Rögök

Kényszerképzet, hogy megszűnt az élet,
egy metropolis furcsán néma lett,
a hang tűnt el először, pedig a villamos jár,
és orkánt támaszt a metró, s az égen
felhőket kutyul a szél.
Egy pohár hullik a dísztéglás járdára,
némán, állóképben szikráznak a szilánkok.
Átkok szóródnak,
mind enyémek, szürkévé fakult színeikkel.

A Blahán galambok morzsát kutatnak,
kutyaszar díszeleg, eső takarít,
nincs szag,
eltűnt a virágok illata is,
csak színek bóbiskolnak fáradtan.

Egy híd omlik a Dunába,
lézerkép,
játszik a rendező,
az ásító alagút feldübörög,
csak én hallom,
engem keres
a metró-szél a kattogó hangrögökben.

Tiszai P. Imre

"67 éves vagyok, tehát már nem fiatal. Mindössze hat éve írtam először valami versfélét, de vallom, hogy a költészet egy fertőző állapot, aki megszereti az örök rabja lesz. Szeretek írni"Talán a novelláim jobbak mint a verseim, mégis a verseket igazán magaménak" A lelkem írja őket. Őszintén, nyíltan - lehetőleg egyszerűen - vigyázva nyelvünk szépségére.
Nem engedem, hogy költőnek nevezzenek, mert nagyon messze vagyok az igazi költők szintjétől. Ma Magyarországon sok ezer ember aposztrofálja magát költőként - van aki nevéhez ragasztja a titulust (ez nagyon visszataszító) - de véleményem szerint talán ha tíz ember fog maga után maradandó nyomot hagyni.
Nem mondhatom, hogy sikereket értem el az írásaimmal. Mindössze egy kisregényem jelent meg, azon kívül pár novellám, pár versem folyóiratokban és antológiákban. Örülök annak a szintnek is, hogy nem kell a megjelenéseimért fizetnem, mások kérnek tőlem írásokat. A Napkút éves antológiáiban és a Kanadai Kaláka irodalmi folyóiratban rendszeresen megjelenek.
Vallom, hogy nem csak alanyi költőként kell írnunk, de figyelni kell a minket körülvevő világra is, a társadalomra, embertársainkra és a jóért, szépért küzdjön is a költő, még akkor is ha ezzel veszít a népszerűségéből. Ez valahol a dolgunk."

Legfrissebbek a szerzőtől: Tiszai P. Imre

Tovább a kategóriában: « Normalitás Mindent fölfaló »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned