Üres

 

Anya, megfojtasz, elmegyek. Göcsörtös betűkkel írta a papírtörlődarabra. Táskáját átvetette a vállán, lényegében üres volt. Aztán kisétált azon a kurva ajtón az a hálátlan ribanc. Legalábbis apja ezekkel a szavakkal mesélte a Kiskoszosban a Tótlacinak. Tótlaciban volt valami bárgyú megbízhatóság, úgy tudott nézni, mint egy buzgó kispap gyóntatás közben, aki minden erejével azon van, hogy tekintetével megértéséről biztosítsa a másikat.

Az anya találta meg reggel a cetlit. Alig bírta kibetűzni. Köntöse zsebébe tette, majd főzött egy kávét. Fél óra alatt sikerült csak kipofoznia az ágyból a férjét. Újabb fél óra volt, mire a reggeli királyi szarás után az végre elment.

Egyedül maradt a lakásban. Bement a lánya szobájába. Ott állt a kihúzható kanapé előtt, amit még húsz éve szerzett az apa a Tótlacival. A lány már két hónapja hozzá sem nyúlt az ágyhoz, csak ételért és pénzért járt haza. Lerogyott a kanapéra, mintha hatalmas erővel húzta volna a föld középpontja felé az a cetli. Ült. Nézett. Erős fény tört át a zsalugáteren. Lomhán mozogtak a porszemek az ablak közelében. A lány már megint nem takarított. Ült. A könyvespolcot bámulta. Majd a kezét. Hüvelykjével ujjperceit gyömöszölte. A tenyere üres volt. Minden üres volt.

Mécs Anna

Nagycsaládban nőttem fel, összesen nyolcan vagyunk testvérek, közülük öten, az „öt kicsi” vagyunk édesanyám és édesapám közös gyermekei. Már kiskoromban rengeteg inger ért, sok nézőponttal találkoztam, és akár egy dél-olasz családban, mindig nagy volt a zsivaj és a szeretet.

Édesapám eredetileg villamosmérnökként dolgozott, de mivel születésem nagyjából egybeesett a rendszerváltással, így én őt már csak politikusi működés közben ismertem meg; gyerekként nagyon szerettem vele koszorúzásokra, megemlékezésekre járni, vagy csak bemenni vele a parlamentbe vagy a „Fehér házba” és rajzolgatni az irodájában. Édesanyám színházi dramaturg, vele pedig a színházi kulisszák mögé osonhattam: a színházi büfé bohémsága, zsongása, a próbafolyamat néha monoton szépsége, néha feszült alkotói légköre nagyon megfogott.

Édesapám mélyen katolikus családból származik, édesanyám pedig mélyen ateistából (ami anyai nagyanyám oldaláról zsidó gyökerekkel is átitatott), de soha nem volt közöttük feszültség ebből, és mi is megtapasztalhattuk a katolikusság közösségteremtő erejét, ugyanakkor néha álságos arcát is, és megvolt a szabad választásunk. 16-17 éves koromig jártam rendszeresen templomba, cserkészkedtem, utána viszont már nem éreztem magaménak se az istenhitet, se az egyházat – mindamellett, hogy a jézusi alapértékekkel, a szeretet és a szolidaritás fontosságával nagyon mélyen azonosulni tudok.

A könyvek szeretete mindkét szülőm családjában alapvetés volt; kis lakásunk fala könyvekkel volt kitapétázva. Sok jól író felmenő volt mindkét oldalon, például édesapám nagybátyja, a maga korában rendkívül népszerű Mécs László, pap-költő volt, édesanyám nagyapja pedig Magyar Elek, aki Ínyesmesterként tett szert nagy hírnévre – és még sorolhatnám. Már kiskoromtól szerettem szövegeket farigcsálni, de az olvasás igazi, odaadó szeretete csak késő kamasz koromban kezdődött. Addig a kötelező olvasmányok sokszor untattak, nem faltam az oldalakat, csak vánszorogtam. És kissé feszített is ez a hatalmas családi műveltség, a híres felmenők, a rengeteg könyv, az a sok információ, amiről úgy éreztem, tudnom kéne. De nem tudtam, hogyan találjak fogást rajtuk. Aztán a Városmajori Gimnázium két fakultációja, a szociálpszichológia és a dráma segített. Mert ott olyan 20. századi könyveket adtak a kezünkbe mint az Egerek és emberek, a Száll a kakukk fészkére vagy a Godot-ra várva, amelyek azonnal beszippantottak. Ezzel egy időben a matematika világa is lenyűgözött: rendkívül jó tehetséggondozó tanárunk volt. Nagyon élveztem a kreatív problémamegoldást, amit igényelt egy-egy versenyfeladat. Mivel nagyon jól ment, így matematikaszakra jelentkeztem – úgy voltam vele, hogy az irodalmat, színházat lehet hobbiként is csinálni, de a matekot nem; azt hiszem, nem volt teljesen igazam.

A természettudományi karon elkezdtem az egyetemi lap számára cikkeket írni. Így az egyetemen is folytatódott matematika és írás párhuzamos jelenléte, ami végül matematika-magyar tanári mesterszakban csúcsosodott ki. Végigkísért ez a kettősség, és leginkább a tudomány kommunikációja állt hozzám közel, az Élet és Tudományba, az Index-re, vagy a HVG Szellem rovatába is írtam cikkeket, illetve az ELTE tudománykommunikációs mesterszakán is dolgoztam. Diplomázás után Szegeden kezdtem el a matematikatanári doktori képzésemet, melynek keretében fél évet Amszterdamban töltöttem. Ez alatt az idő alatt egyre tisztábbá vált számomra, hogy a matematika mint főfoglalkozás, illetve a kutatói pálya nem az én világom, valami másra vágyom.

Elkezdett egyre jobban vonzani az írás, egyre inkább vágytam rá, hogy megörökítsek bennem lapuló érzéseket, világokat. Addig olyan megközelíthetetlennek tűnt az a világ, azt gondoltam, valaki írónak születik, valaki meg nem, és hogy azt nem lehet csak úgy megpróbálni. Ebben a hitben biztos az is közrejátszott, hogy kiskorom nyarai során visszatérő vendégek voltak a szigligeti kertünkben az Alkotóház híres írói – akik tényleg olyan igazán írószerűek voltak, míg nekem se szivarszagom, se szakállam, se furcsa, idegen szavaim nem voltak.

Mégis azt gondoltam, bemerészkedem ebbe a világba: és elmentem 2013-ban a Fiatal Írók Szövetségének (FISz) táborába, akik nagyon nyitottan fogadnak bárkit, aki szeretne velük műhelyezni. Nem kérdezik, hányat publikáltál eddig, vagy hogy miért vagy itt, hanem örülnek, hogy jössz. Valahol ott kezdődött ez az egész, elkezdtem szövegeket farigcsálni – persze előtte is voltak kis próbálkozások – és elkezdtem azokat megmutatni embereknek, meghallgatni, amit mondanak rá, elkezdtem publikálni is az írásokat. Sok segítőm, műhelyvezetőm volt, akiktől tanulhattam. Az egyik Elekes Dóra volt, akit a FISz táborából ismertem. Ő olvasta pár írásomat, és megkérdezte, van-e egy kötetre való, mert éppen pályakezdők megjelentetését tervezik a Scolar Kiadó új sorozatában. Akkor még csak pár írásom volt, azokat elküldtem, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a kiadó szerkesztőitől, így megállapodtunk: bő fél év múlva leadom a kötet anyagát. Nekem jót tesz a határidő, és ha vannak keretek, így megtáltosodtam, és elkészült a kötet 2017 nyarára, és ősszel jelent meg Gyerekzár címmel.

Az elmúlt években azt is megtapasztaltam, hogy munkavégzés szempontjából a szépírást egyelőre nem tudom főfoglalkozásként elképzelni: egyrészt anyagi szempontból se, másrészt a mindennapokban sok interakcióra van szükségem, csapatmunkára, és mellette kiegészítésként ideális számomra az elmélyült alkotás. Így heti négy napot töltök a munkahelyemen – ahol szintén szövegírással foglalkozom –, és egy napot tudok a szépírásra fordítani.

 

Tovább a kategóriában: « Sárga Élményhalál »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned