PAAVO MATSIN: GOGOLDISZKÓ

recenzió

Azzal kell kezdenem, hogy mi, magyarok büszkék vagyunk. Elsősorban nemzeti múltunkra,
nagyjainkra. És vérig leszünk sértve, ha egy idegen nemzetbeli nem tud azokról a jeles magyarokról,
akikről sok esetben még mi sem tudunk túl sokat. De kérdem én, viszonzási alapon szemlélve a fenti
helyzetet: mennyit tudunk – és akarunk tudni – más népekről, kultúrákról, vagy éppen irodalomról?
Még ha egy irodalmár társaságban is felvetem, hogy észt irodalom – megpróbáltam, anyagot gyűjtve
a recenzióhoz –, ki mit tud ekkor mondani?! Nem taglalom az eredményt, vagyis
eredménytelenséget, mert az már egy más cikk témája lehetne. Viszont Paavo Matsinről – legalább –
az internet tud egy-két tényt.
Paavo Matsin 1970-ben született Tallinban, Észtországban, ami akkor még igencsak a Szovjetunió
volt, április 4-én, amely számunkra, magyarok számára – legalábbis egy bizonyos kornál idősebbek
számára – belénk égetett dátum. Az ember persze nem határozhatja meg, hogy hová és mikor
szülessen, viszont hogy jó helyre és korba tette a Teremtő, azt mindenkinek saját magának kell egy
élet küzdelmeivel bebizonyítania.
Paavo Matsin jól kezdte a bizonyítást: ma még csak 49 esztendős, de máris elmondhatja magáról,
hogy nem csak hazájában, hanem az egész világ irodalmában számon tartott író. 2016-ban elnyerte
az Európai Unió irodalmi díját, éppen a Gogoldiszkó című regényéért, amely a harmadik,
nyomtatásban megjelent műve. Erre a tényre, nem tudom, mennyire büszke, de bárki méltán lehetne
az. Paavo Matsin példája az élő példa, hogy kell foglalkozni a kisebb nemzetek irodalmával és
irodalmárjaival, elvégre az egész emberiség számára értékes gondolatokat szövő művek nem csak
nagy világnyelveken születhetnek! Hiszen – nézzük meg a neten – Észtország 2017-es népessége kissé
több, mint egymillió háromszázezer, azaz csak valamivel több, mint amúgy picivé tett országunk
nagyra nőtt fővárosának össznépessége. Tehát: a magyarnál is kisebb nemzet és nyelv egy fia olyan
irodalmi fegyvertényt hajtott végre, amelyről nagyon sok író csak álmodozhat.
A díjat az Európai Unió Kultúra keretprogramja hívta életre. A díjazott kiválasztását és a díjátadó
ünnepséget az Európai Könyvterjesztők Szövetsége, az Európai Írók Kongresszusa és az Európai
Könyvkiadók Szövetsége alkotta konzorcium szervezi minden évben. A díjat az európai kortárs
irodalom kiemelkedő tehetségű alkotói és az irodalom jól ismert európai személyiségei kaphatják
meg. Tehát: egy nagyon jó jelenbeli írói karrier és a jövőbeli halhatatlanság a díjjal járó elismerés, és
nem az 5000 euró. (Amely egy magyar fül számára soknak hangzik, de Nyugat-Európában költekezve
nem olyan sok.)
Ráadásul a szerzőnek nem ez az első irodalmi díja, hiszen úgynevezett „kísérleti avantgárd”
költeményeiért, majd „feszült és naturalista prózájáért” (forrás: European Union Prize for Literature,
http://www.euprizeliterature.eu/author/2016/paavo-matsin ) 2011-től kezdve szinte minden évben
díjat, vagy díjakat kap. Ez a hazájabeli és nemzetközi értékelés meg ne gondoljuk, hogy véletlen!
Ahogyan a fenti forrás mondja: „A történelem, a fikció, a tény és a fantázia, az alkímia és az ezoterika
lazán összekeverése az ironikus, de meleg humorral, a szavak éles, tömör és pontos felhasználásával”
jellemzi őt.
A nem szokványos írásmódú és érdeklődésű férfiú a Tallini Egyetemen szerzett diplomát, méghozzá
teológiából, viszont a fő érdeklődési területe az alkímia lett, amely a diplomamunkája témája is. Az
észt író, tanár, előadóművész és irodalomkritikus jelenleg Viljandiban él, művészetet és filozófiát
tanít egy gimnáziumban. Ha tudnék észtül, vagy Matsin magyarul, szívesen beülnék hallgatózni egy
órájára! Mivel ezt nehezen tudom akár én vagy bárki más megtenni, sokkalta egyszerűbb európai
díjnyertes könyvét kézbe venni, amely a Gondolat Kiadó gondozásában 2018-ban magyar nyelven is
megjelent.
A regény – mint gondolat – ruhája a borító. A Gogoldiszkó esetében egyszerű zöldre hangolt, mégis
érdekes, mert egy keszekusza (talán közép-európai?) város képe, egy régi, titkokat lehelő belváros
képe rajta, ahol összehajolni látszanak az öreg házak. Jó a címlap és a címlap betűi, belelapozásra
csábítanak. Kis pajzánsággal élve: ha a borító a ruha, ez a ruha alája kukkantásra késztet.

Csak – sajnos – a figyelmes, vagy túl figyelmes olvasó számára nagy kérdés, hogy a kiadó miért egy
ingyenes képoldalról vett le borítóképet? (Valaki megkérdezhetné tőlük: borítóképeket, sőt
borítóterveket 30-50 ezer forintért csinálnak, ez egy, a siker minden eszközével felszerelt könyv
költségvetésében akkora nagy tétel lenne egy igényes kiadó számára?) A kiadót viszont másban
dicséret illeti: igényes a papír, s a betűtípus a szedéstükörrel együtt.
Meg a fordítás! Amely érthetővé és befogadhatóvá (mondhatni enyémmé) teszi a más nyelven
megfogalmazott gondolatot. Lengyel Tóth Krisztina műve – mert a fordító is alkot! – gördülékeny,
könnyen befogadható, a magyar nyelvi, sőt az észt nyelvi humorral is átszőtt. Hiszen a fordító nem
csak magyartanár, aki négy éven át dolgozott magyar nyelvi lektorként a Tartui Egyetemen, hanem
jelenleg ott tanít, közben pedig „lelkes esztofilként”, ahogyan önmagáról írja, észt nyelvből magyarra
fordít, olyan sikerrel, hogy több észt díjjal is kitüntették, és 2017-től az Észt Írószövetség tagja lett.
Munkáján látszik mind a kettő nyelv és kultúra szeretete. Az észté és a magyaré. Ráadásnak a könyv
végére egy fordítói utószót illeszt, nem szokványos módon, a fordítás megmagyarázására, valamint a
sajátos észt kultúra és kultúrnyelv, továbbá szleng megértetésére. Még egy kis szószedetet is
odatesz, magyarázva az észt mindennapokban meggyökeresedő kifejezéseket, néha egészen
oroszosakat…
A Gogoldiszkó (eredeti cím: Gogoli disko) talán egyszerre tisztelgés a nagy orosz író előtt, az észt és
kelet-európai kultúrát át-átszövő orosz kultúra előtt, amely a címben nemhiába szerepel a nyugati
kultúrát hozó diszkóval együtt. A Kelet és Nyugat határmezsgyéjén leledző, saját létében és léte
fontosságában csak halványan reménykedő, jellegzetes – jellegzetesen észt és magyar – történet ez a
könyv.
A mű főhőse, vagy éppen az olvasóval együttes szemlélője egy Konsztantyin Opiatovics nevezetű
férfiú, aki nem „kisebb személy”, mint a regénybeli városka zsebtolvaj-szaktekintélye. Napi rutinját a
régi zsidó temetőben kezdi, annak okán, hogy „a zsidók makacsságukról és hagyománytiszteletükről
híresek”, a zsebes meg szertartásos babonasággal ragaszkodik a megszokásaihoz. A villamoson, ahol
a zsebes „napi rutinját” szokta tölteni, egy újabb delikvensre lesz figyelmes, egy „szellemfácánra”.
Amikor a béléses bundája zsebébe is belekotorhat, meglepődik: a gazdag bunda zsebében homok
rejtezik! A zsebes, aki pedig a megszokások embere, ezért mégsem rabolja ki az idegent, hanem
fölkarolja és elviszi a barátai közé. Hogy hová? Egy antikváriumba! Hogy ebből is lássuk, Konsztantyin
Opiatovics nem egy átlagos zsebes. Ahogyan a barátai sem átlagosak, meg ez az egész keserédes, sok
ponton felismerhetően a magyar félmúlttal meg a jelennel egyező regény sem átlagos. Benne egy
valós múlt-jelen, a szovjet időszak, a jelenbeli kapitalista időszak, továbbá egy mesés múlt-jelen, és a
fikciós regénybeli jelen, amelyben a cári Oroszország feléled, többek között csak azért, hogy
visszahódítsa a balti államokat. Meg Lengyelországot, plusz még a fél világot hozzá, talán. De az ó-
roszok – elnézést a szójátékért! – nem egyszerűen új-rosszok, hanem mások. Felismerhetők, mégis
mások. Hadizsákmány a villamos, amelyen a főhős zsebtolvajkodik, vagy éppen elmélkedik. S nézi a
világot, amely változik. A villamost Krakkóból vagy Varsóból hozták az oroszok, s a moszkvai
metrószakemberek állították sínre, meg be, s az alagútba, amelybe azért bemegy, ha
hullámvasutasan, de be a szerelvény. A cári, kétfejű sas csőrében érkezett szerelvényt meg nagyon
hamar megszokták a kisvároskában mint a mindennapok mindig létező részét, különösen a
nyugdíjasok, akik összecsapták a kezeiket, hogy ingyen használhatják a villamost. Matsin szinte
minden egyes lapra jutón figyelmeztet: önmagunkra, és hogy mennyire könnyen be vagyunk képesek
csapni magunk. Egyszerűen érdekből vagy kényelemből.
A kisregény – mindösszesen 156 oldalnyi – lapjain a dimbes-dombos hajdani észt kisváros éli életét,
mindenki a maga rutinján, és közben észre sem akarja a többség venni, hogy a régi-új hatalom az
észtek többségét – vagy talán majd egészét – deportálja egy rejtélyes metróállomásra, ahonnan nincs
visszatérés.
Paavo Matsin – magyar párhuzammal élve – a rejtői humor és rejtői karakterek mellett, meg
filozófiai kis kitérői mellett kemény vádat vág a szemünkbe. Az önfeladás nagyon könnyen
teljesíthető vádját. Mert hát olyan könnyű és egyszerű, bármi is jöjjön, semmit nem tenni…
Aki szórakozni akar, nevetni, az vegye kézbe és olvassa is végig a Gogoldiszkót. Ahol: „A kupleráj szent
dolog, de ha a kuplerájt szentelik, na, akkor aztán tényleg kupleráj van!”

Aki az észt irodalmat kívánja megismerni, s általa azt, ami foglalkoztatja az észt embereket – is –, az
ezért olvassa a könyvet.
Aki viszont a Gogoldiszkó néha kissé túl zavaros, álomszerű képeit tovább akarja álmodni, s aztán
kíván gondolkodni, az ezt tegye.
Ezek számára Paavo Matsin nem hiába született, él, és alkotta meg ezt a könyvet.
A mű magyar nyelven: Paavo Matsin: Gogoldiszkó (Gondolat Kiadó, 2018, Fordította: Lengyel Tóth
Krisztina)

Utoljára frissítve:2019. október 07., hétfő 08:46
Petrusák János

Első nyomtatásban megjelent művem (1997) óta több írásom is megjelent már, amelyek a közkönyvtárakban, boltokban, internetes áruházakban (e-könyvként is) megtalálhatóak. Néhány drámám itthon és külföldön is játszották és bízom benne, hogy játszani is fogják...

Honlapom: http://petrusak.pegazustv.hu

Legfrissebbek a szerzőtől: Petrusák János

Tovább a kategóriában: « Rejtő - Korcsmáros képregények
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned