A LOMBOK KÖZÖTT SZÉL ZIHÁL

A lombok között szél zihál
és tépett szárnyú angyalok
reszketve súgnak új imákat:
- Törvényt Urunk! Törvényt, erőt,
hogy lerázhassuk unt igánkat!

a lombok között szél zihál,
a porban rongy plakátok úsznak,
jajong már, ki tévútra tévedt,
bocsánatáért esd az Úrnak:
- Látod Urunk, velünk kiszúrtak.

a lombok között szél zihál,
nagy förgeteg lehet belőle,
ma még csak halk a jaj, nyögés,
de orkán lehet már jövőre.
De mondd, kinek megy rá a bőre?

Kamarás Klára

Pécsett születtem 1932. december 18-án egy felbomlóban lévő házasság váratlan, utolsó örömeként. Születésem adott annyi bátorságot anyámnak, hogy otthagyja férjét, aki azzal fenyegette, hogy kiirtja az egész családot, ha el akar tőle válni. Két éves voltam, amikor elhagyta apámat, hogy nekem jobb, nyugodtabb életet biztosítson. Hatéves koromig nagyrészt nagyanyám nevelt. Mire iskolába kerültem, anyám már második férjével élt, aki zsidó volt. Ha a zsidótörvényekre, a világháborúra gondolok, tudom, hogy milyen háttere volt gyerekkoromnak, de akkor ebből én szinte semmit nem érzékeltem. Mindentől meg akartak óvni, ezért egy teljesen művi, mesevilágban éltem. Csak jóval később, már felnőtt koromban tudatosult, hogy milyen események befolyásolták sorsomat, fejlődésemet. Bizony, emberi tragédiák árnyékában nőttem fel anélkül, hogy tudtam volna róla, de valahol mégis lerakódott mindez, hogy évtizedek múlva írásaimban felszínre kerüljön.
Nyolcvanötödik évemben járok. Rendkívül szürke, egyhangú utat jártam be, de figyeltem az életet, az embereket és az így szerzett ismeretek adják írásaim gerincét.
Azt mondják, munkáimon látszik a sok évtizedes tapasztalat, én pedig hozzá kell tennem, hogy már érzem az idő sürgetését és aktivitásom rohamos csökkenését. Egyre többet foglalkoztat a múlt, az emlékek, oldódik bennem az elfogultság, mellyel egy életen át az illendőség szemüvegén át néztem sorsom szereplőit.
Nem kívánom fényezni a valóságot.

Tovább a kategóriában: « Édesanyámnak Csak fújnak a szelek »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned