Madárka

 

 

 

Madárkának dús begye volt, nagy, szárnyszerűen verdeső szempillája és gyakran hordott tollal díszített fejdíszt vagy ékszereket. Édesanyját Görögországból hurcolták a Birodalomba rabszolgának, Madárka már itt született. Nem emlékezett pontosan, hogy nevét mikor, mely tulajdonsága miatt kapta, de szerette ezt a kedves elnevezést. A latin szó jelentését ugyan nem tudta biztosan, csupán sejtette, a hangalak csengése azonban tetszett neki.

 

Madárkának egy különös foglalkozás jutott: tálca volt. Quintus Hortensius Hortalus lakomáiról az egész birodalomban dicsőítő himnuszokat zengtek, hiszen az attrakció részét képezték a fiatal női testen felszolgált ízletes fogások is. E foglalkozás viszonylag könnyűnek számított a rabszolgák körében, nem járt ugyanis nehéz fizikai munkával, a maradékból pedig maguk a felszolgálók, rabszolgák is kedvükre fogyaszthattak. Quintus Hortensius arról is híres volt, hogy óriási kertjének platánfáit aszály idején borral locsolta.

 

Ezen az estén épp consullá avatásának évfordulóját ünnepelte, s az alkalom különleges ínyencségeket kívánt meg. Előételkélt felszolgálták a szokásos osztrigát és homárt, némi szarvasgombával és császárgombával, valamint könnyebb, fehér húsú tengeri halakat, majd a kakukkfű illatú bárány következett.

 

Ezután került sorra a legzsírosabb falat, a sertéssült. Az asztalnokok a malacpecsenyét fiatal süldőből készítették, amelynek húsa könnyen megpuhul és omlóssá válik, de kellő háj fedi már a combokat és lapockákat. A malachúst a fiatal lány testén elosztva tálalták: az orcára és a szájra egy kis főtt fejhúst, köldöke alá a kocának a méhét téve, szemérme fölé mézzel csurgatott szűzpecsenyét helyezve, a lábakra pedig egy egészben sült, kisebb malacot.

 

A vendégsereg tapssal és éljenzéssel fogadta, amikor két rabszolga óvatosan lépdelve az asztalra terítette az ételekkel telerakott Madárkát. Madárkának eközben énekelnie kellett és mindvégig mozdulatlanul feküdnie, esetenként 5 órán át, ameddig a lakoma tartott. Ez gyakran kegyetlen feladatnak bizonyult, hiszen a forró húsok meg-megégették a bőrét, az ételgőzök okozta viszketés pedig szinte elviselhetetlen volt. A vakaródzás, mozgolódás, netán felugrálás azonban halálos bűn lett volna, ha ilyen gusztustalankodással vagy botránnyal zavarja meg a főúri méltóságok lakomáját, minden bizonnyal fejével fizet érte. Egy szobor mozdulatlanságával feküdt hát, s közben édes kis dalokat énekelgetett. (Bevett szokás volt, hogyha a vendég szeretné, hogy a rabszolganő abbahagyja, vagy ismét elkezdje az éneklést, kissé megszúrja villája vagy kése hegyével.)

 

Sorban járultak hát az éneklő, élő tálca csodájára a hivatalnokok, tisztek, hadvezérek és consulok, a cursus honorum által szigorúan meghatározott sorrend szerint. Hortalus maga ült az asztal mellé és osztotta szét a javakat az elé járuló méltóságoknak. Ahogy fogyott a dúsan megrakott asztalról az étel, úgy vált egyre több láthatóvá a meztelen női testből. Hartalus először egy darab tarját vágott le a questoroknak, a magistratusok csodálattal hajlongtak a húscafatok előtt. A jelenlévő két tribunusnak a szűzpecsenyéből vágott hártyavékony szeletet, akik, minta valódi selyem kelmét tapintanának hordozták végig a társaság előtt a tenyerükre fektetett ételt, közben fizetett kórus éljenzett és tapsolt, a szolgálólányok pedig a bor körbekínálását is megkezdték. Hatalus a sült-főtt testrész egységét, kivehetőségét és ennélfogva perverzitását még őrző darabokat metszett ki. Hol késsel vágott, hol a kezével marcangolta a zsíros ravatalra emlékeztető élő sültestálat. Hortalus valóságos kegyosztóként tündökölt lakomáján, s minden ínyencségnél jobban élvezte az őt körülvevő csodálatot, egy-egy mondat erejéig még gasztronómiai jártasságát is fitogtatta: „ a far felőli részen, a gerinc alatt és mentén található hosszúkás hús a szűzpecsenye, amit gyakran egyszerűen csak szűznek neveznek, de hívják tüskepecsenyének is, érdemes a szájban forgatni, lassan rágni, míg a nyelv alatt elolvad, akár a kezdetben tüskés szűz leány…” A vendégek elégedetten cuppogtak, kezüket pedig mind Madárka selymes, dús, rozsdabarna hajába törölték.

 

A praetoroknak a szaftosan elkészített veséből és méhből mert, azután a consulnak a mézes pecsenyéből és az egészben sült malacból: „ Itt található a felsál, majd a rózsa, mindkettőből finom frissensült készíthető, de csak kisebb érméket érdemes kikanyarítani belőlük, ám nem egyforma ízű az érme két oldala…” Noha a fizetett kórus szüntelenül éljenzett és tapsolt, érezni lehetett, hogy a bortól elálmosodott vendégsereg körében kissé leült a hangulat.

 

Az ételosztás legvégén a senator következett, rang szerint neki jártak a legjobb falatok, ezért Hortalus különösen szeretett volna kitenni magáért.: „A csülök legporhanyósabb, legfinomabb része a »madárka«, amit az első csülkök lapockához közelebb eső húsrészeinek a találkozásánál kell keresni” – mondta, majd hirtelen ötlettől vezérelve kissé mélyebbre eresztette a kést és belevágott a mozdulatlanul fekvő lány húsába. Madárka nem mert moccanni, csak kissé szomorúbb dalokat énekelt. Hartalus a friss vértől pirosló darabot átnyújotta a senatornak. A teremben ujjongás tört ki, a csőcselék felélénkültek: „Nyisszants, nyisszants!” – kiabálták. Hortalus érezte, hogy sikere van, ezért lekanyarított egy darabot a rabszolganő combjából és azt fektette az ezüst tálcára. Eközben a teremben álló két őr a fájdalomtól félájult Madárkát erős fügepálinkával itatta. A lány – talán azt hitte, még mentheti életét – bódulatba zuhanva tűrt és énekelt, akár egy haldokló hattyú. Hortalus – akinek már a könyökén folyt a zsír és a vér – azonban részeges és diadalittas mámorában csak vágott és szúrt és metszett és magyarázott: „Ez itt az oldalhús, egyben sütve túlságosan rágós, de…” Időnként megnyalta ujjait vagy beleharapott az élő húsba, ahogy beszélt, messzire fröcsögött szájából a véres nyál. „Ez itt jó körmöcske, levesbe vele” – s próbálta letépni a lány körmeit, mivel azonban ez nehéz és aprólékos feladatnak bizonyult, hamar elvesztette türelmét, s inkább tőből rántotta ki Madárka ujjait. Azután egyre nagyobb szeleteket vágott és egyre mélyebbre eresztette kését a vergődő testben. „Ez itt a hosszúkaraj – ordította –, kakukkfűvel fűszerezve kiváló, erdeigomba-mártás illik hozzá… ez a dagadó, fügével töltve jó… ez pedig itt a szív, semmire sem jó.”

 

Utoljára frissítve:2019. április 03., szerda 14:22
Viola Szandra

Kedves Olvasó!

A Hetedikben időnként fel-felbukkan a vendégrovat. Itt íróknak, költőknek vagy alkotói közösségeknek biztosítunk felületet, hogy a mi Olvasóink is megismerkedhessenek más irodalmi médiumokon jelen levő művészek írásműveivel.
Örömömre szolgál, hogy jelen vendégrovatban én mutathatom be Önöknek/Nektek Viola Szandrát.
Szandra szentesi származású, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar – kommunikáció – filozófia – pedagógia szakán diplomázott köztársasági ösztöndíjasként. Az irodalommal több szál is összeköti. Költő, író, újságíró, kritikus, rádiós műsorvezető, de a lírát népszerűsítő – néhol meghökkentő – performanszok is fűződnek a nevéhez, valamint hozzá kapcsolható a „verstetkók” ötlete.
Én elsősorban költőként gondolok rá, kötetei frissítően hatottak a kortárs költészetre. A „Léleksztriptíz” igazi ínyencség volt 2008-ban, az akkori pangó irodalmi életben. Egy fiatal, de kifejezetten érett gondolkodású költő (legyen az nő, vagy férfi) lelki kitárulkozása az intimitás hangsúlya okán mindig izgalmas, és bátorságra vall. E kötet után hosszabb idő telt el, a második 2014-ben érkezett „Testreszabás” címmel. A két kötet közt eltelt idő indokolt is lehet, ha a Testreszabás komplexitását nézzük, már az előkészületek jelentősebb időt igényelhettek. A képi világ Nánási Pál munkája, az ő kamerája előtt elevenedtek meg a testekre festett sorok, megidézve a 20. század jeles filozófusainak testről alkotott gondolatait, valamint reflektáltak jelenünk testmítoszaira is. Ez az albumszerű kötet eddig az utolsó lírai kiadvány, amely Szandra nevét viseli. Időnként jelennek meg irodalmi lapokban új versei (legutóbb az Irodalmi Jelen online felületén), de – saját bevallása szerint – most a novella a hangsúlyosabb az életében. Ezen írásaival a megyei lapok hétvégi grátisz kiadványában, az Előretolt Helyőrség Irodalmi-kulturális Melléklet hasábjain találkozhatnak rendszeresen a tisztelt olvasók.
Cikkei elsősorban a Magyar Nemzetben (amely 2019 február 6.-a előtt a Magyar Idők nevet viselte) jelennek meg, recenziók mellett színházi és tánckritikákat is ír.
2013-ban Bakuban ő képviselte hazánkat a Nemzetközi Költőnők Konferenciáján.
A Karc FM rádióadón vasárnaponként hallható Poétikon című műsora, amely klasszikusnak tekinthető irodalmi-beszélgetős alapokon nyugszik. Ismert és kevésbé ismert irodalmárok is megfordultak már a mikrofonok mögött.
Performanszai közé tartozik a verskiállítás, a „viselj verset” akció, de buzdított már arra is, hogy öltöztessük karácsonyfánkat kortárs idézetekbe. 2018-ban műsorsorozatot indított el „Hozd divatba az irodalmat” címmel, ahol a vers, az irodalom, a divat és a tánc érdekes elegyével találkozhat az érdeklődő.
Aki kortárs lírai idézetet szeretne viselni a testén, az az ország több pontján is vásárolhat magának verstetkót, amely szintén Szandra ötletein alapul.
Most pedig beszéljenek helyettem a sorai, fogadjanak szeretettel egy válogatást eddigi munkásságából.

Legfrissebbek a szerzőtől: Viola Szandra

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned