Kapcsolat

Tudod, mióta létem egyre lejtősebb léptein át egyre lentebb és lentebb haladok, annál inkább vágyom veled a kapcsolatot. Egy meleg szagú, meleg ízű kapcsolatot. Ugye csodálkozol, hogy tegezlek? Mindenki tegez, csak én magázódok veled egész életemben. Úgyse fogod elolvasni, bármit írhatok.

Már megjöttem, ott ülök a konyhaasztalnál, és figyelek rád. Csak beszélsz, beszélsz, én meg hallgatok. Ritkán kérdezed meg, én hogy vagyok. Nézem az órát, hatvan percet szabtam megint. Majd csak halad az a mutató, öt perc egyébként is elketyegett. Süteményeim már rendben állnak évszázados tányérjaidon. Legalább ma nemcsak almát eszel. Mondjad, szitkod zuhogjon csak a világra, a városra, a szomszédokra. Alig vetted észre, hogy egy már nincs is közöttünk, annyit szidtad, hogy épp átsiklottál távozása fölött. Csak drukkolok, nevét ki ne mondd a sok évtizednyi ócsárlás megszokásából.
Tekintetem megakad a falon. Még ott pókhálósodik az a titokzatos sellőt ábrázoló kép, te nem is tudtad, hogy én mennyire szerettem volna sellő lenni valaha. Egyszer régen a belső szobában megszületett valaki, dobbantottál egyet a téglás udvaron.
- Nem fiú lett! – kiáltottad.
És az óta sokáig nem emlékeztem rád. Talán egy-két emlék büfög föl belőlem. A legélesebb az a mustár színű pulóvered, amiben részegen horkoltál az árokparton. Közben körbeszaglásztak a fekete, büdös legyek.
- Ki ez? – magasodtak föléd a pimasz gyermekarcok, az én osztálytársaim szélesedő vigyorai.
- Valaki! – mondtam, s rohantam előre, könyörögtem a saroknak, tüntessen már el végre engemet.
Most behívsz a belső szobába, nézzük meg a karácsonyfát. Halkan jegyzem meg, hogy már ne is bontsd le, tíz hónapja, hogy elmúlt karácsony. Itt a másik, jön, legalább nincs gondod vele. Most a másik képet nézem, rajta vagy te is, én meg a két édes között mosolygok. Olyan bután, félszegen, mint az életben. Az a mosoly elindult, de út közben megállt valahol.
Kamaszkorom nagy titkát, ki tudja, miért, mégis neked mondtam el. Az állomásparkban. Kikísértél folyton vándorló vonataim felé, te se tudtad, miért. Életem tócsáiba többször is beleléptél, de csak a szennyes vizet tudtad felkavarni. Máskor hagytál a száraz partra vetve fuldokolni, mert eltetted a vizet, eltetted a bögrét. Talán nem is tudtad, hogy létezik. Mindegy már, az a mosoly úgyis félbe marad. Különben tökéletes az a kép.
Igen. Megmutatod a naptárad. Látom, csak beleírod a nevem, a napot, az órát, mikor felhívlak. A függöny már sötétszürke, ugyan mikor fogod kimosni. Ha ezt az édes látná, de ő már csak a sötétben tud érted fohászkodni. Tudom, hogy most is azt teszi. Még néz rám az ovális tükör, nem is tudod, hányszor mutatta meg nekem, hogy szép vagyok. Egy magányos szilveszterkor felvettem édes fekete ruháját, de a tükör azt is megmutatta, hogy milyen részegen, dünnyögve káromkodsz megint a dunyha alatt.
Hát persze, hogy nem kérek semmit. Soha nem kínálsz meg semmivel. Inkább melegítem a hátam a cserépkályhán, az édes már úgyse készített bele nekem sült almát. Hallgatlak. Az óra jár. Szidjad csak most a politikát, még van idő rá. Ismét a konyhában ülünk. Az én asztalom is ekkora lehetett, mikor mezítláb álltam rajta, és fényesítettem a csillárt. Akkor léptél be az ajtón.
- Rákos vagyok! – szédült rám a plafon, amint felfogtam a szavakat.
Ezt a kettőt. Persze honnan is tudnád, hogy mikor elmentél, zokogva előkerestem az esküvői képedet. Mily jóképű voltál! Melletted egy szép nő állt… az anyám. Eme nagytakarítás idején még alig hevertem ki gyászát. Ő már csak a sárgára fakult képen tartozott régen hozzád.
Életemben akkor ájultam el, mikor téged megműtöttek az onkológián. Az orvosod jóképűnek találtam, mikor beadta az injekciót, és csakúgy vakított rajtam a piros ruhám.
Aztán édessel elmentünk az áruházba, s visszafelé az egyik sarkon nem tudta már, hogy ki vagyok. Attól a saroktól kezdve soha nem ismert rám. Feladtam. Csak a temetőben tudtak eleredni könnyeim.
- Keveset látogatod – mondtad, mert te persze tegezel engem, és dehogy tudtad megérteni, hogy én más csápokkal érzékelem a világot.
Az apró rezdületekre soha nem volt meg a fogékonyságod. Nem értetted, miért veszek könyvet, miért bújom a színházműsort, miért verem a zongorát.
- Flanc! – intéztél el mindig keményen.
A kerted szép. Azt gondozod. Nem mondtam még el, hogy ősszel hánytam otthon, valamivel úgy bepermetezted a paradicsomot. Nem is fogom. Miért nincs fügéd? Úgy szerettem, amikor régen lágyan, zölden lógott a fáról, szinte belevágyott a markomba. Rózsáid illata csak az Erzsinek jutott, mert engem nem engedett be a kapun. Nem baj. Biztonságban tudtalak. Észrevetted vajon, hogy emlékére fehér gyertyát gyújtottam az asztalon?
Betegeskedsz. Azt is tudom. A szemed, a fogad, most a lábad. Végre arról beszélsz, ami érdekel. Mert ha hiszed, ha nem, aggódom. Valami fájdalom feslik fel, ha nem veszed fel a telefont. A falról hullik a vakolat. Még jó, hogy édes nem látja a pecsétes újságpapírral lefedett asztalt, azt a mocskos rongyot ott a madzagon.
Az idő lejárt. Végighallgattam a hatvan percedet, búcsúzom. Még ki kell jutnom azon a legalább öt szenilis lakaton. Mert így akarod. Neked így biztonságos. Közben megnézem a kutyád, milyen jó, hogy ő van. Isten hozta, hozzád tévedt, téged keresett.
És most mégis nevetve lépek ki a kapun.
- Különben jól néz ki, tíz évet is letagadhatna – mondom. – Akkor… vasárnap… hatkor… hívom!
- Hogy van? Nem beteg? Ugye begyújtott? És nemcsak almát evett? A lábát bekente? – hallom a vasárnapi hangom.
A gégerák két hangszálat követelt. Már a választ is tudom, ugyanolyan tónusú, mint ahogy az a piaci árus beszél uborkái fölött a nyakához tartott mikrofonon.
- A reményt, tudod a reményt, azt nem szabad föladnom.
- Igen. Jól mondja – lépek át az utcai árkon, a perceken, az éveken, az életen.

És keservesen akarom, hogy az a félbeszakadt mosoly, ha későn is, de minél tovább mosolyogjon.

Toldi Zsuzsanna

Toldi Zsuzsanna


Nyugalmazott általános- és középiskolai tanár vagyok. Életemnek fontos állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. Egész életemben tanítottam, sosem éreztem azt, hogy dolgozom. Tényleg hivatás volt. Nyugdíj után újságot írtam, szépirodalmat pedig 2002 óta alkotok. Eddig 23 könyvet írtam az epika műnemében, novellát, regényt, mesét. Hét mesekönyvet sikerült létrehoznom. Sok pályázat díjazottjaként elismerték munkámat, könyveimnek csak az egyharmadát sikerült saját költségemen kiadnom. Rendszeresen publikálok, főként a Föveny c. csongrádi szépirodalmi folyóiratban. 2016-ban a Canon-pályázat egyik díjazottja voltam Miklóska mesekönyve c. 30 mesét tartalmazó mesekönyvemmel. Csongrádon élek, alkotok. Könyveim kiadásának segítségét várom, próbálkozom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Toldi Zsuzsanna

Tovább a kategóriában: « Steak francia módra Therápia »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned