Bolti blamázs

A pénztáros hölgy felszisszent. Na, megint egy pályatévesztett, vevőrühellő kereskedő - gondoltam, és
igyekeztem menteni a menthetőt. Megpirongattam a lánykámat, mert meglökte az ifiasszony kezét, s
így a vonalkód-olvasó masina kétszer könyvelte el ugyanazt a halkonzervet.
– Csak azt vedd el, amivel a néni már végzett, ne kapkodj! - folytattam, gyanítva, hogy ekkora balhé
ebben az üzletláncban talán még sosem történt.
A sértett fél elkérte kolléganőjétől a törlőkulcsot, elvégezte a szükséges műveleteket, és hangtalanul
szembesítette tovább a fogyasztói társadalom produktumait, a csipogó automatával.
Mosolyszünet. Fényszegény tél. Hervatag áruk, melankolikus vevők, idegbeteg eladók. Ez a nő is
tiszta pipa, de legalább türtőzteti magát - elemeztem a szituációt, s közben azon spekuláltam, mit
mondhatnék még kedvest, szépet neki, hogy érezze szolidaritásomat, megértse, hogy vele vagyok,
tapasztalatból ismerem a dolgozó ember sanyarú sorsát, akit mindenki macerál, hátráltat, rugdos, és
jobb belátásra bírjam. Tudom, hogy az én Vikim egy fegyelmezetlen csitri, amolyan minden lébe
kanál kiscsaj, de mégsem pofozhatom fel itt, mindenki előtt. Majd otthon megkapja a magáét! Még
ilyen blamázst!
Időközben elfogytak a futószalagról az általunk vásárolt nyerő termékek, fizettem, és lesújtva
távoztam. Mérgesen, bűntudattal, kedvtelenül. Nem sikerült elsimítani az ügyet.
Ekkor azonban valami történt. Hangok csiklandozták meg a dobhártyámat:
– Nem a kislány volt ám a hibás!
Oké, régen jártam fülészeten, de csak azért, mert azt hittem, nincs baj a hallásommal.
Visszafordultam. És egy Sherlock Homes-i pillantással, minden kétséget kizáróan megállapítottam,
hogy nem hallucináltam, ezek a tündéri szavak valóban elhangzottak, méghozzá a pénztárosnő ajkáról.
Ott állt a karácsonyi fényektől csillogó lampionok alatt, és mosolygott.

Utoljára frissítve:2018. december 03., hétfő 09:29
Wessely Gábor

Van az úgy, hogy az ember áll a szélben, és szeretne visszafújni. Mert egyenrangúnak érzi magát az elemekkel. Sőt, uralkodni vágyik rajtuk. Aztán rádöbben, hogy se rangja, se hatalma, de még jelentősége sincs. Ha eltűnne a Földről – az ember, az emberiség – mi sem változna. Legföljebb a jéghegyek nem ütköznének titanicokba. 

*

Ha eltűnnék így 57 évesen, mi történne? Néhányan megsiratnának, néhányan fellélegeznének, a gyerekeim szociális segélyt és tandíjmentességet kapnának az egyetemen, az ezredfordulós életérzéseket pedig egy firkásszal kevesebb vetné papírra. Kertem virágai kókadoznának, krumplibogarai tapsikolnának, ám összességében, nem borzadna bele nemlétembe a táj. A Nap ugyanúgy melengetné a krokodiltojásokat, mint eddig.

*

Tíz évig földmérő mérnökként dolgoztam, főként a Hortobágyon fejtve ki áldásos tevékenységemet. Huszonöt éve újságíróként keresem a kenyeremet, de nem mindig találom. Tolna megye Tolna városában élek a feleségemmel és három gyerekemmel; a Balaton-alvidék glosszabajnokának tartom magam. Sokfelé laktam már. Elhintem morzsáimat néhány kisfaluban és nagyvárosban, néhány éven, évtizeden át. Hátha összeáll belőlük egy kenyér…

 

 

Tovább a kategóriában: « Légó Tűz körül »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned