Szeretem a hajnalt


Most elmesélem az igazi kommunista Cipok, Iszaak Babel, John Steinbeck, a cintányér és egy csodálatos hajnal történetét. Joggal kérdezheti az olvasó, mi köti össze Cipokot, a kollektivitást hirdető csavargót a kitűnő orosz íróval, Iszaak Babellel, Steinbeckkel, a Nobel-díjas amerikai íróval, a cintányérral, értsd: rézbevonatú pincértálcával, és mi köti össze velem és a hajnallal? Nos, azonnal válaszolok a rejtélyre.
Egyszer még, a múlt században, az 1970-es években, fiatal lakásnélküli házasként, kibéreltünk a Farkasréti temetővel szemben egy kicsi kertes házban egy szobát. A szoba ablakából a szépen gondozott sírkertre láttam, és arra gondoltam, én még élek. A szoba ajtaját azonban nem szabadott bezárni, főbérlőnk, a nyolcvan kilós hústorony, a Bébi, aki később cipőlopásért börtönbe is került, egyszerűen közölte: kulcs nincs. Majd megkeresi. Soha nem kereste meg. Ellenben, még akkor is, mikor aludtunk, belopakodott szobánkba lábujjhegyen, hiszen tapintatos volt, nem akart felébreszteni bennünket. Nos gyakran odalopakodott a az íróasztalunkhoz és kivett egy-egy szál cigarettát, gyufát és azzal, mint aki jól végezte dolgát, kiosont. Később a karikagyűrűmet is ellopta. Ugyanez a Bébi, mikor a szintén gyanús ügyletekbe bonyolódó szeretőjétől terhes lett, „kölcsön vette” az írógépemet, beadta a zálogházba, hogy kelengyét tudjon venni a babának. Az írógépemet soha nem láttam viszont. Ráadásul, fizetésünk fele elment albérletre. Egy alkalommal, azt mondja Bébi: „András, te nem szeretsz engem.” Nos, válaszoltam, ha visszaadod az ellopott cigarettákat, a jegygyűrűmet, az írógépemet, csökkented az albérleti díjat, talán szeretni foglak.
Így éldegéltünk boldogan, mert fiatalok voltunk, és tettünk a világra. Egy alkalommal Bébi bemutatott egy Cipok nevű szédelgőt,aki azt mondta magáról, hogy ő igazi kommunista és aki hosszú előadást tartott a marxizmusról. Hogy a szocializmus a lehető világok legjobbika és rögtön a szolidaritásra és humanizmusra hivatkozva, - akkoriban a Damjanich utcában egy könyves pavilonban árultam a könyveket – kérte, hogy hitelbe elvihessen könyveket, majd megadja. E Jóhiszemű voltam, azaz balek és hagytam, hadd vigyen hitelbe vagy 10 ezer forint értékű könyvet. Soha nem adta meg az árát. Amikor fellátogatott hozzánk az albérleti szobánkba, kért 400 forintot, de csak kölcsön és bizonykodott, esküdözött: Isten bizony, az anyám életére esküszöm… Nem volt, nem adtam. Eltelt talán több hét is, amikor egy hajnalon, amikor egyik oldalamról a másikra szoktam fordulni, úgy éreztem, valaki néz. Kinyitottam a szemem és Cipok ült az ágyunkon. Meglepődtem, és ahelyett, hogy kirúgtam volna, azt kérdeztem suttogva, hát, te, mit keresel itt. Pszt, tette mutatóujját figyelmeztetve szájára, felébreszted feleségedet. Gyere ki, nagyon fontos dolgot akarok neked mondani. Akkor még nem tudtam, hogy a csavargók, a kéregetők tipikus szólása ez.
Kimentünk a lakásból a csodálatos derengő májusi hajnalba, leültünk a lépcsőre. Csak néztem és csodálkoztam, mint a ritkán korán kelő, hogy milyen tombolóan szép lehet a hajnali szürkületből harsány színekben tobzódó, virágzó cseresznyefa. Háttérben a temető keresztjei sejlettek. A születés és elmúlás feledhetetlen képe tárult elém. Rácsodálkoztam a látványra, néztem, néztem a virágzó cseresznyefát és a háttérben alvó temetőt, s most értettem meg a költőt:
„Én úgy vagyok, hogy százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész a világ egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.”
Néztem a fehérnek, lilának egymásba játszó árnyalatait, költői szépségét és megfeledkeztem Cipokról. És azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt a csodát szavakkal érzékeltetni. Most már tudom, visszahozhatatlan, megismételhetetlen hajnal volt. Talán életem egyik legszebb napfelkeltéje és csak később tudtam meg, hogy a legszörnyűbb hajnala. Cipok, mint gyakorló lélekbúvár, aki felelát az emberekbe, jó pszichológus egy darabig hallgatott. S látva, hogy gyönyörködöm, még egy darabig hagyott bámulni, majd megbökte az oldalamat. Te, figyelj! Haver. – hadarta: „Haver, ha ver, nem haver. Haver, ha nem ver, haver.” Azonnal a földre estem a csodából, az ájult bámulásból. Értetlenül tekintettem rá, ő röhögött a szóviccén. Aztán még egyszer nagy nyomatékkal kijelentette:
- Nagyon fontos dolgot akarok neked mondani.
- Mit? – kérdeztem.
– Kellene nekem 400 forint... Hallgatás ült közénk. – Napok óta nem ettem – nyomatékosította kérését.
Mindketten másról hallgattunk, én gyanakodva, ő reménykedve. Egy idő után, nem bírta tovább és így próbálkozott:
- Itt hagyok neked zálogként egy Steibeck kötetet.
Megnéztem a könyvet, valamelyik könyvtárból lopta. Szerettem az írót, különösen a stenbecki főhőst, a kedves csirkefogót, amely jelző pontosan ráillet az alkoholista Cipokra. Enyhe mosollyal tettem magam mellé a könyvet és kíváncsian kérdeztem:
- Mit hoztál még?
Valami sejtésem volt, hogy megint átráz.
– Egy cintányért is hoztam, amit a pincérek használnak - és elővett elkoszolt nejlonzacskójából egy fényes, rézzel bevont cintányért, amely úgy csillogott, mint az arany bili. Valószínűleg ezt sem vette.
- És még? – néztem rá a „pénzes emberek” jóindulatával. S ő, mint valami tromfot, elővette Iszaak Babel Lovashadsereg című könyvét. Ez az oroszországi polgárháborúról szól - magyarázta Cipok, aki mielőtt alkoholista lett, felszedett némi műveltséget.
– És mikor adod meg a pénzt? – kérdeztem még mindig gyanakvón.
– Egy hét múlva, becsületszavamra.
– Szeretem a hajnalt – válaszoltam amúgy pestiesen, ami azt jelentette, nem hiszem.
– Mondom, hogy becsületszavamra – erősködött.
– Te nem hiszel nekem?! A barátodnak?! Anyámra esküszöm!
És amikor látta, hogy még mindig tamáskodom, folytatta a lélektani hadviselést. S azzal felolvasta Babel A Levél című elbeszélését: „Szeretett anyám, Jevdokija Fjodorovna Kurgyukova. Sietek tudatni, hogy Bugyonnij elvtárs vörös hadseregében vagyok... Másodsorban sietek tudatni, hogy mi lett apámmal, s hogy már éppen egy éve, hogy halálra kaszabolta édes öcsémet, Fjodor Tyimofejevics Kurgyukovot.” A történet lényege, hogy az apa, aki a fehéreknél szolgált, halálra kaszabolta fiát, mert az a vörösöknél harcolt. Később fordult a kocka. A vörösök, köztük is, a meggyilkolt fiú fivére, Szenyka hajtóvadászatot indított a gyilkos apa ellen. Mikor végre elfogta, így bánt el apjával:
„Ekkor Szenyka apámnak, Tyimofej Rogyionicsnak festéket löttyintett a szakállára, s a szakállról lecsurgott a festék. Szenyka megkérdezte apámat:
– Jól érzi magát a kezeim között, apám?
– Nem – mondta apa –, bíz ez keserves.
Ekkor Szenyka megkérdezte:
– Hát Fegyának, amikor lekaszabolta, jó volt a maga kezei között?
– Nem – mondta apám –, keserves volt Fegyának.
Akkor Szenyka megkérdezte:
– Arra gondolt-e, apám, hogy magának is keserves lehet?
– Nem – felelte apám –, arra nem gondoltam, hogy nekem is keserves lehet.
Ekkor Szenyka az emberek felé fordult, és így szólt:
– Azt hiszem, ha én az övéik kezébe kerülök, nem lesz irgalom számomra. Most pedig apám, végzünk magával.
Apám, Tyimofej Rogyionics utolsó szavakkal lehordta Szenykát, nem átallotta anyánkat meg a Szűzanyát trágár szavakkal emlegetni, Szenykát képen vágta, Szenyka pedig kiküldött az udvarról, úgyhogy szeretett anyám, Jevdokija Fjodorovna, nem írhatom le azt, hogyan végeztek apánkkal, mert hát kiküldtek az udvarról...”
Hallgattam ezt a szörnyűséget, hogy az elvakult hit fiú és apagyilkossá teheti az embert és megértettem a háború, minden háború lényegét, hogy az egyénre kötelező humanizmus által tiltottakat ilyenkor felrúgják egy állítólagos kollektív igazság nevében. Soha nem feledkezem el erről a háborús iszonyról, rettenetről, ami ebből a könyvből áradt. Ekkor értettem meg a pacifistákat, és azóta ellenzek minden háborút, mert kínnal, gyilkolással nem lehet jó célokat szolgálni, amikről aztán többnyire később kiderül, hogy sanda önzés szülte. Hallgattam a rettenet történeteit, néztem a virágzó cseresznyefát, az újjászületés csodáját, a fehér és lila színek fantasztikus egymásba játszását. Aztán felkelt a kijózanító nap, Cipok kérdőn nézett rám, és én kezébe nyomtam 400 forintot, amit természetesen soha nem kaptam vissza. De ez az élmény sokkal többet ért. Azóta, ha virágzó cseresznyefát, Steinbeck vagy Babel kötetet, esetleg egy pincér-cintányért látok, Cipok jut eszembe és hálával gondolok erre a kedves csirkefogóra, aki azóta már a túlvilágba itta magát... És szeretem a hajnalt.

Udvarhelyi Amdrás

 Születtem 1944. május 12-én Marosvásárhelyen, akkor még Magyarországon. 1944. szeptemberében menekülni kellett a háború elől magyar migránsként Budapestre. Itt nevelkedtem, itt végzetem tanulmányaimat.  Anyám dr. Fodor Ilona irodalomtörténész, aki meghatározta életemet. tőle tanultam a mindennapi olvasás és írás szükségességét. Kis kerülővel lettem újságíró. Voltam segédmunkás, kocsikísérő, könyvtáros, könyveladó, könyves propagandista. Újságíró diplomát 1981-szereztem, és még ugyanebben az évben az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem-népművelés végzettséget szereztem, 1986-ban magyar szakos diplomát.  Közben, 1977-től főállású újságíróként dolgoztam 2008-ig. Több üzemi és érdekvédelmi lap redakciójában dolgoztam.  Majd a Népszava, a Reform, a Kurír, a Magyar Nemzet, a Zsaru magazin következett. 1992-ben a Szabad Vasutas című érdekvédelmi lap, 1994-96 között a Hírkerek című sajtóterjesztési szaklap, 1996-tól 2006-ig a Postás Dolgozó lap felelős szerkesztője voltam. Ezen tevékenységemet 1997-ben és 2004-ben MSZOSZ díjjal ismerték el. Közben megnősültem. Két fiam van, mindegyik diplomás: egyik Bálint közgazdász diplomát, másik fiam, Dávid történelem tanári diplomát szerzett. 24 lapnak rendszeresen, több mint száznak ritkábban írtam. Több laptól önként megváltam, több laptól kirúgtak mindkét oldal karrieristái. Levleimet segédfogalmazó néven írom alá, mert mióta újságíró vagyok e honban nem volt, nem van sajtószabadság. 42 éves újságírói pályafutásom során több ezer cikket írtam. Hat könyvem jelent meg. Legfontosabb: a Napóleon a karrierista és a hőszerelmes, egy publicisztika kötetem: Nekünk így is jó, egy Csepeli csevegések cikkgyűjtemény és egy esszékötet: Ha szabad így mondanom. Faludy szerelmei, barátai és szerepei. Jelenleg A Hetedikkel együtt most már négy irodalmi lapnak – a Fövenynek, a Magyar Múzsának és a Versmondónak írok rendszeresen esszéket, interjúkat. Legutóbbi kirugatásom, 2008 óta főállású nyugdíjas vagyok: olvasok, írok, sétálgatok, és végre többet gondokodom. Jól vagyok.                   

Legfrissebbek a szerzőtől: Udvarhelyi Amdrás

Tovább a kategóriában: « Életízek Közszerencsétlenség »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned