Elhagyottan

Elhagyott az Isten. Vagy én hagytam el őt. Már nem tudom. Végül is mindegy. Elhagyott és kész. Mint anyám. Persze anyám kurva volt. Drogos kurva, apám szerint. Gyorsan meg is halt, négy éves sem voltam még. Mintha emlékeznék rá.
Egy sikátorban találtak rá. Apám szerint megérdemelte sorsát. Apám szerint én is megérdemlem sorsomat. Olyan vagyok, mint anyám, nem életre való.
Először tizenhat évesen ütöttem neki vissza. Eltörtem az orrcsontját. A nadrágszíj tompa csörrenéssel, puffanással esett ki kezéből a koszos konyhakőre. Előtte azzal csépelt. Könnybe lábadt szemmel méricskélt.
– Felnőttél, gyerek – mondta halkan. Mintha akkor egy pillanatra kijózanodott volna szakadatlan részegségéből. Orrából koszos, szakadt nadrágjára csöpögött vörös vére.
– Édesanyád jó asszony volt – nézett szemembe sokatmondóan Gergelyné, a házmester. Bibircsókos, borvirágos arcát örökké kócos, ősz, göndör frizura keretezte, néhány megmaradt foga – a mértéktelen sok dohányzástól – sötétbarnán bujdokolt szájában. – Apád pénzért árulta barátainak, ismerőseinek. Gyakran meg is verte, amikor ellenszegült neki. Egyszer még a karját is eltörte. Állítólag ő ölte meg. Ott, a zsinagóga tövében, azon a fás, bokros részen. Persze a rendőrök nem tudták rábizonyítani. A rendőrök soha, semmit sem tudnak bizonyítani. Káosz van a világban, fiam. Csak vigyázz magadra. Vigyázz apáddal.
Egy hónapja múltam tizennyolc éves. Már én felelek tetteimért, és tartsam is el magam, mondta apám. Eddig úgyis a nyakán éltem. El is mehetek a fenébe, ha akarok. Nem fogok neki hiányozni.
A harmadik emeleti függőfolyosón botorkált három lépéssel előttem, szorította a korlátot, hogy el ne essen. Valószerűtlenül vékony lábait átnyaláboltam, s átlendítettem a rozsdás vaskorlát másik oldalára. Egyik kezével még kapaszkodott. Nem szólt semmit, csak nézett rám elkerekedett szemekkel. Aztán nevetni kezdett, rekedten, éles, magas hangon. Még zuhanás közben is.
Kicsavarodott testét körbeölelték a sárga rózsák, a tűzliliomok és az amarilliszek.
Nem jelent meg az Isten. Talán tényleg elhagyott. Én felelek tetteimért. De akár el is mehetek innét, örökre. Már úgysem fogok senkinek sem hiányozni. Tényleg olyan vagyok, mint anyám, nem életre való. De akkor sem lehet apámnak igaza.

Utoljára frissítve:2019. március 07., csütörtök 23:55
Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Egervári József

Tovább a kategóriában: « Badarság Szárnyalás »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned