Fogást találni

Utálom a kézfejemet. Kidüllednek rajta az erek. Kiszárad télen, felhasad a bőröm, és a véres sebekbe ragad a kesztyű. Most meg fáj is. Rohadtul. Ököllel a falba vágtam. Orvoshoz kellett mennem. Beutaltak gyógytornára. Egy idős nő is jár. Neki a csuklójával van valami. Biztos a gurulós szatyor. Meg egy férfi is van, hatvan lehet, de tizenhatnál megrekedt. Meg ott az orvos, aki még élvezi is ezt az egész bizarr szarságot.

Mert hogy csoportos gyógytorna kézsérülteknek. Kinek jut eszébe. Hogy felnőtt fejjel együtt tekerjem a csuklóm, meg közösen pöcköljek vadidegenekkel. Most megyek a harmadszorra. Már az elsőtől is viszolyogtam. Semmit nem tudtam felidézni utána. Se az embereket, se a helyszínt, se a gyakorlatokat. Teljesen töröltem. A másodikra menet el is tévedtem. Késtem öt percet. Úgy bámultak. Húztam le a kesztyűt, szerintem első szex előtt érzi így magát a szűzlány, amikor a kiéhezett férfi tépi le a ruháját, ő meg szégyelli a testét. Azok a lenéző pillantások. Miért nem ápolja a kezét a kisasszony, gondolják. Ápolom, bazdmeg, de ezzel nem tudok mit csinálni. Most is olyan, mint a rinocérosz segge. Ez van. De ennek a szerencsétlen hatvanasnak, úgy tűnik, így is tetszem. Néha fel-felsandítottam a kezemről, és akkor láttam, hogy kéjesen néz. De nem pedofilos kéjesen, hanem mint egy tinédzser.

Három megálló négyeshatossal. Mehetnék gyalog is, de a Margithídon olyan veszettül fúj a szél, hogy az arcom is úgy nézne ki utána, mint a kezem. A villamoson majdnem elvágódom. Sose kapaszkodom. Nem fogom meg a rudakat, meg a lógó fogantyúkat a sok szaros kéz után. Inkább essek el. Csak nyanyák vannak. Ők markolják a villamost ezerrel, gondolom félnek a combnyaktöréstől. A Mechwartot még mindig rühellem. Mintha oda folyna le a rózsadombiak összes mocska.

Sötét ez a kórház. Pisilnem kell. A vécét a sorozatos, szándékos mellévizelések miatt lezártuk, ezt írták a férfira, meg hogy a kulcsot kérjék a nővértől. A női nyitva van, még jó, hogy mi nem rosszindulatúan járunk pisálni. Na, legalább itt leveszem a kesztyűt, így hamarabb szokom a meztelenséget. De nemcsak az a baj, hogy ótvar a bőröm, hanem hogy tömzsi virsliujjaim vannak, mint anyámnak. Na meg a fémallergia. Mintha direkt úgy tervezték volna az ujjaimat, hogy soha a büdös életben ne lehessen rájuk húzni semmit. Bezzeg az idősebb hölgynek olyan finom keze van. Nem is illik a szolgalelkű ábrázatához. Múltkor is, ahogy nyúlt a dolgokért, olyan furcsa volt. Mintha folyamatosan megkérdőjelezte volna a szándékát. Nem is, mintha megkérdőjelezte volna, hogy jogában áll nyúlni bármiért is.

Jön szembe a doki, basszameg. Reméltem, nem lesz ma bent. Hogy beteg, vagy disszidált, vagy meghalt. Bármi, csak maradjon el, mint kúper előtti este, amikor imádkozol, hogy üsse el a villamos a tesitanárt. És riadtan ébredsz, mert álmodban rovod a köröket, és a tesitanár mindig elölről kezdi a számolást. A doki jön, jön, én gyorsan elkezdek kotorászni a táskámban. Nonszensz ötlet, hogy nem akarom észrevenni. Hangosan rám köszön, örülök, hogy időben tetszett. Nem tetszett, elhiheted. Nem mondom neki. A többiek már bent készülődnek, tessék csak menni, mindjárt jövök. Biztos megy a mosdóba. Na, itt a szándékos félrehugyáló, tipikusan az a fajta. Frigid nő várja otthon, katonás rendben a farka, itt meg szabadon engedheti.

Benyitok a szobába. Erre kurvára nem voltam felkészülve. Ezek ketten. Az idős hölgy meg a hatvanas tinédzser. Teljesen belefeledkeznek. Észre sem veszik, hogy az ajtóból bámulom őket. Áhítatosan tekerik a kezük. Szinte csukott szemmel. Aztán elkezdik simogatni az asztalt, egyre gyorsabban. Aztán ökölbe zárják a kézfejüket, majd kitárják, olyan lassan, mintha valami elcseszett indiai meditációs zenére csinálnák. A hölgy még a csípőjét is ringatja. Aztán megint az asztalra teszik a kezük, most ökölben. Előre görgetik, mintha bukfencezne a kézfejük. Mindkét kézfejüket nyugodtan az asztalra helyezik. Majd lassan elkezdik mozgatni az ujjaikat, mintha azok békés tengeren hullámzó gumimatracok lennének. Az ujjaim maguktól életre kelnek. A lábaimhoz közelednek. Két kezemmel finoman dobolok a két combomon. Behunyom a szemem. Beszálltam. Mi a szar van velem? Érzem a ritmusuk. Megnyugszom.

Egyszerre nyitjuk ki a szemünket. Észrevesznek. Kissé zavartak. De most végre. Végre az őszes faszi nem flörtöl egy pillanatig, amíg feleszmél. A nyanya meg végre nem kér bocsánatot a puszta létezéséért a tekintetével. Jön az orvos, lefele néz, még a sliccét igazítja, kezdhetjük, mondja a tokájától öblösen.

Mécs Anna

Mécs Anna

Nagycsaládban nőttem fel, összesen nyolcan vagyunk testvérek, közülük öten, az „öt kicsi” vagyunk édesanyám és édesapám közös gyermekei. Már kiskoromban rengeteg inger ért, sok nézőponttal találkoztam, és akár egy dél-olasz családban, mindig nagy volt a zsivaj és a szeretet.

Édesapám eredetileg villamosmérnökként dolgozott, de mivel születésem nagyjából egybeesett a rendszerváltással, így én őt már csak politikusi működés közben ismertem meg; gyerekként nagyon szerettem vele koszorúzásokra, megemlékezésekre járni, vagy csak bemenni vele a parlamentbe vagy a „Fehér házba” és rajzolgatni az irodájában. Édesanyám színházi dramaturg, vele pedig a színházi kulisszák mögé osonhattam: a színházi büfé bohémsága, zsongása, a próbafolyamat néha monoton szépsége, néha feszült alkotói légköre nagyon megfogott.

Édesapám mélyen katolikus családból származik, édesanyám pedig mélyen ateistából (ami anyai nagyanyám oldaláról zsidó gyökerekkel is átitatott), de soha nem volt közöttük feszültség ebből, és mi is megtapasztalhattuk a katolikusság közösségteremtő erejét, ugyanakkor néha álságos arcát is, és megvolt a szabad választásunk. 16-17 éves koromig jártam rendszeresen templomba, cserkészkedtem, utána viszont már nem éreztem magaménak se az istenhitet, se az egyházat – mindamellett, hogy a jézusi alapértékekkel, a szeretet és a szolidaritás fontosságával nagyon mélyen azonosulni tudok.

A könyvek szeretete mindkét szülőm családjában alapvetés volt; kis lakásunk fala könyvekkel volt kitapétázva. Sok jól író felmenő volt mindkét oldalon, például édesapám nagybátyja, a maga korában rendkívül népszerű Mécs László, pap-költő volt, édesanyám nagyapja pedig Magyar Elek, aki Ínyesmesterként tett szert nagy hírnévre – és még sorolhatnám. Már kiskoromtól szerettem szövegeket farigcsálni, de az olvasás igazi, odaadó szeretete csak késő kamasz koromban kezdődött. Addig a kötelező olvasmányok sokszor untattak, nem faltam az oldalakat, csak vánszorogtam. És kissé feszített is ez a hatalmas családi műveltség, a híres felmenők, a rengeteg könyv, az a sok információ, amiről úgy éreztem, tudnom kéne. De nem tudtam, hogyan találjak fogást rajtuk. Aztán a Városmajori Gimnázium két fakultációja, a szociálpszichológia és a dráma segített. Mert ott olyan 20. századi könyveket adtak a kezünkbe mint az Egerek és emberek, a Száll a kakukk fészkére vagy a Godot-ra várva, amelyek azonnal beszippantottak. Ezzel egy időben a matematika világa is lenyűgözött: rendkívül jó tehetséggondozó tanárunk volt. Nagyon élveztem a kreatív problémamegoldást, amit igényelt egy-egy versenyfeladat. Mivel nagyon jól ment, így matematikaszakra jelentkeztem – úgy voltam vele, hogy az irodalmat, színházat lehet hobbiként is csinálni, de a matekot nem; azt hiszem, nem volt teljesen igazam.

A természettudományi karon elkezdtem az egyetemi lap számára cikkeket írni. Így az egyetemen is folytatódott matematika és írás párhuzamos jelenléte, ami végül matematika-magyar tanári mesterszakban csúcsosodott ki. Végigkísért ez a kettősség, és leginkább a tudomány kommunikációja állt hozzám közel, az Élet és Tudományba, az Index-re, vagy a HVG Szellem rovatába is írtam cikkeket, illetve az ELTE tudománykommunikációs mesterszakán is dolgoztam. Diplomázás után Szegeden kezdtem el a matematikatanári doktori képzésemet, melynek keretében fél évet Amszterdamban töltöttem. Ez alatt az idő alatt egyre tisztábbá vált számomra, hogy a matematika mint főfoglalkozás, illetve a kutatói pálya nem az én világom, valami másra vágyom.

Elkezdett egyre jobban vonzani az írás, egyre inkább vágytam rá, hogy megörökítsek bennem lapuló érzéseket, világokat. Addig olyan megközelíthetetlennek tűnt az a világ, azt gondoltam, valaki írónak születik, valaki meg nem, és hogy azt nem lehet csak úgy megpróbálni. Ebben a hitben biztos az is közrejátszott, hogy kiskorom nyarai során visszatérő vendégek voltak a szigligeti kertünkben az Alkotóház híres írói – akik tényleg olyan igazán írószerűek voltak, míg nekem se szivarszagom, se szakállam, se furcsa, idegen szavaim nem voltak.

Mégis azt gondoltam, bemerészkedem ebbe a világba: és elmentem 2013-ban a Fiatal Írók Szövetségének (FISz) táborába, akik nagyon nyitottan fogadnak bárkit, aki szeretne velük műhelyezni. Nem kérdezik, hányat publikáltál eddig, vagy hogy miért vagy itt, hanem örülnek, hogy jössz. Valahol ott kezdődött ez az egész, elkezdtem szövegeket farigcsálni – persze előtte is voltak kis próbálkozások – és elkezdtem azokat megmutatni embereknek, meghallgatni, amit mondanak rá, elkezdtem publikálni is az írásokat. Sok segítőm, műhelyvezetőm volt, akiktől tanulhattam. Az egyik Elekes Dóra volt, akit a FISz táborából ismertem. Ő olvasta pár írásomat, és megkérdezte, van-e egy kötetre való, mert éppen pályakezdők megjelentetését tervezik a Scolar Kiadó új sorozatában. Akkor még csak pár írásom volt, azokat elküldtem, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a kiadó szerkesztőitől, így megállapodtunk: bő fél év múlva leadom a kötet anyagát. Nekem jót tesz a határidő, és ha vannak keretek, így megtáltosodtam, és elkészült a kötet 2017 nyarára, és ősszel jelent meg Gyerekzár címmel.

Az elmúlt években azt is megtapasztaltam, hogy munkavégzés szempontjából a szépírást egyelőre nem tudom főfoglalkozásként elképzelni: egyrészt anyagi szempontból se, másrészt a mindennapokban sok interakcióra van szükségem, csapatmunkára, és mellette kiegészítésként ideális számomra az elmélyült alkotás. Így heti négy napot töltök a munkahelyemen – ahol szintén szövegírással foglalkozom –, és egy napot tudok a szépírásra fordítani.

 

Legfrissebbek a szerzőtől: Mécs Anna

Tovább a kategóriában: « Elveszve az erdőben Oszlop a földben »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned