, amit egy Maria Montessoriról készült filmben mondott a címszereplő. Ő Mussolini idején reformálta meg a pedagógiát. Szóval valami olyasmit mondott, hogy „ez csak egy rendszer, és minden rendszernek egyszer vége lesz. Mi messzebbre nézünk. Mi a jövő generációjával foglalkozunk.” Szóval, emiatt néha mégiscsak csinálok kreatív feladatokat. Már amikor képes vagyok rá.

SZILVI: A kreatív feladatok több szempontból is jók! Múlt héten csináltattam a gyerekekkel egy társasjátékot az egyik korszakból. Az annyira jól sikerült, és azt láttam, hogy ez belőlem, így a harmadik alkalommal, mert három éve találtam ki, már semmilyen energiát nem vesz ki, mert nekem csak ott kell lennem, ha kérdez valamit a gyerek, akkor válaszolnom, és ez a moderálás egyáltalán nem ugyanaz, mint amikor végig koncentráltan a tananyagot kell valamilyen módon bemutatni. És én láttam abban a csereprogramban, amire a Csabival együtt szoktunk menni, hogy a svédeknél, a finneknél és a németeknél is rengeteg ilyen van! Azért ez nem mindegy! Főleg, hogyha még le is van írva, hogy mit csinálj, és nem neked kell kitalálnod, akkor csak elolvasod, elmondod a gyerekeknek, biztosítod a feltételeket, aztán ennyi!

FANNI: Az biztos! Én is azt látom, hogy a gyerekek olyan jól tanítják egymást! Én egyre többször szoktam dolgozatot íratni pármunkában, úgy, hogy előre kiadom, hogy miket kell megtanulni, azt beoszthatják, és úgy töltik ki a feladatlapot, hogy közben én csak hallgatom, ahogy egymásnak magyarázzák, hogy „ez itt nem határozó, hanem jelző, mert úgy kérdezünk rá, hogy milyen, nem?” A leíró nyelvtannál nagyon bejön!

SZILVI: Ja, csak az angol nyelvű törinél ezt nem lehet megcsinálni, mert a nyelvvel is küzdenek. Akkor az egészet magyarul csinálnák. Meg amikor hetedik órában van, akkor esélytelen! Gyakorlatilag bármi! Mert ők is, én is hulla fáradtak vagyunk agyilag.

LALI: (bejön) Heló! Tudtok valamit Emeséről?

KATA: Szia, Lali! Igen. Tegnap megműtötték, és ma már jobban van.

LALI: Megműtötték? Miért?

SZILVI: Infarktusa volt.

LALI: A rohadt életbe! Nem mondod komolyan!

KATA: Sajnos, ez komoly. De szerencséje volt, mert időben mentőt hívtak.

LALI: (még mindig nem tér magához a döbbenetből) De hát hogyan? Persze most, hogy így visszagondolok, mindig fáradtnak látszott.

SZILVI: Annak. Jól vagy?

LALI: Hát, nem mondhatnám! (megkapaszkodik az asztal sarkába) Leülhetek?

KATA: Persze. Kérsz egy pohár vizet?

LALI: Az jó lesz, köszi! (a Katától kapott víztől kicsit magához tér) A kurva életbe! Hogy történhet ilyen?

SANYI: (bejön Bélával) Sziasztok! Megragasztanánk azt az asztallábat. Jókor jöttünk?

KATA: Persze.

SANYI: Na, akkor, Béla, emeld meg egy kicsit! (Béla megemeli az asztalt, Sanyi a következő percekben az asztalláb ragasztásával küzd)

SZILVI: Emese az elmúlt hetekben nagyon túlterhelt volt. Tudod, hogy egyedül van a gyerekekkel, és hogy a számlákat fizetni tudja, délután is mindig vállalt órákat.

LALI: Ezt akkor sem hiszem el! De akkor már jól van?

SZILVI: A körülményekhez képest. Megműtötték időben.

LALI: Hát… (feláll, látszik, hogy a könnyeivel küszködik, ezért inkább kifelé indul) Köszi!  Sziasztok! (kimegy)

SZILVI: Hát, lányok! Én még a Lalitól nem láttam ilyen emberi reakciót! Láttátok? Majdnem sírt.

KATA: Úgy tűnik, a zord stílus érző szívet takar.

FANNI: Ez sokszor a kamaszoknál is így van.

KATA: Ez igaz.

ANDRÁS: (bejön) Sziasztok!

KATA: Szia, András!

FANNI, SZILVI: Szia!

ANDRÁS: Megkaptátok az emailt?

SZILVI: Fanni mondta csak, hogy mi van benne, mi még nem ültünk gép elé.

ANDRÁS: Egy kérésem lenne ezzel kapcsolatban. Azt szeretném, ha azok a kollégák, akiknek jövő kedden 10-kor éppen nincs órájuk, részt vennének az ünnepélyes átadáson.

SZILVI: Nekem van.

ANDRÁS: Tudom, néztem az órarendeteket. Fanni! Rád gondoltam! Légy szíves, jövő kedden az alkalomhoz illő öltözetben gyere a könyvtárba!

FANNI: (nem jut szóhoz, Katára és Szilvire néz)

SZILVI: (Segíteni akar) Nem azt mondtad, hogy akkorra van valami időpontod?

FANNI: (halkan) Nem megyek.

ANDRÁS: (megdöbben) Menned kell valahová?

FANNI: Nem. De nem megyek oda, ne haragudj!

ANDRÁS: Én nem haragszom, de valami magyarázatot azért várok!

FANNI: (halkan kezdi, aztán egyre indulatosabb lesz) Azért nem megyek díszletnek egy olyan eseményre, ahol a jelenlegi hatalomnak kellene hálát nyilvánítani, tapsolni valami olyasmiért, ami a dolga lenne, mert valószínúleg nem tudnék tisztességesen viselkedni. Felfordul ugyanis a gyomrom, hogy ha a lerohasztott oktatással mit sem törődő arrogáns, cinikus barmok közül csak egyet is meglátok, és ezen még az sem változtat, hogy aki konkrétan itt lesz, esetleg emberileg nem érdemli meg.

Egy olyan hatalom képviselőjének tapsoljak, amelyik két éve vállrándítással intézte el a pedagógustüntetéseket?

Amelyik szóba sem állt az alulról szerveződő szakmai csoportokkal?

Amelyik létrehozott egy olyan pedagógus kart, amibe kötelező volt belépni?

És folytatom mással:

Amelyik miatt azt kell mondanom, hogy Mikszáth száz évvel ezelőtt leírt „madárnak való országa” vagy „családi Magyarországa” mit sem változott?

Amelyik miatt Móricz Rokonok című regényét, amiben a korrupció az egyik legerősebb motívum, nem tudom aktuális áthallások nélkül tanítani?

Vagy a Kondás legszennyesebb ingében bemutatott mélyszegénységre nem tudom azt mondani, hogy ilyen már nincs?

Amelyik miatt szégyellem, amikor azzal kell egyetértenem, hogy jónéhány Döbrögi ma is mondhatja azt, hogy „Itt én vagyok a törvény”?

Amelyik miatt Petőfi dicsőséges nagyurak elleni lázadó szavait nem tudom csupán a történelem egy időszakához kötni?

Amelyik miatt a Hortobágy poétájának érzem magam, ki, ha „a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett?

Amelyik miatt költők magyarságostorozó szavaiban a mát, a mai magyar ugart is látom?

Amelyik miatt már alig hiszem, hogy „jőni fog egy jobb kor”?

Amelyik miatt úgy érzem, hogy semmi értelme gondolkodásra nevelni a gyerekeket, mert itt megint csak engedelmes alattvalókra van szükség?

Hát nem! Nem megyek oda, mert nem állok jót magamért, ha ennek a hatalomnak egy képviselőjével is szembetalálom magam!

ANDRÁS: (döbbenten hallgatja Fannit) Én úgy gondoltam, ha mint igazgató idejövök az iskola érdekében egy ilyen kéréssel, akkor természetes lesz, hogy te, mint alkalmazott, ezt megteszed. De hát úgy tűnik, nem természetes. Majd lehet, hogy én is elgondolkodom, hogy természetes-e az, hogy itt dolgozz ezután is.

Döbbent csend

SANYI: Már bocsánat, András, de hadd mondjak valamit! Fanninak igaza van! És megfenyegetni őt a véleménye és az őszintesége miatt, ocsmány dolog! Ők itt a lelküket kiteszik. Ők adnának esélyt, hogy ezek a gyerekek, akik idejárnak, ne ezt kelljen csinálni nekik, amit nekem, és ne ennyi pénzért. Állandóan azon küszködnek, hogy hogy lehetne jobban csinálni. Én hallom, amikor itt vagyok… De rossz nézni, ahogy ez a lány, aki szeptemberben mindenkire rámosolyogva jön be, hogy lesz ilyenkorra egy keserű és fásult nőszemély. Mert belegebed. És az, aki a leglelkiismeretesebben csinálja, elmenekül, mert nem kap még egy hátbaveregetést sem. És a másik meg infarktust kap. Ez nem iskola. Ez vágóhíd. Ott véreztetik ki így az állatokat. És rúgjatok ki, ha nem tetszik, amit mondtam. Mert én ennyi pénzért elmegyek culágernek bárhova. De ő ezt csinálja jól. És őt elvenni a gyerekektől a legnagyobb szemétség lenne.

ANDRÁS: Nem is ezért jöttem. De meglepődtem.

SZILVI: Talán, mert nem jársz annyit ide, közénk. De én egyetértek Fannival és Sanyival.

KATA: Én is.

ANDRÁS: Jó, Akkor keresek mást. Sziasztok! (kimegy)

SZILVI: (döbbenten) Most örüljünk, hogy ilyen rövidre zárta, vagy aggódjunk?

KATA: Fanni! Jól vagy?

FANNI: Jól. Bár azt nem mondhatnám, hogy nem félek.

SZILVI: Szerintem nincs mitől tartanod! Nem fog kirúgni, mert nem találna a helyedre mást.

FANNI: Nem attól félek, hogy kirúgnak. Hanem, hogy abbahagyom, és magamtól megyek el.

KATA: És mit csinálnál helyette?

FANNI: Mit tudom én! Elmegyek virágkötőnek!

SZILVI: Tudod, amikor az ember már annyi energiát rááldozott arra, hogy anyagokat készítsen, feladatokat találjon ki, nem olyan egyszerű mindezt veszni hagyni.

FANNI: Nem egyszerű, azt tudom. (a kifelé tartó Sanyihoz) Sanyi! Köszönöm!

SANYI: A blogodon egyszer volt egy vers, ami arról szólt, hogy van tovább. Az tetszett!

FANNI: Nem is emlékszem!

SANYI: Várj! Elmentettem! (előveszi a telefonját, keres) Megvan! (felolvassa, majd a vers megismétlődik a kollégák hangján felhangosítva, ahogy soronként mondják)

Van tovább…

 

tán nem neked, s nem nekem, csak valakinek,

ki látta, vergődtünk, s nem kérdi: „minek?”

majd lesz,  aki elfelejt, s aki keres,

s ki eléri, hogy majd akkor is lehess.

mikor a reménytelen föld már elnyel.

Marad utánunk a szívében egy jel,

versszerűen-rímesen mások helyett

csöndes szóval üzeni csak: szeret.

 

Függöny

Utoljára frissítve:2019. október 07., hétfő 09:44
Szoó Virág

Szoó Virág

1971-ben született Egerben, a Gárdonyi Géza Gimnáziumban érettségizett, majd Debrecenben végzett magyar-angol szakos tanárként. Jelenleg Győrben él és tanít.

Versterapeuta? Pár-Beszéd című kötete kapcsán nyilatkozta, hogy sem írónak, sem költőnek nem tartja magát, ez az írása belső konfliktuskezelés. Szövegei az úgynevezett két szék technikára emlékeztetnek. Meglepő, milyen őszinték.
Írnékén című blogján megjelentetett versein is ugyanaz a bátorság érezhető: felismer, felvállal, megfogalmaz, kimond olyan érzéseket, gondolatokat, amiket sokan nem tudunk, de sorait olvasva megkönnyebbülünk. A szerző önelemzése, kitárulkozása magával ragadó. Lírájában lát és láttat, de nem didaktikus. A választott formák, a könnyed technika, a nyelvhasználat és stílusgazdagság élménnyé teszik a befogadást. Magyartanár, aki nemcsak tanítja.
Igazi kincsnek számít az általa készített Magyar irodalmi születésnaptár „versekkel, műrészletekkel, saját hozzáfűzött gondolatokkal, parafrázisokkal”, ahogy írja a szerzői közösségi oldalán. A költészet napján indított blog Életreolvasó címmel egy éven keresztül íródott esztétikus, áttekinthető formában.

Legfrissebbek a szerzőtől: Szoó Virág

Tovább a kategóriában: « Időszámítások Elsüllyedt sorok »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned