Fájó csend

Sokáig kevergette a zavaros, fehér kotyvalékot. Remegő kézzel kilötykölt néhány cseppet a politúros asztalra, ahogy a szájához emelte a csorba szélű üvegpoharat. Erőltetve, nehézkesen nyelte a keserű, darabos italt. A konyhában eresztett még egy adag vizet a csapból és leöblítette vele az elviselhetetlen utóízt. Visszabotorkált a szerényen berendezett, elhanyagolt szobába. Egy darabig üveges tekintettel bámulta az asztalon heverő üres gyógyszeres fiolákat. Csakhamar ólmos fáradtságot érzett minden egyes porcikájában. Botladozva lerogyott a rekamiéra, amely panaszosan megnyikordult súlya alatt. Oldalára dőlt, szorosan összezárta szemhéját. Hamar elkezdődött a mozielőadás. Lassan, akadozva jöttek a képek. Ismerős kockák. Az ő filmje volt. Nem Oscar-díjas.

Kislányként látta magát az udvarukban. Kezében szorongatta a kopott, félszemű, sírós babát. A kapu fülsértőn csikordult meg. Apa lépett be rajta fáradtan. Megsimogatta haját durva, érdes kezével, rámosolyogott: „Te, kis fattyú!”. Boldogság járta át. Utoljára. Apja rá sem hederítve benyitott a valaha zöldre festett konyhaajtón. Azt az üvöltést soha nem felejti el. Nagyon megijedt, de azért az ajtóig ő is elmerészkedett. Ismerős rongycsomó himbálózott a gerendáról. Anya?!

Már nagylány. A lakásban mindenütt üres üvegek hevertek szerteszét. Apja szemei vérben forogtak. Minden egyes hajszáleret gyönyörűen látott a sárgás szemfehérjében. Az arcába hajolva üvöltött vele, hogy jobban értsen a szóból. Nyomatékot is adott a szavainak. Sajgott mindene. Kék, lila, sárga foltos volt az egész teste. „Megint elestem, tanárnő, kérem.”
Éhes volt. Folyton. Idegen, részeg alakok lepték el a lakást. Ivócimborák. Akik mindig gusztálva nézegették. Ha hagyta magát, nem kellett éheznie. Hagyta. Undor, izzadságszag. Lihegő, büdös szájú, ismeretlen férfiak. A hamutálcában a ropogós ezres félbehajtva pihent. A rozsdamarta zománcos lábosban végre csirke rotyogott. Apa röhögve nekitántorodott a teatűzhelynek. A fekete-fehér mettlachit lapon szertegyöngyözött a pörköltszaft. „Nem baj pajtás, holnap lesz más!”

Kék szemű, mosolygós volt a fiú, akivel elfoglaltak egy üres lakást. Egy hónapig élvezte az ölelő karok biztonságát. Pénzük nem volt. Együtt éheztek. Itt az ütések kevésbé fájtak. Talán ilyen lehet a szerelem. Aztán inkább megint hagyta magát. Rántott hús párája lebegte be a konyhát. A fiú mobiltelefonra vágyott. Ő hagyta magát. Majd laptop kellett. És ő megint hagyta magát. A fiú egyre többet követelt. Ő újra és újra hagyta magát.
A bádog fürdőkád szélén gubbasztott. Forgott vele a csempehiányos falú helyiség. Émelygett. Meg kellett volna valahogy mondani neki. De tudta, akkor el fogja hagyni. Így nem tud pénzt keresni. Mégis szólt neki. Azt gondolta, alkalmas a pillanat. Aznap elég sok pénzt szerzett. Mosolygott, amikor átvette tőle, de ez csak egy pillanatig tartott. Az ütés erejétől elveszítette a lába alól a talajt. Fetrengett a padlón. Csak a hasát védte. „Kirúgom belőled, mint a szart, azt a kölyköt!”

Apja válla mögött kócos hajú, vihogó nő nézett rá értetlenül. Be sem hívták. A lepattogzott, zöld ajtó nyikorogva bezárult. A cuccai egy halomba kiszórva az udvari fészerben. Parki padok váltak fekhelyévé. Fülledt aluljárókban, zsúfolt buszokon szerezte be a napi betevőre valót. Kinyújtott, száraz, májfoltos kéz. Belekapaszkodott. Kopasz öregúr, nyájas-sárgás, műfogsort villantó mosollyal ajánlotta fel segítségét. Az utcánál akármi jobb. Bagó- és húgyszagú volt a lakás. Főzött, mosott rá, és hagyta magát. Aztán jöttek a vén haverok. Mindent azért mégsem. Elég! Az öregúr éjjeli szekrényében egy patikára való orvosságot talált. A csorba szélű üvegpohárba szórta valamennyit. A konyhai falikútból engedett rá vizet, és egy alumínium evőkanállal gondosan elkeverte.
Rücskös, cserepes volt a szája széle. A nyelve szárazan tapadt a szájpadlásához. Talán évezredek teltek el, mióta behozták a kórházba. A gyomrát kiürítették. Csak homályosan látott. Zöld és fehér foltok keringőztek. A zajokat puhán-tompán érzékelte. Ordítani akart a rátörő fájdalomtól, de csak hörögni tudott. Aztán, mintha elvágtak volna mindent. Halálos nyugalom szállta meg. Látása tisztulni kezdett. Az orvos kezében egy parányi lila, maszatos baba volt. A doktor, ahogy megfordította a lábainál fogva a gyereket, megpaskolta a hátát. A csend a verésnél is iszonyatosabban tudott fájni. „Exitált.”
Aztán a tálcán megcsörrent egy fémeszköz. A tolókocsi gumikerekei surrogtak a sárga linóleumon.

Márffy-Horváth Henrietta

Budapesten születtem, 1973-ban. Húsz éves koromig Óbudán laktam.
1993 óta egy hegyháti kisvárosban, Vasváron élek. Férjemmel és három fiunkkal alkotunk egy szerető családot.
Szeretem megfigyelni az embereket, ellesni hangulatokat. Szeretek játszani a szavakkal.
Megmarad bennem az utcán látott arc, környezetemben lejátszódó egy-egy jelenet. Kapok egy cseppnyi bepillantást különböző sorsokba, és már tovább is gondolom a történetet.
Az internet teremtette meg számomra a lehetőséget, hogy nyilvánosságot kapjanak írásaim.
A pozitív visszajelzések hatására, megnövekedett alkotókedvem és egyre több felületen osztottam meg műveimet.
Nyomtatott formában magazinban, folyóiratban, valamint számos antológiában jelent meg írásom.
2012-ben az Ulpius-Ház Könyvkiadó novellapályázatának folyományaként kiadták Dédike című e-könyvemet, majd 2013-ban megjelent első novelláskötetem, Ma Holnap Holnapután címmel, és 2016 áprilisában Guruló szavak című verseskötetem.

Tovább a kategóriában: « Sötétség Oposszum I. »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned