Édesanyámnak

vajon hányszor ejtette ki e szót a szám, „Anyám”,
érzem, kevésszer mondtam,
mikor eszmélésem hajnalán,
a szoknyájába csimpaszkodtam.

még nem tudtam mi az, szeret, óv, ápol,
hogy Ő fon nekem gyönyörű mesét
az éjszaka sötét hajából.

én valamiért mindig rossz gyermek voltam,
amerre a lábam vitt, arra bitangoltam,
nem értettem, ez miért fáj neki nagyon,
hogy helyette a szél ölel némán, vastagon.

néha hazatértem sebektől ütötten,
míg vérem törölte, szemem lesütöttem.
recsegett-ropogott szívem kérge,
ne haragudj Anyám, kértem szinte félve.

most kezemben keze, apró madárka,
úgy néz rám, mintha útra készen állna,
de nem mehetsz még meg kell, köszönjem,
hogy nevettél, mert sírtam mikor megszülettem.

Fövényi Sándor

Szerkesztés alatt...

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned