Melankólia

Már írja búcsúját csüggedten a Nap,
s rohamléptekkel közeleg a tél.
Kivert, éhes kóborkutya-lelkem
lassan megrázza magát: eszmél.

Szűnik a perc, lomhán száll az idő:
ma bátor árnyakat sző a csend!
Újra hallom, mint suttog a Hang!
A távolból dalol, de belőlem zeng.


Lopott, megkésett árnyak közt szállok,
jobbomon vicsorog, ugat a csend,
fognám be fülem, hogy ne halljam!
De nincs menekvés, nincs… Itt szól, idebent.

Balról megragad, rángat, tép a múlt,
s így halad zuzmók közt riadt szökkenéssel
emberöltőnyi kín, bánat és vád,
s megtorpan a holnap előtt egy kevéssel.


Két kézzel mégis kapaszkodnék belé,
markomban megfeszül, tömörül a dac!
Hová megyek, miért, merre tartok,
oly mindegy. Dúl bennem a harc.

Ma erre voltam, holnap már talán
nyomom sem marad, elveszett,
s hogy voltam, éltem, szerettem
jelzi majd pár sor, s kőkereszt.


magamnak írok csak
bűvöl az este
kajánul bujkál a hold
sápadt teste
fényét teríti
teste testemre
elcsábít a hold
veszedelemre

magamnak írok most
nem látja senki
rímet vetek rímre
varázsát belengi
sóhajos- kényes
titkaim láza
magamnak álmodott
gyönyörű nászra



magamnak írtam ezt
tavaszi álom
köszöntöm magamat
szókból szőtt virágom
csokromat szirmonként
szavakra szedve
üres ágyamba’ ma
szétszórom rejtve


magamnak írok ma
közel az este
bujkál a hold is
arcomat lesve
szétszórt szirmok között
szendereg egy álom
könnyekkel öntözi
hervadt virágom

Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

Legfrissebbek a szerzőtől: Ferenczfi-Faragó Eszter

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned