Egy hattyú vendége voltam…

Lesétáltam a vízpartra. Már nem először, mondhatni gyakorta. Leültem a padra, meleg, mézes teát kortyolgattam. Most hideg, csípős szél fújt, sapkámat szemöldökömig lehúztam. A tél lassú táncát járta. Ha a nyár talál meg itt, egy pohár, habzó sört lát reszkető tenyeremben, rám sem figyel, megszokta. Most enyhén hullámzott a víz, még láttatta ráncait, de már várta a közeledő fagy tükörsimításait. Gondolataimban készítettem a horgászbotot, hogy emlékeim a felszínre hozzam. Így szoktam. Egészen a víztükör közelébe merészkedtem, s végre, csak megláttam a zavarosban sápadt arcomat. Hirtelen szokatlan látványra figyeltem fel, megigézett azonnal. Képmásom mellett egy hosszú nyakú, felséges fehér hattyú emelgette szárnyait. Elképzelni sem tudtam, hogy kerülhetett oda. A kép nem engedett, valósággal oda kötözött. Az igazi hattyú megkeresésére nem indulhattam, persze már tudom, azt meg sem találtam volna. Kedves hangon szólt hozzám a vízbéli árnyhattyú hangja:
- Hiányzom?
- Nagyon… - feleltem elcsuklóan.
- Akkor most csukd le szemed, elviszlek valahova – mondta.
S én már hátán lovagoltam, kiengedett, hatalmas szárnyain terpeszkedtem, karcsú nyakát átkulcsoltam. Sűrű, tejfehér párában úsztunk a magasban, amikor hirtelen megálltunk, egymással bátran szembefordultunk. Szemhéjam ugyan fel nem pattant, de éreztem, láttam és tudtam. Csak így történhetett.
- Ölelj át! - suttogtam a hattyúnak, s letérdeltem elébe, miként az oltárhoz elsőáldozós koromban.
Halkan valami imafélét morzsoltam. Közben bagolyszárny rebbent, majd röppent tova. Tisztán emlékeztem, hogy a fekete hattyút már megismertük, mintha le is győztük volna, s hátunk mögött áll az élet java. A két hófehér szárny engedelmesen font körbe, langyos szellő fújdogált. Kétségem nem volt, ez szerelmi találka!
- A lelkek szeretkezése! – hallottam még fentebbről, talán maga a mennydörgős Zeusz mondta.
Mindez pillanat műve volt. Zuhanni kezdtem, szemeim kinyitottam. Könnyes arc nézett vissza rám a vizes tükörből, ám a hattyúnak nyomát sem láttam. Csak valami teaféle folydogált az eltört csészéből, szépen, lassan. A vízben vércsepp piroslott, s a szél távolról halk, fájdalmas dallamot hozott.
Hattyúdal volt, biztosan tudom.

Toldi Zsuzsanna

Toldi Zsuzsanna


Nyugalmazott általános- és középiskolai tanár vagyok. Életemnek fontos állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. Egész életemben tanítottam, sosem éreztem azt, hogy dolgozom. Tényleg hivatás volt. Nyugdíj után újságot írtam, szépirodalmat pedig 2002 óta alkotok. Eddig 23 könyvet írtam az epika műnemében, novellát, regényt, mesét. Hét mesekönyvet sikerült létrehoznom. Sok pályázat díjazottjaként elismerték munkámat, könyveimnek csak az egyharmadát sikerült saját költségemen kiadnom. Rendszeresen publikálok, főként a Föveny c. csongrádi szépirodalmi folyóiratban. 2016-ban a Canon-pályázat egyik díjazottja voltam Miklóska mesekönyve c. 30 mesét tartalmazó mesekönyvemmel. Csongrádon élek, alkotok. Könyveim kiadásának segítségét várom, próbálkozom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Toldi Zsuzsanna

Tovább a kategóriában: « Nevetés Madárka »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned