A huszonnegyedik órában


Tiktak, tiktak, tiktak. Milyen hangosan ketyeg ez a vekker. Igaz is, hány óra lehet ilyenkor? Felgyújtotta az éjjeli lámpát, és megnézte: fél kettő. Rettenetes, és még mindig nem alszik. Láza van? – tapogatta meg a homlokát. Nem kifejezetten forró, de akkor sem megy be holnap dolgozni. Holnap felszökhet, ami már, ugye, nem nátha, azt már influenzának nevezik. Ma nátha, holnap influenza, holnapután tüdőgyulladás, s mire észbe kap, már le is mondtak róla az orvosok. Na nem, azért ennyire ő sem ilyen könnyelmű. Nevessen csak rajta a családja. Mi sem könnyebb, mint nevetni, ha nem ömlik homlokunkról a verejték, orrunkból meg a takony, de úgy, hogy tulajdonképpen már csak a szánkon át lélegzünk. Pedig ez állítólag veszélyes, mert ezzel csökken a vér oxigéntartalma, megzavarja a szívünket, emelkedik a vérnyomásunk, és még aludni sem tudunk rendesen. Ők bezzeg durmolnak – fülelt a szomszéd szoba felé, ahonnét felesége horkolása hallatszott. Most áldja az eszüket, amiért – közös megállapodással – külön szobába költöztek. Hogy miért? Tök egyszerű. Réka, mármint a felesége erősen hortyogott, és a tévés focimeccseket is gyűlölte. Ő imádta, annál kevésbé a hortyogást, ami miatt örökké hajba kaptak egymással. Egy darabig, amíg úgy nem döntöttek, ahogyan döntöttek. Azóta béke honol közöttük.
Bekapcsolta a tévéjét, és megnézett egy kerekasztal-beszélgetést az ország gazdasági-politikai helyzetéről. Fél óráig meredt a képernyőre, aztán azt is elunta. Újabb kattintás. A hold ezüst fénye besütött az ablakon. Holnap az lesz az első dolga, hogy beteget jelent, utána elmegy az orvoshoz, írjon már fel neki valami orrcseppet, amitől kidugul az ormánya – piszkálta meg az orrát, de vissza is kapta azonnal.
– A zsebkendőd, Nepomuk, a zsebkendőd! Ha nem tudnád, a civilizáció a zsebkendővel, szalvétával és fogkefével kezdődik – szólt rá ilyenkor rosszallóan a mamája.
Hopp, egy patkány, macska vagy mi a szösz masírozik a szobában! – kapta tekintetét Herzog úr a parkettre. A keze! Már megint csavarog ez a gézengúz.
– Volnál szíves visszatekeregni a helyedre!
– Mindjárt gazda, mindjárt, de előbb sétálok egyet a tesómmal. Jobbik, hé, Jobbik! Nincs kedved egy kis friss levegőt szívni a brodvéjon?
– Dehogy nincs – ugrott melléje a testvére, és immár kettesben járták be keresztül-kasul Herzog úr szobáját.
Később csatlakozott hozzájuk Láb, Tüdő és Vese urak is. Mindegyik a maga párjával.
– Istenem, milyen jó annak, aki nincs egyedül – sóhajtott fel bánatosan Herzog úr szíve a kóricáló tömegben.
– Ez a nagyok sorsa – állt meg mellette Fej úr komoran.
– Sajnos, ilyenformán nyilván meg sem kérhetem, legalább ön sétáljon velem, hogy ne érezzem magam ilyen egyedül. Eltaláltam?
– Abszolút. Bocsásson meg, hogy ilyen udvariatlan vagyok, de maga meg én… Röviden sehogy sem passzolunk, így aztán előbb-utóbb úgyis hajba kapnánk még így, séta közben is.
– Hát ne kapjunk. Tudom, hogy nem szível, és bármit mondanék, ön az ellenkezőjét állítaná, de annyira csak nem gyűlöl, hogy ne sétáljon velem egy röpke félórát.
– Téved, nem gyűlölök én senkit sem, csupán racionálisan gondolkozom, miközben ön… De hagyjuk, mielőtt felfigyelnének arra, hogy már megint veszekszünk.
– Ebben meg ön téved. Én, barátom, sohasem veszekszem. Nem engedi a szívem, hogy bárkit is megbántsak.
– Rendben van, sétáljunk együtt ezen a szép holdvilágos éjszakán. Asszonyom! – gurult etikettszerűen Fej úr Szív asszony bal oldalára.
– Na, ehhez szólj hozzá! – hüledezett Herzog úr bal kézfeje. – Fej és Szív együtt. Ilyet sem láttam náluk azóta, hogy amputálták a kisujjam.
– Én sem. Kíváncsi vagyok, miről tárgyalnak, mert ha két fejes „randizik”, utána mindig történik valami, aminek viszont rendszerint mi, kisebbek látjuk kárát, meglátod – prognosztizálta Herzog úr jobb keze.
És csakugyan! Alig telt el félóra, Fej úr máris kiadta a parancsot:
– Belső, külső szervek, figyelem! Elnézést, hogy megzavarom a sétájuk, de miután ilyen szépen összeverődtünk Herzog úr padlóján, megragadom az alkalmat, hogy villámmegbeszélést tartsak önökkel. Kérem, üljön mindenki a padlóra. Igen, igen, a padlóra, mint az indiánok, a megszokott rend szerint: baloldaliak balra, jobboldaliak jobbra. Értekezésünk témája a jelenlegi kormányzási ciklus rövid elemzése az elmúlt hónapok gazdasági-politikai eseményeinek tükrében. Nem kell sziszegni, most tényleg kurta leszek, hölgyeim és uraim, annál is inkább, mert az adatok, tények nagy részét önök amúgyis ismerik. Hogy akkor mégis miért ismétlem? Hogy annál jobban elhiggyék, miszerint itt nincs más megoldás a reformnál. Nem ülne már le végre? – rivallt a közelben ürítő Húgyhólyag úrra. – Foglaljon helyet, képviselő úr. És máskor, nagyon szépen megkérem, fáradjon a toalettre.
– Én meg arra kérem, ne kiabáljon velem – sértődött meg a Húgyhólyag úr. – Igaz, hogy én csak egyszerű képviselő vagyok, de amíg demokrácia van, nekem is kijár a tisztelet, igen, még egy miniszterelnökkel szemben is.
– Éljen a demokrácia! – rikoltották el magukat a Vese testvérek.
– Új kormányt akarunk! – szólalt meg valaki hátul alig halhatóan.
Hanem a miniszterelnök, mindnyájuk agya és vezére így is meghallotta.
– Tessék? Van valami konkrét javaslatuk vagy ilyesmi? Maguk ott, hátul! Ismételjék meg, mit mondtak!
A szobára olyan csend borult, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, már ha egyáltalán lett volna. Nem is olyan régen még rá se hederítettek volna a vezérre, de mostanában egyre jobban bekeményít az öregúr. Járt ugyan a szája eddig is, fenyegetett, anyázott, és pont, más szóval senki sem vette komolyan. Egész tegnapig, amikor két minisztert is leváltott egyszerre. Ez viszont már nem üres szócséplés, hallgassuk hát meg, mit kíván – okoskodtak magukban Herzog úr sétálgató testrészei.
– Valami gond van, miniszterelnök úr? – tipegett elő Bal és Jobb Kéz szolgálatkészen.
– Nincs, nincs, ne izguljanak, de ami biztos, az biztos, szóljanak Izmoknak és Csontoknak, vegyék körül a plénumot – súgta oda nekik a kormányfő. – Ha valakit gyanúsnak találnak, emeljék ki feltűnés nélkül a tömegből. – Nos, ha nincs semmi javaslatuk, ezennel megnyitom a konferenciát – foglalt helyet a félkör elején egy sebtében előhúzott fotelben. – Mint mindnyájuk előtt ismeretes, kormányunk hónapról hónapra hallatlan erőfeszítéseket tesz azért, hogy kimásszon abból a kátyúból, melybe a volt kommunista vezetők és a gazdasági-pénzügyi világválság sodorta. Új munkalehetőséget teremtettünk az Izmoknak, sikerült normalizálni Vér és Szív úr keringését, ritmusát, a Fehér és Vörös Vérsejtek, továbbá a Jó és Rossz Koleszterin nemzettségek arányát, egyszerűsítettük az adórendszert, gátat szabtunk gazdánk ésszerűtlen költekezésének, ezzel párhuzamosan szorgalmasan törlesztjük valamennyi adósságát is. Egyelőre ez a fő célunk, mert amíg ennek terhe alatt nyögdécsel, a reform is csak írott malaszt marad, hölgyeim és uraim.
– Pontosan. Igaza van a miniszterelnök úrnak! – helyeseltek egyesek a félkör jobboldalán.
– Csendet, kérem, mérsékeljék magukat! – intették le őket szigorúan Lép és Vakbél képviselők.
– Hagyják csak! Ez itt nem a parlament, vagyis akár tapsolhatnak is, ha óhajtják. Mondom: akár tapsolhatnak is, ha óhajtják.
Felhívás keringőre? Akkor gyerünk tapsolni! A miniszterelnök tábora – keze nem lévén – odacsapkodta magát a padlóhoz. De már korántsem azzal a lelkesedéssel, mint egy-két évvel korábban. Hiába, akitől elpártol a szerencse, annak a párthívek és barátok is hátat fordítanak idővel. Márpedig a kormányfőtől elpártolt, amit sorozatos baklövéseivel még tetézett is az öregúr. Tudták, érezték ezt már mindnyájan. De hát mit tegyenek? Váltsák le a kormányukat? Semmi akadálya, meg is szavazná mindenki. Csakhogy mi haszna, ha Vese, Tüdő urakat, sőt, magát Szív asszonyt is leváltják, Agy úr őexcellenciája viszont maradna. Maradnia kell, hiszen nélküle még csak meg sem tudnának moccanni. Lám, most is milyen fölényesen somolyog!
Naná, hiszen bármi is történjék: égszakadás, földindulás, fejükön egy koppanás, őt senki és semmi sem billentheti ki a helyéről.
– Köszönöm, hogy legalább önök méltányolják, amit nap mint nap teszek a gazdánkért – köszönte meg a miniszterelnök az ovációt. – Kár, hogy odakünn egész másként ítélnek meg bennünket, és ahelyett hogy követnék a példánkat, folyton Herzog urat szapulják. De sebaj, majd mi, magyarok megmutatjuk a világnak, melyik végén kell a tojást feltörni.
– Buta fajankók! – tódította lenézően Hasnyálmirigy úr. – Még annyi eszük sincs, hogy belássák, kit érdemes követni.
– Helyesebben kit nem érdemes, vagyis éppen, hogy van eszük – javította ki Mész képviselő, Agy úr egyik legveszélyesebb ellenfele.
Ezen aztán össze is kaptak rendesen, kiabáltak jobbról, ágáltak balról, éppen csakhogy ölre nem mentek egymással.
– De uraim, hát még mindig nem látják, hogy a 24. órába érkeztünk? – dobogott csalódottan Szív asszony. – Gazdaságunk romokban, a fél ország éhezik, ezrek csellengnek fedél, munka nélkül az utcákon, és önök arról vitáznak, melyik végén kell a tojást evés közben feltörni?
Az egybegyűltek megtorpanva meredtek a szomorkodó asszonyra.
– És ez még nem minden – folytatta a nagyasszony. – Herzog úrról még nem is beszéltünk. Tüdő úr, volna szíves megmutatni azt a zabszem nagyságú sejtképződést ott a bal felső lebenyben. Úgy, ott, ott, köszönöm. Ez bizony rák, hölgyeim és uraim. Na, most mutassák meg a világnak, milyen klassz gyerekek vagyunk, mi magyarok.
– A vekker, nem hallod a vekkert, Nepomuk! Fel kéne kelni, mert elkésel a munkából.
A férfi kábultan tápászkodott fel az ágyában.
– Máris reggel van? Képzeld, azt álmodtam, hogy kimásztak a testemből a szerveim.
– A szerveid.
– Ja. A májam, tüdőm, vakbelem… Még a fejem is meglógott.
– Te jó isten! Neked aztán van fantáziád, kandúrkám! És?
– Összevissza csámborogtak a szobában, aztán… aztán többre alig emlékszem.
– Amúgy jól vagy, mert a tegnap még ugyancsak végigszörtyögted, mit szörtyögted, nyafogtad a délutánt.
– Nono, azért ne túlozz! Volt egy kis náthám, de, úgy tűnik, az is kimászott belőlem – szívta tele levegővel Herzog úr a tüdejét. – Az orrom oké, még csak nem is köhögök, és olyan fittnek érzem magamat, mint húszéves koromban – kapta el a felesége derekát. – Csurgasd ajkad mézét ajkamba, hogy megédesítsem vele az életem. Hadd becézze nyelvem a nyelvedet, és koccanjon fogam a fogadhoz, mert nincs nagyobb gyönyör annál, mint amikor két szerv ölelkezik egymással – udvarolt fennkölten az asszonynak. – Ó, ha tudnád, mennyire csodálom hajad szaruképződményes sátorát, villogó körmeid, rozsdavörös májadat. Szinte látom a zsigereid felszínén feszítő epehólyagot és a torkod nyálkahártyájába beágyazott rózsaszínű mandulád.
Ennél már csak a hasnyálmirigyed gyönyörűbb, melyen lelked szépsége tündököl…

Utoljára frissítve:2017. december 05., kedd 22:57
Tovább a kategóriában: « A kémény
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned