Karácsonyi ballada

December huszonnegyedike délutánja volt. Három óra. A nagy falióra hangosan takkolt benn a szobában, és a konyhában kuporgó asszony tízpercenként felkelt a hokedliről, benézett a szobaajtón, mert csak onnan látta a diófaszínű, szép órát. Most megint felállt, odalépett. Egy darabig nézte a mutatókat, aztán sóhajtott, és visszahátrálva a konyhába, leült az asztal mellé.
Már elmúlt három óra, az asszony fejében egy irányba keringtek a gondolatok, egyre szűkölő spirált írva le.
„A Barun kocsma ilyenkor kettőkor bezár. Az keresztény ember, annak szent a karácsony. Hazaküld mindenkit. Pálinkát nem mér ilyenkor, csak bort. Kettőkor be is zár. De a zsidó, a zsidó az nem törődik ezzel, az nyitva tartja a kocsmát akármikor is, hogy a nyüvek vessék fel, annak mindegy a szegény asszony sora. Ott még ilyenkor is ihatik, aki akar. De hát, ez az ember csak nem ment el a falu túlvégére inni még. Hisz vagy egy óra út oda, aztán meg vissza. Az asszony ekkor kinézett az ablakon. A téli délután elszürkült lassan, de azért még jól lehetett látni az egyre sűrűbben hulló havat, és azt is, hogy a pelyhek szépen elrendeződve, ferdeszögben egy irányba rohannak. Már délelőtt feltámadt a szél, és azóta is egyre erősödött. A falu nemsokára egyenletes, méteres fehér lepel alatt lesz. Az utcákon bajos lesz a járás. Még becsúszik valahol az árokba, aztán odaveszik, nem, nem ment az el a zsidóhoz. Biztos együtt indult haza a Vörös Szabóval, aztán betértek még hozzá, hogy vágja meg az isten, ez minek iszik máshol, hisz tudja, hogy van itthon bor karácsonyra, vett vagy öt litert még tegnapelőtt; jesszus, csak nem megitta már mind? Nem, persze, hogy nem. Kinn van a két demizson a pajtában, a szalma között. Nem tudott az már kimenni este a pajtáig, hisz a lábán se nagyon állt már, ma meg elment korán. Hogy fog hazajönni a Vörös Szabótól, ha ott pálinkát iszik, akkor megint istentelen lesz itthon. Úristen, már mindjárt fél négy. Mennyi fér ebbe az emberbe? Az asszony meredten nézte az ajtót, reménykedve, hogy kinyílik, és férje egyenesen, határozott léptekkel lép be rajta, tekintete tiszta lesz, leheletén pedig csak egy kis bor érződik majd. Hozzálép, megöleli, aztán a gyerekeket is egyenként, szépen, álmodta az asszony egy percre magát a múltba. Aztán sóhajtott megint. Nem így lesz. Már nagyon régóta nem így van. Az lesz, hogy már az ajtó nyitásában, nem, már a kapu nyikordulásában is benne lesz az eljövendő néhány óra története. Az lesz, hogy a lábán is nehezen álló ember büdösen, véreres szemmel fog megállni az ajtóban. Aztán beljebb jön, leül az asztalhoz, belekezd majd a szokásos valamelyikébe; mit bámulsz te szerencsétlen istenátka? Hozd ide a boromat, a kurva anyádat! Nem hozod? Adj enni, köpedelem, mert a rohadt anyád még főzni sem tanított meg, te hülye dög! Milyen szarvakarék gyereket szültél, te tetű? Aztán jön egy pofon, majd feláll, nekiáll rendesen, ököllel. Akkor aztán a legidősebb fiú megpróbálja lefogni, vagy leütni az apját, de ezzel a bikaerős emberrel még ilyen állapotában sem bírnak ketten se, falhoz vágja majd a Jóska gyereket, hogy az ott is fog maradni. Közben a kisebbik gyerek, a hibás, a „szarvakarék”, óvatosan felveszi a kabátját, és kisurran az ajtón. Hibás a feje, de hajszálpontosan tudja, mikor kell menekülőre fogni. Kisurran és meg se áll az öregapjáékig. Ott is marad, tudja, hogy az apja oda nem megy utána. Apósától fél, az egyszer, amikor utána ment a menekülő családnak, a vasvellával várta a kapuban. Hát, oda nem megy.
Át kellett volna időben menni anyámékhoz, gondolja hirtelen az asszony, kinéz az ablakon. Odakint már majdnem besötétedett, a szél meg istenigazából rákezdte. A hó pedig vízszintesen száguldott. Már nem tudunk elindulni. Ez meg itthon lesz nemsokára. De hol eszi a fene eddig?
Az asszony hirtelen felriadt a réveteg, rémületes lebegésből. Valamit tenni kell, ebbe a félelembe merevedett ücsörgésbe csak belepusztulni lehet. Akárhogy is lesz ez a karácsonyeste, kezdődjék el, lesz, ami lesz. Felnézett, szeme a Jóska gyerek szemével találkozott. A fiú meredten nézte az anyját, kérdezett, bár nem szólt semmit.
Az asszony gondolkodott még egy pillanatig, aztán döntött:
– Te, Jóska, menj már át a Vörös Szabó Béla bátyádékhoz, apád ott felejtette magát nagyon. Menj át, aztán, aztán gyertek haza – fejezete be az asszony, és most nem nézett a fiára, mert tudta, hogy mit mond, és mit kér. Olyat, amit nem kérhet.
A fiú még egy kicsit ülve maradt, nézte az anyját, aztán felállt, a fogashoz lépett, levette a bekecsét, fejébe nyomta a kucsmát, kinyitotta az ajtót, kilépett egy szó nélkül.
Kintről metsző hideg szél és hó zúdult be abban a két pillanatban, amíg a fiú becsukta maga mögött az ajtót.
Az asszony is felkelt. Teríteni kell, meg kell melegíteni az ételt. Talán, ha terített asztalt és meleg ételt talál az ember, akkor békén hagyja, és eltelik ez a karácsony békében. Lefekszik időben, kialussza magát, azt reggel sem abajgatja.
– Gyere Tibikém, megterítünk.
A kisebb legényke feltápászkodott a sarokból, arcán az örökös mosoly. Beszélni nem tudott nagyon, de a mosoly mindig ott volt az arcán. Mindig. Az asszony most vette észre, a kabátját ott tartotta maga mellett, hogy ha menekülni kell, ne akkor kelljen keresgélni. Nem, Tibike nem volt buta. Annyira nem, ahogy mondták, és az asszony nem először gondolt arra, hogy ha nem lenne az apja, meg az örökös félelem, akkor ez a gyerek talán nem bújna el mindig, és talán beszélne is.
Feltették a szobai asztalra a fehér ünnepi abroszt, kirakták a tányérokat. Aztán az asszony a sparhelthez lépett, a nagy fazekat a levessel visszahúzta a platnira. A sültet meglocsolta, aztán visszatette a sütőbe. Magára terítette a nagy kendőt, és gyorsan, hogy ne hűljön a konyha, kiszaladt a pajtába az eldugott borért. Úgyis be kell hozni, akkor már inkább most, talán ha látja az ura, hogy milyen szép engedelmes, van enni, meg inni, akkor…
Nehezen találta a demizsont, már nagyon fázott, mire kitapogatta a szalma között. Szaporázta visszafelé lépteit. A szél szembe fújt, az asszony szinte semmit se látott. A hó nagyon sűrűn rohant vele szembe, egyre jobban érezte a csontig hatoló szelet és hideget. Remélte, a Jóska gyerek elbír az apjával hazafelé ebben a kutya időben.
Mikor belépett a konyhába, és kipislogta a szeméből a havat,a Jóska gyerekott ált a konyha közepén. A bekecset még nem vette le, most kezdett a hó leolvadni róla. Egyedül volt.
– Hát apád? – kérdezte volna az asszony, de a fiú rögtön mondani kezdte kérdés nélkül is.
– Hát, édesanyám, Vörös Szabó bátyám nagyon mélyen aludt. Be volt rúgva istenesen, ahogy Mari néném mondta, úgy gyütt haza már vagy két órája. Apám nem volt vele, úgy mondta Mari néném. Aztán Mari néném felverte a Béla bátyámat nagy nehezen. De nem emlékezett az csak alig valamire. Asszonta, hogy apámmal ittak a Braunnál, aztán amikor elgyüttek onnan, bementek Birkás bácsihoz, pálinkát venni, de aztán ott maradtak, ittak. Aztán Béla bátyám már nem emlékszik, hogy gyütt haza. Annyit mondott, mintha apám azt mondta volna, hogy elmegy a Weisz kocsmába rumér, mert Birkás bácsi pálinkája nem jó. De ezt már nem tudja igazán. De Béla bátyám tényleg nagyon be lehetett rúgva, okádott is, miközben faggatta a Mari néném. Aztán a Mari néném adott neki egy pofont, hogy összeocsmánykodja a szobát. Hát, édesanyám, apám meg akkor a Weisznél van, alighanem. De már nem lehet, mert mostanra az is bezárt. Nem tudom, hol lehet. – a fiú merően nézte az anyját. A szeme megint kérdezett.
Az asszony talán életében nem gondolkodott ilyen tisztán, gyorsan, világosan. Ha az embere a Vörös Szabóhoz hasonló állapotban volt, és még eljutott a Weiszhez, és ott ivott még, hát, bírja az italt, de ennyire azért nem. A szél most már üvöltve kergeti a havat, és erősen fagy. Ha elfeküdt valahol. Ha elfeküdt. A Weisz messze van, a falu végén túl egy darabbal.
Döntött. És, miközben megformálta a mondatokat, valami nagyon békés nyugalom szállta meg. Nagyon nagy béke.
– Hát, fiam, nincs mit csinálnunk, valahogy majd hazajut apád. Talán volt annyi esze, hogy bement valahová melegedni hazafelé. Reggelig, ha nem jön, majd elmegyek a csendőrökhöz, azt szólok, hogy nincs meg.
– Édesanyám – szólalt meg a fiú nagyon csendesen. – Azt fogják mondani, hogy még ma este keresni kellett volna, mert hogy így biztos halára adtuk. Lecsukhatják édesanyámat. Engem is.
Az asszony úgy nézet a fiára, ahogy eddig tán sose.
- De fiam, hisz elmentél egész a Savanyú kúton túlra, hisz ott is kerested apádat. Majd ott vesztél a szélben, ezért aztán hazafordultál, de nézted az utat, az árkokat. Aztán arra gondoltál, hogy apád bemenekült valahová az ocsmány idő elöl, és arra is gondoltál, hogy mindenhová nem kopoghatsz be, hogy ott van-e. Megnyugodtál, hogy valahol majd kivárja a csúfság végét - és az asszony továbbra is merően nézett a fia szemébe. Aztán valami nagyon kemény hangon, olyannal, ami talán nem is volt neki, így fejezte be:
– Hát így beszélj, ha kérdeznek!
Azzal nekifordult a sparheltnek. A válla felett szólt csak vissza:
– Tálalok. Együnk. Éhen nem halhatunk attól, hogy apád kujtorog. És tölts bort. Nekem is. Iszok egy pohárral én is.
A fiú egy szó nélkül levette a bekecset, megfogta a demizsont, és a kancsóba töltött egy liternyi bort. Bevitte az asztalra. Az asszony meg mögötte már hozta a levest. A fiútöltött mindhármuknak. Kézbe vették a poharat, az asszony a fiai felé emelte. És mielőtt belekortyolt volna, ennyit mondott:
– Ne féljetek, nem ment az be sehová az idő elöl, annyi esze már nem volt. Ezen a karácsonyon csak ránk nézett az isten.

Utoljára frissítve:2019. február 04., hétfő 16:11
Csató Gyula

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Csató Gyula

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned