Sötétség

Hogyan halt meg az öreg Csámpai, senki sem tudta biztosan. Az orvosi diagnózis az volt, hogy megállt a szíve. Móriczné, a bejárónője szerint, ez nem teljesen így történt.
Az idős ember már jó ideje egyedül élt. Gyerekei régen elhagyták a családi házat, valahol külföldön kószáltak, felesége, egy állandóan kerepelő, bőbeszédű asszonyság, több éve meghalt. Így került hozzá Móriczné, aki kétnaponta bevásárolt, főzött, mosott, takarított. Az öreg Csámpainak csak az volt a fontos, hogy legyen étel, meg tiszta ruha a házban. Egyébként elüldögélt a kocsmában egész nap egy pohár bor mellett, télen benn az ivóban, nyáron kinn az udvaron a napernyő alatt. Többnyire derűsen teltek a napjai, bárki szívesen leült az asztalához. Még sötétedés előtt rendszerint hazament, ezt a szokását mindig megtartotta. Egy nagy titka kapcsolódott a korai hazatéréshez, nagyon félt a sötétségtől. Reszketett ő már gyerekkorában is este egyedül a szobában, még villanyfény mellett is, elég volt, hogy azt tudta, kint éjszaka van. Szinte megdermedve lapult a székhez és iszonyodva gondolt arra, hogy bent a szekrényben ott lapul a sötétség. Azt tartotta róla, hogy egy hatalmas, fekete, sok karú szörnyeteg, aki halálos szorítással tekeredik rá a testére. Csak bámulta a szekrényt, szíve a torkában dobogott, de szerencsére nem tartott sokáig, valaki mindig bejött a családból a szobába és megmenekült. Elmondani senkinek sem merte, meg felesleges is volt, nappal az egész félelme eltűnt, ő maga is nevetségesnek érezte. Felnőtt korában nem volt ideje ezzel foglalkoznia, a vagon gyárban éjjel, nappal égtek a lámpák, a munkagépek nagy zaja feledtette, hogy éjszaka van. Otthon a kis lakásban a felesége vezényelt egész este, a gyerekeknek, meg neki. A gyerek zsivajban, felesége állandó monológjai mellett az árnyak nem voltak képesek bekúszni, kint rekedtek.
Miután egyedül maradt, más lett a helyzet. A hálószobájából még az éjszaka leszállta előtt igyekezett távol tartani a fekete démont. Elsőként lehúzta az ablakon a redőnyt. Az ajtólap meg a küszöb közti rést rongyokkal dugaszolta el, mert a sötétség az undok, nyúlós csápjaival képes a legapróbb résen is beszivárogni, aztán polipként a falakon tekeregni. Minden bútort eltolt a faltól, mert mögöttük is meg tudott lapulni. A könyveket is előrébb kotorta a polcon. Az ágy alatt sem tűrte meg, két asztali lámpát állított a földre az ágy elé, amik egész éjjel bevilágították az alját. A szekrény volt a legnagyobb ellenség, a legjobb búvóhelye ennek a denevér szárnyú gonosznak. Az nyitott ajtajával üresen állt. A ruhákat gondosan kihordta belőle a konyhába, Móriczné hasztalan morgolódott miattuk. A szoba négy sarkában állólámpa állt, világítottak egész éjjel a háromkarú csillárral együtt. Csak villanyfénynél volt képes aludni. Volt tartalékban néhány elemlámpája, de azoktól irtózott. Csak egy-egy sávot tudtak bevilágítani, körülöttük ocsmány, ördög patájú, hüllő fejű, fekete rémségként tekergett a sötétség. Nem is használta őket már évek óta, kint a konyhában tartotta őket, Móriczné talán hasznát veszi nekik.
Ezen a késő délutánon viharfelhők gyülekeztek a falu felett. Az öreg Csámpai is behúzódott az ivóba, gondolta itt átvészeli a zivatart. Hamarosan sűrű zápor verte a kocsma udvar betonját, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is ment. Az ég azonban nem derült ki, mintha folytatása készülődne az esőnek. Az öreg felugrott, villámgyorsan szedelőzködni kezdett, még idejében haza kellett érnie. Alighogy becsukta maga mögött otthon a kertkaput, már újra szürkülni kezdett az ég és nagy esőcseppek kopogtak a pitvara bádog tetején. A vihar különösebben nem izgatta, megvacsorázott, aztán elkezdte az éjszakai előkészületeit. Az ajtórést betömködte, redőnyt lehúzta, lámpákat felkapcsolta. Hallotta, amint a szél rázza a ház tetejét, hatalmas mennydörgések követik egymást. Ült némán és várt. Talán jobb lenne elaludni, de nem tudott, még tíz óra sem volt. A vihar nem csitult, a mennydörgések sem távolodtak a falu fölül. Ekkor a lámpák, hű szolgálói, védelmezői pislogni kezdtek. Előbb csak egyszer, kétszer hunyorogtak néhány pillanatra, aztán már hosszabban, végül, mintha itt lenne a világ vége, elaludtak.
Az öreg Csámpai megdermedt. Úgy mint gyerekkorában, mozdulatlanná vált, akár egy kőszobor. Amitől egész éltében iszonyodott, bekövetkezett. Egyedül volt egy sötét szobában. Hideg verejték lepte el az egész testét, mellkasa összeszorult, alig kapott levegőt. Érezte, amint a fekete, meleg árny anakondához hasonlóan körbe veszi az egész testét és szorítása erősödik. Anyaga egyre sűrűbbé vált, mint a kocsonya vagy valamilyen plazma és kúszott befelé az ajtó résen, redőnyön át. Az öreg erőt vett magán és felállt az ágyról. Megpróbálta megsebesíteni az undok szörnyeteget. Felkapta a kis asztalról a vázát és teljes erejével a szoba sötét belsejébe hajította. A váza koppanva csapódott a falhoz és darabokban hullott a padlóra. Egy újság akadt a kezébe, gyorsan vékony hengerré sodorta és mint egy karddal döfködni kezdett vele maga előtt. Inge átázott, szíve hevesen vert. Hátrálni kezdett a fal felé, közben a könyvespolcnak ütközött. Egyenként dobálni kezdte a könyveket, azok a szemközti falhoz csapódva pottyantak le a padlóra. Amit csak talált bögrét, kanalat mind hozzávágta, hogy a sötét kocsonyában sebet ejtsen. Egy tollat ragadott meg vaktában az asztalon, azzal újra kaszabolni kezdett, azt várta, hogy a sötétség majd felnyög és kimenekül az ajtó alatt, vagy ahonnan jött. Kint még mindig tombolt a vihar, ilyen hosszú áramszünet még nem volt. Sokára lesz még hajnal, érezte addig nem bírja ki. Segítségért kiáltani nem volt értelme. Gyerekkorában mindig megmentette valaki. Igaz, akkor sokan voltak a házban. Felesége jutott eszébe, most nagyon hiányzott, előle még a sötétség is elmenekült. Az éjjeli szekrényen álló lámpa kapcsolóját is hiába nyomkodta, hű katonája harcképtelen volt. Nem tudta már mióta küzdött, nagyon fáradtnak érezte magát, leroskadt egy székre. Érezte, amint a fekete rémség az arcába forró levegőt lihegett, feneketlen torkából, kitágult szájával nyihogva röhögött, aztán a derekát kezdte átfonni, majd feljebb a mellkasát, nyakát. A száját betapasztotta valamilyen nyúlós, sűrű masszával, amitől a nyelve megbénult, testén egyre szorosabb volt a hurok, levegőt nehezen kapott. A szíve is alig vert már, egy erőtlen mozdulatot tett, hogy enyhítse nyakán a szorítást, de keze lehanyatlott, a sötétség erősebb volt. Ingéből facsarni lehetett a vizet, bordái ropogtak, nyakát, mint a megszilárdult beton úgy szorította körbe a feketeség. Nem küzdött tovább.
Móriczné délelőtt hívta a rendőrséget. Be kellett betörni a hálószoba ajtaját, úgy körbe volt rakva rongyokkal. A szoba, mint egy csatatér, körben égtek a lámpák, a fal mellett összedobált könyvek, üvegcserepek hevertek. Az öreg Csámpai testén semmi külsérelmi nyom nem volt, csak arcán a halálos rémület.

Kert F. Klára

Kert F. Klára - Bemutatkozás

Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában.

Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után Pécsi Állam- és Jogtudomány i Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát.

Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam.

Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.

Legfrissebbek a szerzőtől: Kert F. Klára

Tovább a kategóriában: « Győzelem Fájó csend »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned