Közszerencsétlenség


Ülök a Wesselényi utcai kínai gyorsétkezde ablakánál. Erős-savanyú levest kanalazok. Élvezem az csípős-édes ízeket. Nyakam köré kellemesen bizsergető, enyhén égető gyűrű tekeredik. Mint egy érzéki, gyengéd, borzongató női kéz. Köröttem beszélgetésbe vagy evésbe feledkezett vendégek. Aztán hozzálátok a pikáns szecsuáni csirkéhez. Hát, igen, gondolom, kis ember, kis fizetés, kis étterem, kis adag. Meg kell becsülnöm a kis örömöket.
Ülök és szemlélem az ingyen előadást. Én vagyok a néző és a színpad az utca. Nézem a pirosra megálló, zöldlámpára induló autókat, a zsúfolt, behemót trolikat. Mintha csak egy láthatatlan rendező indítaná és állítaná meg a piros, kék, fekete kocsikat, mozgatná a céltudatosan siető járókelőket. Egyszer csak szinte karnyújtásnyira tőlem, jön egy toprongyos alak. Piszkos, ápolatlan, borostás. Kezében a szegénységi bizonyítvánnyal, a Hajléktalanok lapjával, Budapesti anziksz 2019.
A kocsivezetők megvetéssel, sajnálkozva, utálkozva vagy szánakozva mustrálják. Van, aki keresztül néz a kéregetőn. A járókelők nagy ívben, fintorogva kikerülik. Megszoktam. Megszokhattuk már ezt a demokratikus látványt. Ki tudja hányan vannak ezek a tönkretettek, nincstelenek, önsorsrontók? Az önmaguk lelkiismeretét megnyugtatni kívánók szerint „mindössze” 30–50 ezren, a pesszimistábbak azt állítják több százezren. Nem tudni hány semmitlen kiszolgáltatott van országunkban, csak azt, hogy itt vegetálnak köztünk. Látványukkal lelkiismeretünket zaklatva. Papíron ugyanolyan emberi jogaik vannak, mint a „rendes” polgároknak, szavazhatnak is, joguk van éhezni és a híd alatt lakni. Ahány szerencsétlen, annyiféle sors. De egyben hasonlóak. Egyszer csak feladták a versenyt, a küzdelmet. Nem adóznak, nem laknak, azaz a tereken, aluljárókban vetett rongyokban alszanak. Csak arra vigyáznak, hogy legalább az emberi lét alján megkapaszkodjanak. Erre szolgál ez az árusításos koldulás is, amely teljesen szabálytalan, veszélyezteti a forgalmat. Egy fiatal rendőr gyorsan elmegy a koldus mellett. Úgy tesz, mintha nem látná. Nem figyelmezteti, ez az ő adománya. De hát ennek a szerencsétlennek nem ez a legnagyobb törvénysértése. Már régóta túltette magát a szabályokon.
Nézem az alamizsnást és közben nagy nehezen villámra síbolom késemmel a csípős csirkefalatot és a tésztát, amely minduntalan le akar csúszni. Nekem most ez a legnagyobb gondom, neki a koldulás. Számhoz emelem a falatot. És akkor összetalálkozik tekintetem az ágrólszakadt nincstelenével. Az egész csak egy pillanatig tart, de tekintetéből érzem a jogos éhenkórász irigységet. Aztán megfordul és ügyesen szlalomozva a kocsik között, szolgai taglejtéssel ajánlja nyomorát és újságját a boldogabb világban élő gépkocsi-vezetőknek. Számolom. Adóellenőrök figyelem! Minden tizenötödik vásárol. Az ügyletet gyorsan intézik. Ma már legfontosabb a gyorsaság. Gyorsvonat, gyorsétterem, gyorsélvezet, gyorshír, gyorskoldulás, gyorsélet, gyorshalál.
Adózunk a nyomornak. Ki tudja miért? Adózunk, talán mert legbelül érezzük, bármikor ide juthatunk. Mert magunkat sajnáljuk ebben a szerencsétlen vesztesben. Adózunk, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket, mert nem álljuk a modern hajléktalan alázatosan agresszív tekintetét. Adózunk, pedig tudjuk, hogy a köz szerencsétlenjén, a közszerencsétlenségen javítani nem tudunk.
Mellettem egy bújós szerelmespár. Egy tányérból esznek. Észre sem veszik. Miért is látnák a koldust? Búrában vannak. Egymás szeretetének védettségében. A többiek sem az ágrólszakadtat figyelik. Esznek, beszélgetnek. Én is elfordítom a fejem a kéregetőről. Ez a világ rendje. Ez a világrendje? És átadom magam az ízek örömének. Nyakamon érzem az ízek okozta égető gyűrűt. Iszom a habzó, hideg sört. Költői szintjén a világnak. Jóllaktam.
Elégedetten lépek ki a gyorsétteremből. És anélkül, hogy ránéznék a hajléktalanra, kezébe dobok egy százast.

Udvarhelyi Amdrás

 Születtem 1944. május 12-én Marosvásárhelyen, akkor még Magyarországon. 1944. szeptemberében menekülni kellett a háború elől magyar migránsként Budapestre. Itt nevelkedtem, itt végzetem tanulmányaimat.  Anyám dr. Fodor Ilona irodalomtörténész, aki meghatározta életemet. tőle tanultam a mindennapi olvasás és írás szükségességét. Kis kerülővel lettem újságíró. Voltam segédmunkás, kocsikísérő, könyvtáros, könyveladó, könyves propagandista. Újságíró diplomát 1981-szereztem, és még ugyanebben az évben az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem-népművelés végzettséget szereztem, 1986-ban magyar szakos diplomát.  Közben, 1977-től főállású újságíróként dolgoztam 2008-ig. Több üzemi és érdekvédelmi lap redakciójában dolgoztam.  Majd a Népszava, a Reform, a Kurír, a Magyar Nemzet, a Zsaru magazin következett. 1992-ben a Szabad Vasutas című érdekvédelmi lap, 1994-96 között a Hírkerek című sajtóterjesztési szaklap, 1996-tól 2006-ig a Postás Dolgozó lap felelős szerkesztője voltam. Ezen tevékenységemet 1997-ben és 2004-ben MSZOSZ díjjal ismerték el. Közben megnősültem. Két fiam van, mindegyik diplomás: egyik Bálint közgazdász diplomát, másik fiam, Dávid történelem tanári diplomát szerzett. 24 lapnak rendszeresen, több mint száznak ritkábban írtam. Több laptól önként megváltam, több laptól kirúgtak mindkét oldal karrieristái. Levleimet segédfogalmazó néven írom alá, mert mióta újságíró vagyok e honban nem volt, nem van sajtószabadság. 42 éves újságírói pályafutásom során több ezer cikket írtam. Hat könyvem jelent meg. Legfontosabb: a Napóleon a karrierista és a hőszerelmes, egy publicisztika kötetem: Nekünk így is jó, egy Csepeli csevegések cikkgyűjtemény és egy esszékötet: Ha szabad így mondanom. Faludy szerelmei, barátai és szerepei. Jelenleg A Hetedikkel együtt most már négy irodalmi lapnak – a Fövenynek, a Magyar Múzsának és a Versmondónak írok rendszeresen esszéket, interjúkat. Legutóbbi kirugatásom, 2008 óta főállású nyugdíjas vagyok: olvasok, írok, sétálgatok, és végre többet gondokodom. Jól vagyok.                   

Tovább a kategóriában: « Szeretem a hajnalt Nosztalgia »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned