Bálint Endre

Radnóti Sándor tárcáját olvasom Bálint Endréről, illetve legalábbis részben róla, részint pedig Radnóti viszonyát Bálint műveihez, és egyszeri találkozásukat felidéző emlékeiről az Élet és Irodalom 2018.december 14-i számában, és az írás végén elgondolkodom.

Az irodalom, és alighanem más művészetek is, csakúgy, mint az egész társadalom jelentős részben kapcsolatokon alapul. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen mindenki hallott Petőfi Sándor és Arany János barátságáról, költői-írói asztaltársaságokról, illetve művészeti Akadémiákról, szövetségekről és ellenszövetségekről, amelyekben a hatalom- és bírvágy által mozgatott szálak rángatnak szembe egymással egyébként önmagukban tisztesen középszerű és/vagy kiemelkedően zseniális művészeket.

Felmerül a kérdés: aki kimarad, az kimarad?

Hosszú távon (emberöltőn túl) már nem is az egzisztenciális kimaradás, az el nem ismertség, fel nem ismertség a kérdés, hanem a „mit veszítettünk”, illetve a „veszítettünk-e” a kimaradással, és ha igen (szerintem igen), akkor vajon sokat-e vagy keveset? Nem én, te, ő, vagy a művész maga, hanem mi - illetve a jövő mi-je - mindannyian.

Ennek tekintetbevételével kell-e törekedni a – ilyen vagy olyan, -melletti, vagy ellen-társaságba? Vajon kell-e, és ha igen, milyen áron kell a társaság(ok) kegyeit keresni, és ha nem keresi valaki, az jelent-e bármit is?
Vajon, ha az "a társaság" nem egy, hanem a művészeten kívül álló erők, mint bábjátékosok ujjai által mozgatott zsinórokba gabalyodott, a puszta létért egymással ölre menni is képes csoportokra felszabdalt sokaság, akkor vajon kell-e, sőt szabad-e egyikük vagy másikuk mellett elköteleződni? És ha nem, akkor ez a kívülállás mikor a kívül maradó méltósága, és mikor a kívül rekesztett vagy a kihagyott, a kirekesztett lesajnált sértődöttsége?

Fábián József

1957-ben születtem. Geológus és informatikus vagyok, első szakmámban egy évtizedet, a másodikban már több mint kettőt dolgoztam. 5 gyermekem van.

Verseket 2010. tavasza óta írok, elsősorban saját érzelmeim, gondolataim kifejezésére. Hiszem, hogy az (írott) emberi beszéd legszervezettebb, legtömörebb, azaz az információt legsűrítettebb formában átadni képes fajtája a líra.
Saját kötetem nincsen, verseim irodalmi portálokon, illetve egy-két alkalmi antológiában jelentek meg.

Azt tartom, hogy ahhoz, hogy igazán jó, mások számára is érthető, élvezhető verset tudjon alkotni valaki - hacsak nem valódi zseni -nem szabad figyelmen kívül hagynia a költőelődök munkáját és teljesítményeit, csak azokra építve lehet tovább lépni. Sőt: megtagadni is csak azt lehet, amit az ember alaposan ismer. Ma a költőnek sokkal nagyobb tudásra (költészeti ismeretre) van szüksége, mint pár száz évvel ezelőtt, és akkor a tehetségről még nem is szóltam. A tehetség és a munka a költészetben is együtt kell, hogy járjon.
2011. óta veszek részt különféle internetes irodalmi fórumok munkájában részben versíróként, majd előbb-utóbb véleményezőként, illetve kritikusként. Több különböző versíró műhelynek voltam résztvevője hosszabb ideig, vagy egy-egy alkalommal, és jelenleg is részt veszek egy műhely munkájában. Irodalmi kritikát nem tanultam, csak önképző módon, saját ízlésemet követve fejlődött ki véleményalkotó vénám. Zavar a versekben a formátlanság, zavar, ha nem szabatos az irodalmi szöveg kifejezésmódja.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned