Pótnászút

 

 

(A Pótnászút a Napijegy a holtágra című kötet darabja 2014-ből.)

 

Hárman álltak a megállóban autóbuszra várva. Pista, a kefefrizurás, kigyúrt izmú, jóképű, harmincas fiatalember, Feri, a dérütötte ötvenes, meg Zsiga, az ülepig érő homlokú, nyugdíjba készülő veterán.

– Könnyű már nektek – folytatta a telepen kezdett disputát Pista.– Zsiga bátyám, te jövőre veszed a kalapodat, és ki se ejted többé a szádon a Klim Kft nevét. A postás minden hónapban a kezecskédbe számolja a dohányt, és süttetheted a hasadat a napon.

– Ami a Klim Kft-t illeti, most se gyakran mondogatom a nevét, mert beletörik a nyelvem. A napozás meg attól függ, mekkora lesz a napfény adója. Mert a vízért már fizetünk, a levegőért is kiróják ránk a környezetterhelési adót. A napfény ma még ingyen van, de hogy mennyiért adják holnap?…

– Mi akartuk, hogy így legyen – kottyant közbe Feri. – Mi akartunk nyugatra utazni, mi akartuk a szabad vállalkozást, a több párt rendszert, meg a szólásszabadságot,meg a…

– Olyan dolog ez, Ferikém – vágott közbe a fejét ingatva az idősebb –, mint amikor az ember elkezd udvarolni egy gyönyörű kislánynak. A fene majd megeszi, hogy megfoghassa végre a kezét. Az meg gondol egyet, és puff, beleül az öledbe, és kiderül, hogy nincs is rajta bugyi. No, akkor te mit képzelsz róla?

– Nagyon érdekes hasonlat, bár én…

– Látjátok, itt ütközik ki a generációs különbség – nevetett föl Pista. – Amíg ti vágyakoztok, meg képzelődtök, én gyorsan megdugom, aztán majd kiderül, mire volt jó az egész.

– Az, aztán mehetsz a bőrgyógyászatra… Ezért van köztetek olyan sok aidses, meg mindenféle nemi betegség…

– Lehet, bár ti se voltatok jobbak nálunk. Az viszont biztos, hogy a ti tempótokkal soha nem jutnánk túl a kézfogáson. Még hogy kézfogás? – akadt el a szava. – Látjátok azt a csajt a túloldalon? Apám!... Ha azokat a dudákat kézbe veszi az ember, akkorát szólnak, mint hajókürt az esti ködben… Ezt nem szabad ilyen messziről nézni. Viszlát! Ha reggel netán késnék egy kicsit, tudjátok be annak, hogy léket kapott a hajó, és éppen süllyed. A kapitány meg ott áll a parancsnoki hídon és szalutál.

– Szélhámos – jegyezte meg félhangosan Feri, s az elrohanó Pista után nézett. – Az előző munkahelyéről is ezért rúgták ki. Összeszűrte a levet a főnöke barátnőjével. Pedig állítólag nagyon csinos élettársa van. Én ugyan még nem láttam, de a Forgóné ismeri. Ő mondta.

– Lehet, hogy szélhámos, de jó szeme van. Az a nő még az én véremet is fölpezsdítette. Látod, ez az élet legnagyobb igazságtalansága, hogy az ember teste előbb öregszik, mint a lelke. Én bizony még el-elnézegetem a lányokat. Lehet, hogy szót érteni nem tudnék velük, de tetszenek.

– Inkább mondd úgy, hogy tetszenének. Azt hiszed, én nem így vagyok velük? Csak hát a mi korunkban már nem illik ezt kimondani. Volt idő, amikor én is hasonlóképp futottam a dudák után, meg minden, de ma már… Egyszer nagyon pofára estem. Régen volt már, több, mint húsz éve. Akkoriban nagy divat volt a disco. Éppen két házasság között voltam, facér harmincas. Nyár volt. Balaton, minden dugig üdülőkkel. Alig lehetett bejutni a discóba. Volt egy ismerős pincér, ő vitt be. Táncolgattam fűvel-fával, próbálkoztam…hát valahogy úgy, mint ez a Pista gyerek. Egyszer csak hallom ám, hogy a hátam mögött beszélgetnek a srácok. Egymásnak mondják, de úgy, hogy én is halljam. Azt mondja az egyik: „Ez az ősz, öreg csávó le akarja nyúlni a csajomat.” Elég korán elkezdett mákosodni a hajam, lehet, hogy idősebbnek néztem ki, a koromnál. „Ez?” kérdi a másik. „Belekössek? De aztán gyertek ti is, nehogy egyedül maradjak!” Hátra néztem, voltak vagy hatan. Először arra gondoltam, hogy majd én megmutatom nekik. Aztán arra, hogy mi lenne, ha beszélnék velük? Végtére is… Aztán fizettem, és elmentem haza. Nem jöttek utánam. No, akkor voltam utoljára discoban…

–Hát ez az – sóhajtott föl Zsiga. – Mindennek megvan a maga ideje. Csak az a baj, hogy nem akarja elhinni az ember, hogy az övé már lejárt.

– Ez a másik bökkenő, az idő. A gutaütés kerülget, amikor elkezdek udvarolni az asszonynak, ő meg elhesseget, hogy még meg kell csinálni ezt,meg azt, meg majd este, ha elalszanak a gyerekek… Amikor meg végre ágyba kerülünk, megsimogatja az arcomat, ásít egy nagyot, bejelenti, hogy hulla fáradt, „aludjunk, apukám!”… Aztán elfordul, és már fújja is a kását. Én meg csak nézem a plafont, és nem tudom eldönteni, hogy áldott jó asszony a nejem, vagy már megint hülyére vettek… Volt idő, amikor én is bevágtam a durcást, fölöltöztem, aztán csak két-három nap múlva mentem haza. Haragudott, hát persze, hogy haragudott. Azt hazudtam neki, hogy eszméletlenre ittuk magunkat a haverokkal, azért nem tudtam hazamenni. Azok meg természetesen igazoltak. Aztán vettem neki egy csokor fehér szegfűt, mert az volt a kedvence,és helyre állt a béke. De ahogy így visszagondolok, lehet, hogy sejtett valamit, mert ha komolyabban összedurrantunk, néha fölemlegette a kurváimat. Nem név szerint, csak úgy általában. Én meg behúztam a nyakamat és úgy tettem, mint aki nem is hallja. Jól kerestem, haza adtam a pénzt, a család nem látta kárát. Volt némi mellékesem is, amiről nem szólt a fáma. Most már így hatvan felé, hazafelé el is lustul az ember, megkopik a vadászszenvedély. Megnézem, hogyne nézném, de tudod fájós lábbal már nehezen ugrik a bolha… Hát ezt jól megbeszéltük, nézd, jön is a buszom! Viszlát holnap! Kíváncsi vagyok, mire jut ez a Pista gyerek.

– Ne félj, elmeséli, csak győzd hallgatni a történeteit!

Zsiga busza is hamarosan megérkezett, még ülőhely is akadt rajta. Kettős ülés, az ablak mellett egy mosolygós arcú, középkorú nővel. Ahogy ült, kissé fölcsúszott a szoknyája, kivillantak a térdei. Kifejezetten csinos, sőt kívánatos – állapította meg a férfi, s gyorsan letelepedett mellé, mielőtt még más elfoglalta volna a helyet.

No, vén kandúr, most legeltetheted a szemedet – berzenkedett magában –,mert többre úgy sem futja a kurázsidból. Attól félsz, hogy lebácsiz, ha megszólítod. Aztán meg itt süllyednél el szégyenedben, ha meglátná, meghallaná valaki ismerős. Arról nem is beszélve, micsoda botrány kerekedne, ha megtudná a család. „Micsoda? A papa leszólított egy nőt a buszon? Az ő korában? Te jóságos Isten! Orvos látta már?” A legifjabb Zsiga, a tizenhat éves kisunoka viszont ártatlan mosollyal kérdezné: ”Legalább jó csaj volt, papa? Olyan belevaló, amelyik megéri?”

A nő elmélyülten nézett kifelé az ablakon, mintha erősen gondolkozna valamin. Olykor bólintott egyet, aztán megrázta a fejét. Végül odafordult a férfihez és megfogta a kezét.

– Megvan. Zsiga bácsi. Ugye maga a Túri Zsiga bácsi? Azért ült mellém, mert maga is megismert.

– Tényleg, nagyon ismerős, mintha már találkoztunk volna valahol, de ha agyonütnek se tudom megmondani, hol.

– Ejnye, Zsiga bácsi… Hát nem emlékszik? Maga művezető volt az esztergályosoknál, én meg bírólány az üzemirodán. A Zsuzsi…

– Tényleg – ütött a homlokára az öreg – a kis Zsuzsi, a Toma Zsuzsi… Jól mondom, ugye? Hát annak már van vagy huszon… hány éve is?

– Huszonhárom. Délceg, szigorú, de igazságos ember volt a Zsiga úr. Mindig így emlegettük. De hová lett a kis kefe bajusz? Az a kackiás kefe bajusz?

– Levágtam. Kopasz fejhez nem illik a kefe bajusz. Te meg olyan vékony, hosszú hajú kislány voltál…Döglöttek utánad a srácok…

– Azóta húsz kilót gömbölyödtem, és levágattam a hajamat. Így jobban tetszem a fiaimnak. No, meg az apjuknak is – tette hozzá hamiskás mosollyal.– Bocs, de a következő megállóban leszállok. Kiengedne, Zsiga bácsi? Úgy örülök, hogy találkoztunk – csicseregte, s búcsúzóul egy puszit nyomott az öreg arcára. Ő meg csak állt az ülés mellett ünnepélyes pózban, mint akit most ütöttek lovaggá, s nem értette, miért viselkednek úgy a többiek, mintha mi sem történt volna.

*

 

A feleségét a konyhában találta. A tűzhely körül sürgölődött, mint ahogy minden este szokta. Mögé lopakodott, huncutkodva megpaskolta a fenekét, majd a nyakába cuppantott egy leheletnyi csókocskát.

– Szia papa! – fogadta az asszony.– Loncsos vagyok, gőzbe főlök. Tedd magad kényelembe, rögtön tálalok!

  • Mindent a testnek, a lélek meg éhezzen?

– Mi kéne a te árva lelkednek, Zsigmond?

– Te kellenél, édes lelkem, téged szomjazlak immár harminc éve.

– Jól ismerem a te nagy szomjúságodat, oltogatom is, ahogy tőlem telik, de lásd be, Zsigám, hogy én is csak egy szerencsétlen pária vagyok, aki nappal dolgozik, este vacsorát főz, de közben a gyerekek, de közben az unokák, meg a lakás szalad, mosni kéne, takarítani kéne… Soroljam tovább?

– Ne sorold, Sárikám, ismerem a repertoárt. Csak tudod az a baj, hogy miközben a kifogásokat sorolgatjuk, elfogy az életünk. Ki tudja, hány jó évünk van még hátra, amíg örülhetünk egymásnak? Ma még minden a miénk, de ki tudja, mikor jönnek a jajok, meg a bajok, a betegségek, és nincs tovább. Ha meggondolom…

– Elismerem, igazad van. Itt az ideje, hogy itt hagyjunk csapot – papot, és elutazzunk arra a bizonyos pótnászútra, amit már évek óta tervezgetünk. Nem titkolózom tovább. Csak a vacsoránál akartam elmondani, de idő előtt kikényszeríted belőlem. A megismerkedésünk évfordulójára béreltem egy szobát a hegyekben. Ott, ahol nászúton voltunk..

Túri Zsiga ajkán elakadt a szó. Úgy megilletődött ettől az asszonyi… mitől is? Megfelelő szót se talált rá. Hát attól, amikor még a gondolatát is kitalálja, mielőtt még magában is kimondhatná. Aztán nem szólt ő semmit, csak fölkapta, mint akkor, a nászéjszaka előtt, és körbeszaladta vele a konyhát. A kis sámliban majdnem fölbuktak, de az utolsó pillanatban sikerült elkerülni. Jót kuncogtak rajta és lehuppantak az öreg tölgyfaszékre.

És eljött a nap, amikor elbúcsúztak a gyerekeiktől, unokáiktól, átadták a kulcsot a szomszédnak, aztán felbúgott az öreg Fiat motorja, és vitte, vitte őket a nászúton fölfelé, egészen a csillagok alá, ahol már senki más nem volt, csak ők ketten. Az erdő mellett, a nagy sziklák tövében, ahol a hűs forrás fakad, egy szép kis rét nyújtózkodott tele virággal. Volt ott pipacs, meg szarkaláb, bazsarózsa és tulipán, sőt még árvalányhaj is lengedezett. Zsiga leállította a motort, kézen fogta gyönyörű aráját,és átsétált vele a rét fölött. Lebegtek, miként az angyalok. Olykor letéptek egy – egy virágszálat, csokorba kötötték és sétáltak tovább. Sári hajába tűztek néhányat, de jutott Zsiga gomblyukába is. A kis patak lejjebb hűs vizű tóvá szélesedett, s nászruhába öltözött vadkacsák kergetőztek fölötte. Szárnyuk vége olykor megkarcolta a vizet, s bohókás rajzokat csalt a párában úszó víztükörre. Pisztrángok lubickoltak nagyokat csobbanva, s elmerültek az áttetsző kristály habokban. Zsiga és Sári szó nélkül fogták egymás kezét, és ábrándozva sétáltak a tóparti ösvényen. A vízparton márványból faragott padocska állt. Pont akkora, hogy két összebújó szerelmes elférjen rajta. Amikor leültek rá, s összeért az ajkuk, kelet felől fölkelt a Nap, és szivárvány feszült a tó fölé. A vízről visszapattanó sugarak halk zenét varázsoltak a fák ágaiból és megpihentek a padocska lábánál. Zsiga végigsimította Sári haját és a vízre mutatott. Két ifjú ember képe tükröződött benne. A férfi sötét hajú, délceg, orra alatt hollófekete a kefe bajusz. Az asszony karcsú, mint a nádszál, s szőke haja a derekát veri.

– Látod – mondta a férfi –, ezen már nem ronthatnak az évek.

– Se a jajok, bajok, betegségek – válaszolt az asszony mosolyogva.

 

*

Hárman álltak a megállóban autóbuszra várva. Pista, a kefefrizurás, kigyúrt izmú harmincas fiatalember, Feri, a dérütötte ötvenes, meg Zsiga, a nyugdíjba készülő veterán.

– Találkoztam tegnap egy nővel – mondta Pista. – Apám, az olyan baba volt, hogy elcsordulna a nyálatok, ha meglátnátok. Ha ez bejön, biz’ Isten adok Szent Antalnak egy százast.

– Ha így haladsz, előbb-utóbb összejön Szent Antalnak egy egész templomra való – ingatta a fejét Feri. – A te oltárodon meg elég a szent család.

– És előbb – utóbb rájössz majd te is – toldotta meg Zsiga –, hogy nem a százat meghódítani művészet, hanem az egyet kiválasztani és megőrizni. Csak az a baj, hogy mire az ember ezt megtanulja, elfogy az élete.

Utoljára frissítve:2016. január 24., vasárnap 18:59
T. Ágoston László

 

Író, újságíró. 1942. október 14 - én született Tasson. Elhunyt Budapesten, 2017. július 13-án. Apja, nagyapja asztalosműhelyében nevelkedve nemcsak a szakma fortélyait ismerte meg, hanem a műhelyben megforduló kuncsaftok, az egyszerű falusi emberek adomáit is. Asztalos ugyan soha sem lett belőle, de ezek  alapozták meg humanista életszemléletét és a műhelyben hallott történetek évtizedek múltán is visszaköszönnek írásaiban. A kunszentmiklósi Damjanich János Gimná- ziumban érettségizett 1960 - ban, Ezt követően tíz éven át volt segéd - majd betanított munkás Szigethalmon és Budapesten. 1970 - től újságíró. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott.. Nős, három gyermek apja. Who is Who ügyfélszáma:HU11003298.

A Magyar Írószövetség tagja. Több író-, költő barátjával 1982 őszén megalakították a Krúdy Gyula Irodalmi Kört, melynek alapító titkára volt. A rendszerváltás idején az Írók Szakszervezetének tagja lett, s 1991 - 92-ben tagja volt az Írók Alapítványa kuratóriumának is. 

Első novellája 1966. decemberében jelent meg a Csepel újságban. Novelláit, elbeszéléseit, szatíráit, meséit hazai és külföldi magyar nyelvű lapok, irodalmi folyóiratok közölték, közlik. (Somogy, Hévíz, Hevesi Szemle, Új Hevesi Napló, Lant, PoLíSz, Ezredvég, Új Horizont, Keresztény Élet, JEL, Amerikai Magyar Népszava, Amerikai Magyar Szó, Szőrös Kő, Bécsi Napló, kanadai Krónika, Kaláka, belgiumi Kilátó,OPUS stb.) 

Írásait mintegy két tucat antológiába válogatták be, de önálló kötete csak a 2001-ben jelent meg. 1989-ben Krúdy Emlékérmet kapott, majd 1999 - ben dicsérő oklevéllel ismerte el munkásságát a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége /Washington/.  Díjat nyert a rádió irodalmi pályázatán, majd 2000 - ben különdíjat az országos millenniumi pályázaton a Lenkey családról (anyai ági ősei) készített családtörténeti tanulmányával, s bekerült a neve a Fontos Emberek Lexikonába. 2005-ben Fehér Mária alkotói díjat kapott A két Lenkey című regényéért és vezetőségi tagjává választotta a 2007-ben alakult Lenkey Társaság Kulturális Örökség Egyesület, mely 2013-ban Lenkey-plakettel ismerte el munkásságát. 2015-ben Bólya Péter - alkotói díjat kapott. 

 

Eddig megjelent kötetei:

                                         Hol lakik az Isten?         (novellák 2001)

                                         Aranyka                         (gyermektörténetek 2001)

                                         Kinek dolgozik az idő? ( szatírák 2004)

                                         Ördögszekér                  (novellák 2004)

                                         Egy pohár vihar            (kisregény 2004)

                                         A két Lenkey                 (történelmi regény első kiadás 2005)

                                         A két Lenkey                 (második kiadás 2007) 

                                         Eltékozolt évek              (novellák 2008)

                                         Lenkey huszárok          (dokumentum kötet 2009)

                                         Bumeráng                      (novellák 2009)

                                         Csendélet tigrissel         (novellafűzér 2010)

                                         Tükörponty a harangozónak  (novelélák e-book 2011)

                                         Nömös tassi novellák     (novellák 2011)

                                         A bicskafaló csuka         (gyeremektörténetek 2011)

                                         A négylábú ember          (novellák 2012)

                                         A király nem meztelen   (szatírák 2013)

                                         Napijegy a holtágra        (novellák 2014)

                                         Tapicskoló                       (novellák 2014)

 

e-mail cím: tagostonlaszlo@gmail.com

honlap cím: www.tagostonlaszlo.hu 

 

Tovább a kategóriában: « Félperces novellák Pulzus »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned