Életízek


Kedves Barátaim! Most leveszem újságírói álarcomat, a cinikust, a tudálékoskodót, a minden lében kanál, fontoskodó szemtelent, a „ki, ha én nem”, provinciális zseni álarcát, és megmutatom – csak nektek, itt és most, akciósan, ingyen – a valódi arcomat. Lehetséges, úgy járok, mint az Onibaba japán film hőse, aki amikor végül le akarta venni álarcát, meg akarta mutatni igazi énjét, nem tudta, mert az az álarc úgy a bőréhez nőtt, hogy levenni nem lehetett. Persze nem biztos, hogy hasznos kiadni magam, az sem biztos, hogy szebb leszek, mint a hétköznapra felvett pofám, de ti barátaim vagytok, és talán vagytok annyira nagyvonalúak, hogy megbocsátjátok nekem erényeimet is, ha netalántán felszínre törnek.
Ez az exhibicionizmus, egoizmus, individualizmus nem önként gyün ki belőlem, hiszen mint köztudott, szerény vagyok, mint az ibolya.
Mindennek oka Adakozó Sárosi Miklós és Százdi Szent Antal után Sárkány, nem a Süsü, hanem az Estván, a Nagy Slambucman, aki megétetett velem sok tál slambucot, belém kényszerített több kupa bort, és azt parancsolta, legalább negyven percet kell szórakoztatnom az itt megjelent éhes nagyérdemű tömegeket. Kihasználta a hatalmas néptömegek és a lakosság iránti olthatatlan szolidaritásomat, elérte, hogy sírjak, aztán írjak. Íme az eredmény. És most komolyra fordítva a szót, elmesélem nektek ízes életem egyik legemlékezetesebb történetét, amelyre szigorú ítész barátom, Százdi Antal bizonyára azt mondaná: „András! Túl hosszú! Ebből húzni kell.”.
Bizonyára megfigyeltétek, hogy a legemlékezetesebb evés-ivás élményhez leggyakrabban a szeretet, a meghittség, a barátság, a szerelem vagy halál társul. Családi ebéd, baráti sörözés, szerelmi vacsora gyertyafénnyel, illúziókkal és persze a halotti tor az emlékezéssel. Most, amikor életemnek egy ilyen kulináris örömét idézem fel, az előbbi állításom igazolást nyer. Az első ízemlékeim nekem is a szeretethez kapcsolódnak.
Emlékszem, még a múlt században történt, óvodás koromban, talán 1949-ben, amikor az elvtársak még szőtték a selymet, és a Vörös Csepel zúgta az ő hangját, és a Váci út állítólag felelt neki. Egy estébe hajló őszi délután cselédünk – mert nekünk az is volt, míg fizetni tudtuk – jött értem az óvodába. Német származású volt, és amikor valami feladatot akart adni, vagy fel akarta hívni a figyelmünket, csak annyit üvöltött katonásan: ’Aff!’. Ami auf-ot, magyarul fel-t jelentett. Én a homokba rajzolt horogkeresztből gyorsan ablakot csináltam, és ártatlan lélekkel szaladtam Anikó nénihez, és fogtam a kezét, és boldogan énekeltem, hogy „Naftalin útjai győzedelmesek...” Vagyis nagy Sztálin útjai győzedelmesek. Furcsa, de egész jól megfért beste kis lelkemben a nácizmus horogkeresztje és a naftalin. Anikó néni csitított, hogy ezt nem szabad így énekelni, és később elmesélte, félt, hogy feljelentik. De én csak zengtem a dalt üde mámoros ajakkal. Hazaérve várakozással töltöttem az időt. Apám vártam, aki mindig későn jött, mert szemináriuma volt, mert párttaggyűlése volt, mert túlórázni kellett.
Apám szelíd, szép, csinos ember volt. Igazi polgár, udvarias, szerény, félénk, aki a légynek sem tudott ártani. Apja bankár volt, ő maga nem szerezhette meg a doktorátust, mert egy román professzor megbuktatta, csak mert magyar volt. Apám Marosvásárhelyen volt jegyző, de ’45-ben Pestre menekült. Végre többség akart lenni, de megint kisebbség lett, osztályidegen. Csoda, hogy a nagy állami intézményben, amelyet nem udvariasságáról, tapintatáról ismertek, megmaradhatott harminc évet. Mielőtt megkérdezitek, ávós volt-e, kém volt-e, háromper-nemtudomhányas volt-e, és mielőtt bizottságot hoztok létre, írhat-e a Csepel újságba egy ilyen ember fia, elárulom a titkot: pénzügyi főelőadó volt, így is ment nyugdíjba 1975-ben.
De most még 1949 egyik estéjénél tartunk. Emlékszem, ott álltam az ajtó mögött, ugrásra készen. Vártam, csak vártam. Ahogy csak egy kisfiú tud várni, olyan csodavárón, lelkesedéssel, szeretetre éhesen. Hiába mondta Anikó néni, akit jobban szerettem anyámnál, mert soha egy rossz szava nem volt hozzám, mert mindig becézett, törődött velem, hiába mondta, gyere be a szobába, játsszunk. Én megmakacsoltam magam és vártam, miként a hős bolsevikok az Auróra cirkáló ágyúlövését a rohamra. Végre hallottam az ismert kopogást, családi jelünket: ti-ti-ti-tá-tá-ti-ti-ti. Apám nyitotta az ajtót, de szólni alig tudott, nem tudta letenni táskáját, mert nyakába ugrottam és üvöltöttem, ahogy később az én fiaim is: „Apu! Apu! Hoztál lepetést? Hoztál kertet?”. A lepetés meglepetést, a kert körtét jelentett. Apám megcsókolt jobbról-balról, felemelt magasra, és én lenéztem, és büszke voltam, hogy nagyobb vagyok nála. Aztán letett, és azt mondta: „Szervusz, Zizi!”. Mert a zizi nevű édességet nagyon szerettem, és arról nevezett így. – Persze, hogy hoztam lepetést, meg kertet is, meg zizit is – mondta. Vidd a kertet és mosd meg – és megsimogatott nagy kezével, gyöngéden. Ma is, ha apámra gondolok, mindig ez a gyengéd-erős, szép, simogató kéz jut eszembe. És olyan szelíden, kedvesen kért, hogy eszembe sem jutott ellentmondani, mentem körtét mosni. Aztán Laci bátyámmal és Éva nővéremmel odaültünk apámhoz közel a nagy, ovális, kerek, családi asztalhoz, és apám meghámozta, felszeletelte a körtét, és mi néztük, és versengve kapkodtuk ki a tányérból az elkészült szeleteket. Ő pedig csitított bennünket: „Lassan, lassan, mindenkinek jut.”.
Aztán beszélgettünk. Én megmutattam, hogyan kell horogkeresztet rajzolni. Nem értettem, miért lett ettől ideges apám. Mondta, nem szabad, és magyarázott valami nácikról, németekről, fasizmusról és valami nagy, csúnya háborúról. Aztán, hogy megvigasztaljam, elénekeltem neki a „naftalin útjai győzedelmesek”-et, de ő gyorsan az ablakhoz ment, becsukta, hiába mondtam, hogy meleg van. Jóval később mesélte, hogy egész életében félt. Marosvásárhelyen mint kisebbségi, mert magyar, Budapesten mint osztályidegen, mert bankárgyerek. De én ezt akkor nem tudtam, nem értettem, miért csitít. Megjött anyám az egyetemről, ahol tanult. Ő soha sem félt, de ebben a nemfélésben tönkrementek az idegei. Kinyitotta az ablakot. – Gyáva vagy, Pubi! – mondta apámnak. – Nicht von der kind. Ne a gyerekek előtt – kérlelte apám. Sajnos felnőttként kevésbé voltam félénk, mint apám és ez sok kárt okozott nekem a túlélésben, és kevésbé lettem bátor, mint anyám, ez pedig sok kárt okozott az úgynevezett karrieremben. Aztán anyám elénekeltette velem a naftalint, és jót nevetett. Megcsókolt. Naftalint lehet, de horogkeresztet rajzolni többet nem szabad, mondta. Megint körülültük az asztalt, hidegvacsora volt, mint csaknem mindig, tea, barnakenyér, túró, vaj, hagyma, fekete retek. Miközben anyám elmondta, hogy lefasiztázták, mert erdélyi dalokat énekeltetett, apám kis szeletkékből „katonákat” csinált, ezt is úgy kapkodtuk, mint előbb a körtét. Még sokáig figyeltük, miről beszélgetnek a nagyok, aztán elküldtek lefeküdni.
Amikor kicsik voltak a fiaim, én is szeletelve adtam nekik az almát és kertet. Ők is kikapkodták nevetve, versengve kezemből a „katonákat”... Azóta sok-sok év eltelt. A család széthullott. Először nővérem ment férjhez, elköltözött. Aztán Laci bátyám önként elbúcsúzott az élettől. Apámék különváltak, anyám Párizsba emigrált. A családi házat elhagytuk mindannyian. Már nem tudom, hová lett a nagy családi asztal. Csak az emlék éles még, ha erre az estére gondolok, a körtére, a nagy családi asztalra, apám simogatására. Azt kell hinnem, talán ez volt a boldogság, a kék madár, amelyet egész életen át kerestem. Ha új lakásom lesz, veszek egy nagy-nagy ovális asztalt, és körülüljük fiaimmal és veletek, barátaim.

Udvarhelyi Amdrás

 Születtem 1944. május 12-én Marosvásárhelyen, akkor még Magyarországon. 1944. szeptemberében menekülni kellett a háború elől magyar migránsként Budapestre. Itt nevelkedtem, itt végzetem tanulmányaimat.  Anyám dr. Fodor Ilona irodalomtörténész, aki meghatározta életemet. tőle tanultam a mindennapi olvasás és írás szükségességét. Kis kerülővel lettem újságíró. Voltam segédmunkás, kocsikísérő, könyvtáros, könyveladó, könyves propagandista. Újságíró diplomát 1981-szereztem, és még ugyanebben az évben az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem-népművelés végzettséget szereztem, 1986-ban magyar szakos diplomát.  Közben, 1977-től főállású újságíróként dolgoztam 2008-ig. Több üzemi és érdekvédelmi lap redakciójában dolgoztam.  Majd a Népszava, a Reform, a Kurír, a Magyar Nemzet, a Zsaru magazin következett. 1992-ben a Szabad Vasutas című érdekvédelmi lap, 1994-96 között a Hírkerek című sajtóterjesztési szaklap, 1996-tól 2006-ig a Postás Dolgozó lap felelős szerkesztője voltam. Ezen tevékenységemet 1997-ben és 2004-ben MSZOSZ díjjal ismerték el. Közben megnősültem. Két fiam van, mindegyik diplomás: egyik Bálint közgazdász diplomát, másik fiam, Dávid történelem tanári diplomát szerzett. 24 lapnak rendszeresen, több mint száznak ritkábban írtam. Több laptól önként megváltam, több laptól kirúgtak mindkét oldal karrieristái. Levleimet segédfogalmazó néven írom alá, mert mióta újságíró vagyok e honban nem volt, nem van sajtószabadság. 42 éves újságírói pályafutásom során több ezer cikket írtam. Hat könyvem jelent meg. Legfontosabb: a Napóleon a karrierista és a hőszerelmes, egy publicisztika kötetem: Nekünk így is jó, egy Csepeli csevegések cikkgyűjtemény és egy esszékötet: Ha szabad így mondanom. Faludy szerelmei, barátai és szerepei. Jelenleg A Hetedikkel együtt most már négy irodalmi lapnak – a Fövenynek, a Magyar Múzsának és a Versmondónak írok rendszeresen esszéket, interjúkat. Legutóbbi kirugatásom, 2008 óta főállású nyugdíjas vagyok: olvasok, írok, sétálgatok, és végre többet gondokodom. Jól vagyok.                   

Legfrissebbek a szerzőtől: Udvarhelyi Amdrás

Tovább a kategóriában: « Fake Szeretem a hajnalt »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned