HONGI


Néhány éve egy kora tavaszi napon csörgött a telefonom. Hajdani, nagyon kedves tanítványom volt a vonal másik végén, az illemkérdéseken túljutva tudtomra adta, hogy kérése van. Boldogan vállalkoztam, de nem tudtam, hogy milyen fába vágom a fejszét. Különleges feladatra kért: van egy kedves ismerősük, egy kínai fiú, akit magyar nyelvre kellene tanítani. Orvosi egyetemre jár, az angol nyelvű oktatásra, de szeretne hazánk nyelvén tanulni. Néma csendre váltott az addigi terefere, s viszonylag gyorsan felfogtam, hogy ez nem lehet az én asztalom. A tanítványom kitartóan győzködött, míg azt a választ nem adtam, hogy találkoznunk kell, s majd meglátom.
A „randevúig” még teljes két nap áll előttem, de bármihez fogtam, mindig e témához jutottam, s egérutat próbáltam kiagyalni. Végül a könnyebbik változatra készültem: végre találkozni fogok a valóságban egy kínai fiúval, akinek elmagyarázom, hogy nincs semmi képesítésem, tudományom őt tanítani.
A csengetésre magabiztosan nyitottam ajtót, s a maga 160 centiméterével teljes életnagyságban megpillantottam Hongit (a becsületes neve Yu Hongyi), aki az invitálást mellőzve besétált az előszobába, odavetett egy „Szia, Vanda néni!” köszöntést, s mint aki ismeri a szokásainkat, már vette is le a cipőjét, majd megállt előttem, s a köszönést bemutatkozásra váltotta: Hongi vagyok, Dóriék barátja. Félszegen feszengtem, s tudtam, a tervem pillanatok alatt meghiúsul. Hellyel kínáltam a nappaliban. Lerakta a hátizsákját, egy hegedűtokot, gyorsan körbetekintett, majd rám szegezte a szemüvegén át mosolygó tekintetét. Törte a magyart, kereste a szavakat, de nem volt megilletődött, sőt, inkább azt éreztem, hogy neki ez a terep olyan, mint egy előkészített gyakorlópálya. Innen következnek az edzések, aztán a megmérettetés.
El tudta magyarázni, hogy közel két évet elvégzett az egyetemen, de Magyarországon akar maradni, ezért fontos neki, hogy magyarul tanuljon, ám ehhez szükséges egy magyar érettségi. No, ekkor újra fordult velem egyet a világ: hogy tudnék én egy kínai fiút felkészíteni magyar érettségire? Ám Hongi erősebb volt, mint én, oly határozottsággal állt a feladat elé, ami ismeretlen volt a számomra, pedig találkoztam több elszánt fiatallal munkám során. Az alapoknál kellett kezdeni mindent. A nyelvtant erőltette, a hangtantól kezdve a szófajtanon át a mondatrészekig mindent tudni akart. Gyártottam neki házi feladatokat, amelyeket olyan odaadó szorgalommal oldott meg, hogy bármelyik kitűnő tanítványom megirigyelhette volna. Döbbenten néztem este a levelezésemet, s találtam ott a követelést: Nincs házi feladat! Ejnye, hát adtam neki, gyorsan reagáltam, hogy először legyen meg a délutáni adaggal! Lefényképezve küldte a valóban kész feladatokat. Tudásvágyát nem akartam lerombolni, ezért készítettem neki esti feladatsort is.
A magyar irodalom iránti érdeklődése is bámulatos volt, Petőfi állt az irodalmi toplistája első helyén. Persze, nem értett meg mindent a verseit olvasva, s ami nekünk oly természetes, azt neki megmagyarázni nem volt egyszerű. A fejlődése irigylésre méltó volt. Rengeteget nevettünk is, nem értette például az igekötők használatát, ez volt az igazi mumus a számára: miért nem mindegy, hogy kimegy vagy bemegy; megfog vagy kifog, visszafog; felteker, ráteker vagy összeteker, s vég nélkül sorolhatnám. De vasakarattal gyakorolt. Soha nem sértődött meg, amikor képtelen voltam magyarázatot adni, ilyenkor helyeselt: a magyar nyelvtanban vannak kivételek! Majd hozzáfűzte: nekem sok! Szegénynek persze maradtak „fehér foltok”, de a lelkesedése továbbra is élt.
Az érettségi után emelt szintű biológia és kémia megmérettetésre adta a fejét, arra már nem én készítettem. Időközben mégis elcsábult, az orvosiról átjelentkezett gyógyszerészeti szakra. Sikerrel teljesítette a kihívásokat. Valószínűleg épp ezért belevágott még egy képzésbe, az agráron a vendéglátás-turizmus szakot is felvette.
A tanulás mellett a kikapcsolódás a zene és az ének volt az életében. A szinte hozzánőtt hegedűtokban egy csodás hangszert hordozott, s ment gyakorolni a Zenedébe. Azt mesélte, hogy náluk négy évesen kezdik az iskolát. Kiderítik, hogy a gyermek milyen területen több, mint a társai, s ő így került zenei osztályba. Kiválóan hegedül, énekel. A mostani egyetemi évei alatt kevesebb az ideje a zenére, de azért ha teheti, kisebb társaságokban hódol ennek a tehetségének. A következő történetben épp erről fogok majd írni.
*

Utoljára frissítve:2018. október 11., csütörtök 18:57
Asbóth Vanda

Asbóth Vanda

Kisgyermekként leginkább tanyavilágban növekedtem, tíz éves koromig osztatlan iskolába jártam, a tanítás nagymesterétől (Honti Dezsőné tanító néni) sajátíthattam el a tudományok alapjait. Ehhez társult egy olyan családi háttér, ami biztosította számomra a szeretetet, békességet, nyugalmat, derűt, hitet. Az otthonunkat sok barátom lakta, a könyvek! Első olvasmányom Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje című verses meséje volt. Ezt még nem én olvastam ugyan, hanem Édesapám, aki aztán átörökítette az olvasás iránti szerelmet.
További tanulmányaim során átlagos, általában kitűnő bizonyítvánnyal rendelkező diák voltam. Érettségi után tragédiák sorozatát élte meg családunk, így egyik napról a másikra családfenntartóvá váltam, képesítés nélküli pedagógus lettem. Ez az akkori időkben nem volt ritkaság. Munka mellett tanultam, elláttam mozgásában korlátozott Édesanyámat, s szívvel-lélekkel munkálkodtam az oktatásban, nevelésben. Egy szabolcsi kis faluban töltöttem egy évtizedet, majd szülővárosomba érkezvén leánynevelő intézetben találtam állást. Izgalmas évek, nagy kihívások jellemezték ezt az időszakot. Majd elérkezett az én hercegem, s megszülettek büszkeségeim, három gyermekem, akik a mai napig életem értelmei, nagyszerű gyümölcsök.
A gyermekeimmel tizenhárom évig voltam itthon, a legcsodálatosabb időszaka földi létemnek. A munkát református általános iskolában magyartanárként folytattam egészen nyugdíjazásomig. Vágytam a nyugalomra, hogy végre magam oszthatom be az időmet, hogy annyit olvashatok, amennyit csak akarok. Persze, előtte azért néhány feladattal megbirkóztam, ami az évek során felgyűlt. A könyvek sora csodálkozva várakozott, hisz a tömegük nem kopott, inkább nőtt. Már közel voltam az igazi szabadsághoz, amikor új feladatra kaptam elhívást: egy induló református iskola vezetésére. 2015 őszétől így elköteleztem magam még egy kis időre. Nagy felelősség, sok munka, izgalom, de öröm is minden nap: erdő öleli körül az intézményt, óriási udvar, sok-sok állat, s 112 boldog gyermek mosolya ragyog ezen a kis szigeten.
S amiben még reménykedem: eljön az én időm, amikor hódolhatok kedvenc időtöltésemnek, az olvasásnak, addig viszont szívesen fogadtam az Art’húr Gondola hívását szerkesztőként írásaimmal hetente megjelennem… csak egy PILLANAT-ra, egy-egy felmerülő emlékem szavakba foglalására.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned