A KÖLTŐI NYELVRŐL - MA

Elsőként megkülönböztetem a kánont (eredeti, antik jelentése: zsinórmérték) és a sikert. A siker személyhez kötődik, a kánon a műhöz. A sikernél sokszor előfordulhat, hogy a szerzőtől egyetlen sort sem olvasnak, mégis nagy írónak, költőnek tartják a hangsúlyozottan húsvér személyt. A siker alapvetően a társasági sznobérián alapszik. A kánon viszont a műalkotás befogadásának hatástörténetéből keletkezik. Hiszen a mű nem azonos a szöveggel, a mű annak olvasása, befogadása, megértése. Poétikai hatástörténetből keletkezik a kánon. Igen, olyan ez, mint egy végtelen hosszúságú folyó. Az emberek a műveken keresztül keresnek választ önmegértésükhöz. Nem doktriner, intézmények uralta diskurzusokon át, hanem egyéni igazságok megtörténése által. Olyan egész személyiséget érintő belső események által, amelyre csak a művészet hatása képes. Mert az első lépés mindig érzékletes jellegű a művészettel való találkozáskor. Ezt kell értelmezni. Persze az ember olyan lény, akinek észlelése mindig jelentéses is egyszerre és ez a jelentés az időben mindig változik. Ezért lehetséges, hogy egy-egy mű olyan szempontok alapján kerül a kánonba, amelyeket az szerző bizonyosan nem ismerhetett. Ilyen például Shakespeare alkotásainak pszichoanalitikai értelmezése. Mű és annak olvasása a lényeges, nem a szerző úgynevezett lelkének amúgy teljes mértékben lehetetlen megfejtése.
A katyvasz szó az, amelyik a legjobban jellemzi a mai líratörténelmi időt, amely olyan, mint a maják öt világkorszaka utáni idő. Az ötödik korszak után nincs több egységes szakasz. A mai idő korszak nélküli. Egyszerre több szemléletű, poétikájú líraeszmények szólnak. Mindegyiknek van helye a nap alatt.
Mégis, ha olyasmiről kéne beszélnem, amelynek előzménye nem nagyon volt, akkor közülük a következőt emelném ki. A metafora - amelyet sokszor a költészet kulcsfogalmául említenek - csak akkor mondható díszítő retorikai, névátvitelen alapuló alakzatnak, ha azt feltételezzük, hogy a nyelv a valóságnak alárendelt, csak mint eszköz hivatott jelölni valamilyen rajta kívüli jelöltet. Azonban – az említett irány inkább erről van meggyőződve – ha a nyelv nem tudja közvetlenül elérni a világot, inkább világteremtő, ahogy Martin Heidegger írta, „ a nyelv: nyelv”, akkor nem lehet érvényes elhatárolás képes és nem képes szóhasználat között, hiszen ebben az esetben a nyelv nem jel, hanem a beszéd világalkotó teljessége. A nyelv az, ami gondolkodik. A Szó forrásának megtalálása a költői cél. Csakhogy főként manapság, éppen a világegység képzetének elvesztése okán e lényegi értelemben vett Szót nem lehet mintegy kimondani. Emlékszünk még a romantikus jellegű magyar költészetnek az emlékezetes Cantata Profana feldolgozására, amelyben a költői én a világ egyetemes metafizikai mivoltával, a Természet kozmikus egészével azonosuló költő már nem tudja a mindennapi, hétköznapi prózai részletekben elképzelni magát. Manapság mintha egy ellenmozgás figyelhető meg, a mesterséges közegek által mindig meghatározott a lírai én. Szép példája ennek Fekete Vince ellen-Canata Profana-ja.

…………………………………..Ül, előredőlve, az
asztalra könyökölve egy szarvas, patái finoman sörényére
tapadnak. Mereven, magában nyugszik két lába, mint két
tutaj a füves partra vetve, ami alól megszökött a folyó.

Az ég kéksége, a fű zöldje, a hó fehérsége, a szél zenéje
kint az ágakon, minden ugyanaz. A vér zúgása úgyszintén.
A lélek erdeje, mezeje, kék ege pedig – tudod – beláthatatlan.

És nedv csorog a fákból, édes, édes nedv, amikor az ujjaid
belemártod. A szél zenéje, a lélek erdeje, mezeje, kék ege!

Aztán az idő lassan elcsöpög, meg sem zörrennek, ahogy
távolodsz, a száraz ágak, levelek. Amikor indulna ő is, de nem
moccan a csüd, nem lendül a test. Mintha a hegyről szikkadó
avart hordott volna le a szél, és azt a szobát, a lelkét is feltöltötte
volna vele, és e süppeteg, barna örvénylő homályon többé már
nem hatolhat át hozzá se hang, se kép, se a fény.

És sajog, fáj, béna és sötét, tejfehér és néma és szürke minden.
(NOTHING ELSE MATTERS
Cantata Profana)

Érdemes megemlíteni ennek az ezredforduló utáni iránynak azt a jellegzetességét, hogy a Szó körbebeszélése az erőfeszítés célja. Ez a fajta költészet nem különbözteti meg a poetizáltságot és a költőietlenséget. Nem a rím, ritmus virtuozitása, a metafora többszörös cikornyája az igazi tét, hanem a gondolkodó médium, a nyelv és alkotó aktivitás egymásra hangolása. Nem a „való és annak égi mása” megkülönbözetésétől függ „az ének varázsa”. Amúgy pedig ne gyötörjük a nyelvet újabb poénokért sem. Ez a fölényeskedő szellemeskedés már szánalmas. A művészet nem bűvészet.

Payer Imre

PAYER IMRE költő

Payer Imre (született 1961 április 27, Budapest) az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát és PhD fokozatot irodalomtudományból. Már költői indulása is figyelemre méltó. Az 1980-as években egész újságoldalon mutatta be a műveit az Élet és Irodalom. Azóta is rendszeresen publikál költeményeket, tanulmányokat, esszéket, kritikákat, novellákat. A szépirodalomnak nemcsak alkotója. hanem értelmezője is. Mindezt nemcsak nyomtatott és internetes formában, hanem számos előadáson is bizonyította. Írásai a számos folyóiratban, heti- és napilapban, antológiákban megjelentek, műveit több nyelvre is lefordították.

Önálló versesköteteti:

Létbesurranó (1991)
Föl, föl, ti rabjai a földalattinak! (1998)
A bábjátékos függönye meglibben (2001)
Egyes szám, egyetlen személy (2003)
Pattanni, hullni (2009)
A fehér cápa éneke - The Great White Shark’s Song (2009)
Egyre közelít - Es kommt immer näher (2013)

Rendszeresen szerepelnek a költeményei reprzentatív antológiákban, például a Szép versek és Az év versei antológiákban. A Frankfurti Nemzetközi Könyvásron – abban az évben, amikor Magyarország volt a főszereplő – kétnyelvű, a magyar költészetet különösképpen repreztentáló antológiában is megjelentek a költeményei. Munkásságáról számos méltató kritika és tanulmány is napvilágot látott.

Díjai:

Artisjus-díj, 1998
Nagy Lajos-díj, 2000
Szépírók különdíja, 2001
Parnasszus-díj, 2004
József Attila-díj, 2012
Bánkuti Miklós-díj, 2015
Salvatore Quasimodo különdíj, 2015

Legfrissebbek a szerzőtől: Payer Imre

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned