Oposszum

Helyszín: Nerra12.
Karantén-világ
Tökmag lihegve, de kitartóan követte a zsákmányát egy ismeretlen bolygó felszínét tapodva. Nem akart trófeát szerezni, csak a tanút akarta kiiktatni. Egy olyan világon nyomokat hagyni, ahova be sem léphetnek, egyenlő lenne a halálos ítélettel a kis csempészbanda számára. Az a valami nem állat volt. Tökmag átugrott egy árkot, és egy mezőn kötött ki, amit csont fehér fák öleltek körbe. A zsákmány valahol a közelben rejtőzött.
- Gyere ide te rusnyaság! Merre vagy? – mondta fegyverét előreszegezve. Ebben a pillanatban hallotta meg a puffanást a háta mögött. Ösztönösen hátracsapott a fegyverrel gyomorszájon vágva bátyját, Buldózert
- Ez meg mire volt jó? –nyöszörgött az levegő után kapkodva.
- Nem volt szándékos! – mondta hátrálva Tökmag – Azt hittem, hogy megtámadott az az izé.
- Nem vadászgatni jöttünk ide! A megbízóink új bányákat akarnak, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen adózniuk a helyieknek! Neked pedig az a feladatod, hogy a felmérőknek biztosíts fegyveres védelmet.
- Pont ezért követtem azt a dögöt! Nem kellenek tanúk!
- Meglátott egy állat, és akkor mi van?– Tökmag bajban volt, de nagyon. Az valami nem csak, hogy őt leste a bozótból, hanem a kezében egy csontkést is szorongatott. Tehát már elindult a fejlődés ösvényén. A csempészek terve szándékos beavatkozásnak minősül, és ha ezt a szőrösök megneszelik? Lehet, hogy az egész akciót le kellene fújni, mégpedig most azonnal. Ezt el kell mondani a főnöknek, de ehhez Buldózer támogatása is kellett.
Vett egy nagy levegőt, amikor valami elsodorta őket. Buldózer labdaként repült az árkon túlra, míg Tökmag felszántotta az ezüstös gazt. Az állat visszatért. Távolról sem volt túl szép, de közelről! Mintha egy hiénát kereszteztek volna egy drabális szárnyatlan denevérrel! Tökmag riadtan mászott hátrébb a fegyverét keresve, mire a hatalmas állat két lábra állt, és eltakarta az erdőt. De Buldózer lövése leterítette. A férfi nyögve tért vissza a rétre.
- Most már hallgatni fog! Megnyugodtál végre? – mielőtt Tökmag válaszolni tudott volna Párduc, a főnök tűnt fel a túloldalon.
- Ti meg mi a vérnyavalyát kerestek itt? Világosan megmondtam, hogy maradjatok a komp mellett!
- Bocs főnök, de ez a lökött törpe vadászgatott, majd utána beakarta adni nekem, hogy ez az izé értelmes?! Dióhéjban ennyi! – Párduc végignézett a tetemen és így szólt:
- Nyaláboljátok fel ezt a rusnya dögöt, és hozzátok!
- Mi a francnak? – kérdezte Buldózer döbbenten.
- Nem kockáztathatunk! Aggyal, vagy anélkül, de ez a dög az energiafegyver lenyomatával a testén túl feltűnő! Ha a szőrősök megint erre járnak, azonnal kiszúrják.
- Miért a bányákat talán nem?
- A megbízóink fejlett álcatechnológiával rendelkeznek!Most tegyétek, amit mondtam! Azzal ott hagyta őket. Tökmag és Buldózer nekiveselkedett a mocskos melónak, és a dögöt árkon-bokron keresztül a komphoz vonszolták. Párduc márt várt rájuk egy részecskebontóval a kezében, és becélozta vele a tetemet. Elgondolkozott azon is, hogy atomizálja a flúgos párost, de akkor magyarázkodnia kellett volna a nagyfőnöknek, aki vérrokonságban állt velük. Meghúzta a ravaszt, de a fegyver meg se nyikkant. Párduc a földhöz vágta.
- Muskétás, told ide a ragyás képedet! – A komp rakteréből egy borostás arc nézett ki.
- Na mizu?
- Nem működik a fegyver! Te vagy fegyvermesterünk, illetve te lennél a fegyvermesterünk, de úgy látszik, hogy ez csak papíron igaz!
- Most mit vártál? Ideadod nekem ezt a múzeumi kacatot meg némi aprót alkatrészekre, és csodafegyvert akarsz? Toronyóra lánccal nem kéne?
- Csak pofázol, csak erre vagy képes! Úgy sem veszem hasznod semmiben!
- Anyád is éppen ezt mondta rólad, amikor világra jöttél a disznóólban! – válaszolt Muskétás. A két csempész egymásnak is esett volna, ha nem indul be a riasztás. A komp álcázója kezdett lemerülni. Betuszkolták a dögöt a raktérbe, és nekiiramodtak. A navigátor vért izzadt, mire a túlterhelt járművel leszálltak a saját hajójukon. Párduc indult volna jelentést tenni,de Buldózer elébe állt.
- Nem dobjuk ki a hangár kapuján keresztül? Már nem vagyunk a bolygón – mondta a raktér felé sandítva.
- Miért is ne! Úgy sem buktunk le idáig! Teszünk is rá egy kis cédulát, „itt jártunk” felirattal, szép, és olvasható aláírásokkal, utána pedig körpályára állítjuk!- Buldózernek nem esett le.
- Hozok papírt és tollat – mondta, azzal távozott is volna, ha Párduc nem ragadja nyakon.
- Inkább vonszold át ezt a mocskot az orvosiba! Legalább a doki is csinál valami hasznosat! – Így hát az állat doktor keze közé került, aki megállás nélkül vakargatta a fejét. Mint máskor, most sem tudta pontosan, hogy mit várnak tőle. Preparált vadakat, tesztelt egzotikus ételeket, kotyvasztott drogot és még sok minden mást is csinált, ami nem passzolt a diplomájához. Végül nekilátotta boncolásnak. Egyórás vizsgálat után megállapította, hogy a lény nem ehető.
Mivel nem volt kedve tovább boncolgatni a témát,ezért az egészet műtőasztalostul betolta egy hűtött raktárba. Lekapcsolta a lámpát, és távozott. Nem tudta, hogy amit ő halottnak vélt, valójában élt. Nem volt szívverése, keringése sem agyműködése, de nagyon is élt. A lény olyan magas fokon űzte az evolúciót, hogy ezért a tudásért egy Germita levágta volna saját fejét is. A lény életre kelt. A szív dobogni kezdett, a test begyógyította magát, míg az elme visszatért a sejtekből az agyba. Felállt, és megborzongott a hidegtől. Legszívesebben tombolt volna, de ez hátráltatta volna a kémkedésben. Tudta, hogy egy űrhajón van. Emlékezett a dicső múltra, amikor még a csillagok ragadozói voltak, és bolygók százai felett uralkodtak. Az önhittségük lett a vesztük. Végül legyőzték, s erre a bolygóra száműzték őket. Évezredek teltek el, és csak a börtönök változtak. A rusnya szőrősök ugyan nem tudták megfejteni a titkaikat, de a bolygó felszínéről kihozták az összes technológia eszközt, s így ők csapdába estek. De nem örökre. Amikor megérkezett a szőrtelenek hajója, ő megragadta a lehetőséget. Hagyta, hogy vadásszanak rá, és látszólag végezzenek vele. Az a primitív részecskebontó akár meg is ölhette volna, de ezt a kockázatot vállalnia kellett. A népe legfeljebb tovább várakozott volna a következő esélyre. Leugrott az asztalról, és az ajtóhoz lépett. Hosszú középső karmával átütötte, és az áramköröket elérve kinyitotta a raktár ajtaját. Elhagyta a gyengélkedőt, miközben álcázta magát. Rákapcsolódott a hajó számítógépére, végignézte az összes elérhető adatbázist, és érdekes dolgokra lelt. A szőrtelenek ugyan technológiailag fejletlenebbek voltak a szőrösöknél, viszont álcázó rendszerük révén könnyedén bejuthattak erre a világra is. Nekik pont ez kellett. Tervek, gépek és nyersanyag. Ezek az anyagias lények ezt meg fogják adni neki, és már tudta is, hogy hogyan. Felkereste a falkavezért, aki egy, az anyagbolygójukon élő ragadozó állatról nevezte el magát. Párduc! Nevetséges név ilyen gyönge lénynek. Viszont ő, a hangtalanul suhanó behatoló Oposszumnak nevezte el magát. Egy állat, ami holtnak tetteti magát éppúgy, mint ő. Belépett a falkavezér kabinjába, aki arra sem figyelt fel, hogy a háta mögött kinyílt az ajtó. Oposszum mögé lopódzott, és a karmával elkábította. Átvette az elméje felett az irányítást, és a nevében új jelentést írt puhány megbízóinak:„A hely gazdag nyersanyagokban. A listát mellékeltem.” A feladat befejeztével Oposszum távozott. Visszatért a raktárba, és a karmát használva visszazárta az ajtót. A letöltött tudást átsugározta börtönvilágukra, és megüzente fajtársainak, hogy legyenek türelmesek, tettre készek. Ezzel véget ért több ezredéves élete. Minden energiáját az üzenet továbbításának szentelte. Meghalt, de népe élni és hódítani fog újra.
Eközben Párduc magához tért. Még sosem aludt el ilyen hirtelen. Már a nyílt űrben jártak, és az üzenetet is sikeresen elküldte. Busás hasznot fog ez nekik hozni. Már csak egy dolog volt hátra:
- Buldózer és Tökmag! - üvöltött bele kommunikátorba. – Fogjátok azt a dögöt, és dobjátok ki a hangárkapun keresztül!
- De miért pont mi? –nyafogott Tökmag.
- Mert különben elmondom a bácsikátoknak, hogy annyit hasznotok van, mint kurtizánnak a heréltek klubjában, és mehettek vissza a villájába medencét takarítani! - A páros morogva engedelmeskedett. Kigördítették a boncasztalt, eközben egyikük sem figyelt fel az ajtó belsején tátongó lyukra.
A Germita hajó órákkal később érkezett meg a Nerrához. A kapitány rögtön rákapcsolódott a műholdhálózatra. Minden felvételt alaposan végignézett. A rabok odalent vadászgattak, a sárban dagonyáztak, egymással üzekedtek. Látszólag minden rendben volt, de őt mégis nyugtalanította valami. „Alszik, az erdő alszanak a vadak, a víz néma, szellő nem surran, béke van. Miért hallom mégis távolból a harci dobokat, a pendülő íjakat?” - idézett fel a kapitány magában egy régi vadászverset.

Nagy Gábor

1983-ban születtem Budapesten. Jelenleg is a fővárosban élek.

Amióta eszemet tudom mindig szerettem történeteket kitalálni. A barátaimmal, s testvéremmel játszott verbális szerepjátékok jelentették első történeteim alapját, melyeket végül papírra vetettem, hogy aztán megszülethessenek kezdetleges írásaim. Ezekhez annyira ragaszkodtam, hogy még az akkori tanáraimmal is vitába szálltam értük: a kapott feladat helyett történeteimet szőttem tovább.
Később, amikor az olvasás életem részévé vált, látóköröm kibővült, ahogy belső világom is. Ennek eredménye még több novella és egyre hosszabb írás lett, amelyek népszerűek voltak tanáraim, s osztálytársaim körében is.

Az alkotás évek óta életem része. Az eltelt évek alatt több kisregényt, és novellát írtam szépirodalmi és fantasy műfajban.

Eddig három novellám jelent meg mentorom, Szecsődy Péter támogatásával.

Tovább a kategóriában: « Fájó csend Steak francia módra »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned