A kémény

- Dobd el azt a kurva sarlót – ordította át az irgalmatlan égzengést Dugó –, abba fog belevágni a villám, te állat!
Rémülten eldobtam, amilyen messzire csak tudtam. Az egek nagyon haragudhattak, félpercenként szakították szét a sötét felhőket a horizontig elnyúló, cikázó, vakító villámok. Ruháinkat magunk alá gyűrve, legalább azok szárazon maradjanak, mez-telenül feküdtünk, hanyatt a fűben, bámultuk az ég háborgását, arcunkat, testünket verte az eső, sok ezer apró tűszúrás, néha felröhögtünk, mert az esővel elkeveredő jégdarabkák csiklandozták a bőrünket.
- Ezt már ő küldhette – tűnődött Dugó, miközben elégedetten piszkálta kipállott szá-ja sarkán a varat.
- Ki küldhette az… az ő? – kérdezte a bátyám idegesen dadogva, anélkül, hogy feléje fordította volna a fejét.
- A toronyépítő. Hát az. Aki olyan magasan jár, mint ő, közvetlenül az ég alatt, kap-csolatban lehet akár a viharral, az akár az… – egy kicsit elhallgatott, mondja-e, ne mondja –, az Istennel is kapcsolatba tudhat lépni.
Hallgattunk. Mármint az Istennel tudhat, kérdezte a bátyám, de Dugó nem válaszolt. Tömzsi testén csattogtak a hatalmas esőcseppek, kopasz fejével olyannak tűnt, mint egy frissen feldöntött Buddha-szobor.
- Miféle toronyépítő? – kísérleteztem, de én sem jártam jobban a bátyámnál.
Dugó a kiválasztottak mosolyával zárkózott el a kérdés elől, jól tudva, amíg övé az információ, addig érdekes tud maradni a számunkra. Az eső elállt, kicsit darvadoz-tunk, szárítkoztunk a borzongatóvá hűlt délutánban, azután magunkra kapva ga-tyánkat, trikónkat, megindultunk hazafelé.
- A sarló, te paraszt! – mordult rám a bátyám, és én szótlanul elindultam megkeresni a villámok miatt messzire eldobott szerszámot. Távolodóban hallottam, Dugó azt mondja a bátyámnak, reggel jön a toronyépítő, és két gyűrűvel megmagasítja a tég-lagyári kéményt. Ezt mindenki tudja, húzta el pállott száját Dugó, és mi tudtuk, hogy ezt senki sem tudja, de holnapig mindenkinek meg kell tudnia. Tőlünk.
Reggel valamennyien ott várakoztunk a téglagyári kisbolt előtt. Szívdobogva vártuk a toronyépítőt. Összevissza gyerekeszünkkel is rájöttünk, ha idegen érkezik a tégla-gyárba, valamikor csak be kell térnie Reich néni boltjába, hiszen közel-távolban nem lehetett máshol ételt vagy italt vásárolni.
Reich néni boltja különös hely volt. Tabu! – mondta Mádi Béla, és tenyerével együtt le is fordította nekünk, kisebbeknek, mit jelent. – Aki Reich nénitől bármit is lopni mer, annak magam rúgom szét a seggét.
Márpedig az, akinek Mádi Béla szétrúgni szándékozik a seggét, előre megírhatja a végrendeletét.
A tabu kimondásának története van. Gyakori tolvajlásaink egyikét, jól megszervez-ve, Reich néni boltjában terveztük végrehajtani. Kifigyeltük ugyanis, hogy a súlyta-lan kis öregasszonynak hátat kell fordítania a pultnak, és le kell hajolnia az alsó polchoz, ha valaki lisztet kér tőle. A pulton pedig nyitott, nagy dunsztos üvegekben ott árválkodnak a sokféle, ellenőrizetlen színes cukrok. A terv egyszerű és célratörő volt. Reich néni lehajol a lisztért, mi belemarkolunk a dunsztosüvegekbe, lábujjhe-gyen kisompolygunk a zsákmánnyal, aki a lisztet kérte, közben meggondolja magát, nem is kér már lisztet, kint a cukrot elosztjuk egymás között. A kivitelezésbe azon-ban valami bezavart. Pontosabban, valaki. Már az ajtónál jártunk, koszos, izzadt kis markunkban szorongatva a ragacsos cukrokat, amikor Reich néni utánunk szólt. Utánunk úgy, hogy meg sem fordult, fel sem egyenesedett a lisztes zacskók közül. Nem kell lopnotok, hallottuk lentről, ismeretlen hangsúllyal, adok szívesen. Ha kér-tek… Tabu, mondta Mádi Béla később, amikor ocsúdni kezdtünk a megaláztatásból. A Reich néni boltja mostantól tabu.
Egyetlen idegen érkezett aznap a boltba, ő is csak dél tájban. Addigra már halálra untuk magunkat, halálra egymást, untuk a verekedést, a böfögést, a hónunk alatt produkált fingásokat, még a több fordulós verseny-húgyozást is, amit az unalomból megivott rengeteg víz miatt óránként rendeztünk a bolt melletti színben.
Az idegen kicsi volt, egészen kicsi, sőt, cingár, sötét volt a haja, sötét a bőre, fekete atlétatrikót viselt és kék munkásnadrágot.
- Cigány – súgta Dugó –, ez nem lehet toronyépítő!
- Egy cigány is lehet toronyépítő – sújtott le a bátyám egy léccel Dugó kopasz fejére, ezzel véget is vetve a kételkedésnek. – Menjünk be, nézzük meg, mit csinál… ha egyáltalán… ha ő… szerintem, ő az!
Egymás letiporva ömlöttünk be a boltocska szűk kis ajtaján. A toronyépítő, már ha tényleg ő volt az, Reich néni pultjához támaszkodva ácsorgott, előtte nyolc-tíz félde-cis pálinkásüveg, melyeknek a felét már kiürítette. Cseresznye, szagolt bele a leve-gőbe Péter Béla, a szakértő. Sok mindent elhittünk neki, ezt is, mivel ő távolabb la-kott a téglagyártól, messziről jött ember nyilván többet lát, amíg elér hozzánkig, mint mi, akik csak kilépünk a kapun, és máris az égető kemencék között találják magunkat. Ha ez itt bebaszik, le fog esni a kéményről – állapította meg nyugodtan Ökrös Pityu, egyetlen hatalmas szippantással eltávolítva az orrából előlifegő tak-nyot. Ezt megnézzük, bólogatott a bátyám, akkorát fog tanyázni, mint egy ólajtó. Ha onnan lepereg, egyből be is krepál.
A kis fekete ember nem sokat törődött velünk. Kifelé bámult az ablakon, és folytatta a felesek módszeres pusztítását. Néma, suttogta Dugó. Anyád, az a néma, te hülye, szuszogott a fülébe Mádi Béla. Hogy rendelt akkor ennyi pálinkát Reich nénitől, ha nem tud beszélni? Dugó erre elcsendesedett, talán rájött, ez nem lesz feltétlenül az ő napja.
A kis fekete ember letette Reich néni elé az utolsó kiszárított üveget is, majd vállával szétlökdösve bennünket, kilépett a boltból, és elindult a kémény felé. Némán lopa-kodtunk utána, úgy vonzott bennünket, mintha valaki mágnest rejtett volna a zsebé-be, a miénkbe pedig szögeket.
A kémény tövében előkészítve várta a tégla, ládában a megkevert habarcs. Valami tarisznyafélébe belepakolt a téglákból néhányat, és kúszni kezdett felfelé a kémény oldalára erősített meredek vaslétrán. Ment, ment felfelé, ment a kis fekete ember az égbe, egyre kisebb lett, aztán még annál is kisebb, mikorra felért, már annyira ki-csinyke volt, mint egy szitakötő. Hideg futkározott a hátunkon, miközben néztük, hogyan járkál odafönt körbe-körbe, biztosító kötél nélkül a pálcikaember, és – dudo-rászik. Dudorászik, suttogta a bátyám. Hallgattuk. Hallottuk mi is, és borzongtunk. Nem szédül, álmélkodott Mádi Béla. Ez a kurva életbe nem fog leesni, tódította Du-gó. Milyen magas lehet a kémény, kérdezte valaki. Ötven méter. Száz. Kétszáz. Négyszáz. Ezerháromszázhatvannégy… Erre csönd támadt. Az kurva sok! Úgy ma-radtunk. Alkonyatra a nyakunk is megmacskásodott az állandó fölfelé nézéstől. A kis fekete ember leereszkedett a magasból, ránk sem hederített, visszaballagott Re-ich néni boltjába, hogy ismét megigyon nyolc-tíz felest.
Ezt már nem várhattuk ki. Visszaszivárogtunk a kéményhez. Ki lesz az első, kérdez-te Mádi Béla. Hallgattunk. Sunyin és pengére szorított szájjal hallgattunk. Gyávák! Nem néztünk egymásra. Végül Dugó vágott neki az ég felé vezető vaslétrának elő-ször. Három gyűrű után megállt, lenézett, kimeredő szemmel felénk köpött, majd visszaereszkedett. Szédülök, mondta, és sehova se nézett. A bátyám pár gyűrűvel feljebb merészkedett. Mádi Béla, akivel szüntelen rivalizáltak, a becsület kedvéért ugyanolyan magasra mászott, mint ő, de nem kapaszkodott feljebb. Rám került a sor, de én, persze, meg se próbáltam. Lökdöstek, de nem mentem. Én már megfog-tam az Aranka mellét, dadogtam, de senki sem hitt nekem. Pontosabban szólva, oda se figyeltek rám. Pedig tényleg megfogtam az Aranka mellét, kemény melle volt az Arankának, a nagyfiúk azt állították, ők már meg is dugták az Arankát, de én ilyet nem mertem még hazudni.
Hogy csinálhatja, ácsorogtunk leforrázva. Az indiánoknak nincs tériszonyuk, bóloga-tott Péter Béla, olvastam. Az indiánoknak, szívta a fogát a bátyám, de a toronyépítő mégse indián. Mondom, hogy cigány, próbálkozott ismét Dugó, s már húzta is ko-pasz fejét, nehogy valaki eltalálja. Reggel megkérdezzük tőle, miért nem szédül, nyugtatott mindenkit Mádi Béla, s ettől valóban megnyugodtunk, és békében szé-ledtünk szét.
- Hogy nem tetszik szédülni? – szólította meg másnap délben, minden bátorságát összeszedve, Mádi Béla a kis fekete embert.
- Mi van? – förmedt rá értetlenkedve a toronyépítő. – Van közöd hozzá? Anyádat kérdezgessed!
Mádi Béla vacogó fogakkal hátrált vissza közénk az ember tekintete elől. Ez bolond, suttogta, ez totál őrült, ennek a kurva anyját! Rögtön láttam, vigasztalta a bátyám, hogy sík hülye a fazon. És… dafke, hogy le fog esni!
Ettől kezdve már csak azért ácsorogtunk a kémény tövében, mikor esik le az ember. Szurkoltunk, hogy essen le. De nem hatottuk meg. Járkált, dudorászott az ég kapu-jában félrészegen, két gyűrűt komótosan felhúzott, aztán, ahogy jött, visszatűnt egy napon nyomtalanul a semmibe. Akkorra már senkinek sem hiányzott.
- Nekem az előző torony jobban tetszett! – jelentette ki Dugó. A téglagyári tó partján hevertünk vizesen, a kémény felé bámultunk. Senki sem válaszolt. Én épp a talpa-mat nyomorgattam, melyet valamilyen rozsdás vasdarab hasított föl az iszapban, és vígan csordogált belőle a vér. Fáj, kérdezte Dugó, a szája sarkát kapargatva. Anyádat kérdezgessed, vetettem oda neki foghegyről. Most meg hova mész, te nagyon állat, ordította utánam. Nem válaszoltam. Sántikálva ugyan, de határozottan indultam el a téglagyári kémény alkonyatba hanyatló, félelmetes sziluettje felé.

Zalán Tibor

1954-ben születtem. Abonyban nőttem fel, iskoláimat ugyanitt, Nagykőrösön illetve Szegeden végeztem. Magyar-orosz szakos tanári diplomával rendelkezem. Az egyetem elvégzése után évekig voltam munkanélküli, majd tanár a Kvassay- és a Semmelweis Szakközépiskolában, a törökbálinti Kísérleti Gimnáziumban illetve az óbudai Zsigmond Líceumban; a Kortárs segédszerkesztője majd versrovatvezetője, a Szivárvány chicagói-budapesti folyóirat társszerkesztője, a Kelet főszerkesztője, a Kortárs Könyvkiadó sorozatszerkesztője. Dramaturgként dolgoztam a Kolibri Színházban, a zalaegerszegi Griff Bábszínházban; jelenleg a Békés Megyei Jókai Színházban töltöm be ugyanezt a munkakört. Dramaturgiát, drámaelméletet, színház- és drámatörténetet tanítok az Iparművészeti Egyetemen, az egri Eszterházy Főiskolán, a Théba Művészeti Szakiskolában, illetve a békéscsabai Színitanházban. Óbudán élek, két gyermekem van, Sára és Judit; feleségem Szentpétery Csilla, a Kanematsu Corporation japán cég üzletkötője. Szemem színe kék, ha boldogtalan vagyok, akkor zöld, és ez elég sűrűn előfordul velem.

I was born in 1954. I grew up in Abony, where I began my education, completing it in Nagykőrös and in Szeged. I hold a university degree in Hungarian and Russian literature. After graduation I was unemployed for a number of years, subsequently I taught in the Kvassay and Semmelweis Secondary Schools, then at the Experimental High School in Törökbálint and the Zsigmond Lyceum in Óbuda. I also collaborated with the following literary periodicals: Kortárs (assistant editor, later poetry editor), Szivárvány (co-editor), Kelet (editor-in-chief), and have worked as series editor for Kortárs Publishers. Since January 1996, I have been working as a dramaturg at the Kolibri Thetare in Budapest, then at the Puppet Theatre in Zalaegerszeg. At present I’m dramaturg with the Jókai Theatre in Békés County and Iþm teaching drama, theory of drama and history of drama and theatre at the University of Applied Arts, at the Esterházy Institute of Eger, at the Theba Highschool, and at the Theatre Institute of Békéscsaba. I live in Óbuda, have two daughters, Sára and Judit; my wife Csilla is employed as sales executive by the Kanematsu Corporation of Japan. My eyes are blue, which turn green when I feel unhappy, a state of mind that occurs quite frequently.

Wurde 1954 geboren, wuchs in Abony auf, besuchte Schulen hier, in Nagykörös bzw. in Szeged. Habe das Studium für das Lehramt an Gymnasien in den Fächern Ungarisch/Russisch abgeschlossen. Nach dem Abschluss der Universität war ich einige Jahre arbeitslos, danach Lehrer in den Kvassay- und Semmelweis-Fachgymnasien, im Törökbalinter Experimentalgymnasium bzw. im Altofener Zsigmond-Lyzeum; Mitredakteur und später Leiter des Lyrikbereichs der Kortárs; Mitredakteur der Szivárvány, Chefredakteur der Kelet, Redakteur der Bücherreihe des Kortárs-Verlages, seit Januar 1996 arbeitete ich als Dramaturg im Kolibri-Theater sowie im Puppentheater Griff in Zalaegerszeg; zur Zeit bin ich im Jókai Theater in Békéscsaba ebenfalls als Dramaturg tätig. Ich unterrichte an der Hochschule für Kunstgewerbe sowie an der Kunstfachschule „Théba“ und am Schauspielhaus in Békéscsaba Dramaturgie, Dramentheorie und Theater- und Dramengeschichte. Ich lebe in Altofen (Budapest), habe zwei Kinder, Sára und Judit. Meine Frau, Csilla Szentpétery, ist Geschäftsfrau bei der japanischen Firma Kanematsu Corporation. Ich habe blaue Augen, wenn ich aber unglücklich bin, sind sie grün, was mir oft passiert.

Né en 1954, j’ai grandi à Abony où j’ai commencé mes études, ensuite je les ai continuées à Nagykőrös, puis à l’Université de Szeged en obtenant un diplôme de professeur de hongrois et de russe. Sans emploi au début, puis j’ai pratiqué le métier de professeur dans plusieurs lycées de Budapest - „Kvassay”, „Semmelweis”, „Zsigmond” - et au lycée expérimental de Törökbálint. J’ai été rédacteur de la revue „Kortárs”, puis responsable de la section poésie de la même revue; co-rédacteur de la revue „Szivárvány” de Chigaco-Budapest; rédacteur en chef de la revue „Kelet”; rédacteur d’une collection de la Maison d’Editions Kortárs. En qualité de secrétaire de théâtre j’ai travaillé à „Kolibri” de Budapest, au Théâtre de marionettes de Zalaegerszeg, et à présent au théâtre „Jókai” du Département Békés. J’enseigne la théorie de la dramaturgie, l’histoire du théâtre et du drame à l’Université de Design de Budapest, à l’Institut „Eszterházy” d’Eger, au Lycée d’Art „Théba” et au Théâtre d’études de Békéscsaba. Je vis à Óbuda, j’ai deux enfants, Sára et Judit, ma femme, Szentpétery Csilla est opératrice commerciale à la compagnie japonaise „Kanematsu Corporation”. J’ai des yeux bleus, - et verts si je suis malheureux, ce qui m’arrive assez souvent.

M-am nãscut în 1954. Am crescut în Abony, iar ºcolile mi le-am terminat la Nagykőrös, respectiv Szeged. Posed o diplomã de profesor cu specializarea maghiarã-rusã. Dupã absolvirea facultãþii, am fost ºomer, apoi profesor la liceul teoretic Kvassy ºi Semmelweis, la gimnaziul experimental din Törökbálint, respectiv la liceul Zsigmond din Budapesta; am fost redactor ºi responsabilul rubricii de poezie, la revista Kortárs, apoi membru în colegiul de redacþie al revistei Szivárvány, redactor-ºef la revista Kelet, redactor responsabil de colecþie la Editura Kortárs. Din ianuarie 1996 pânã în 2007 am lucrat ca secretar literar la Teatrul Kolibri din Budapesta, apoi la Teatrul de Pãpuºi din Zalaegereszeg; În prezent am acceaºi încadrare la Teatrul Jókai din Judeþul Békés, iar în paralel predau dramã, teoria genului dramatic ºi istoria teatrului la Facultatea de Arte Aplicate, la Institutul Esterházy din Eger ºi la Liceul de Artã Theba, respectiv la Institutul de Teatru din Békéscsaba. Locuiesc în partea strãveche a Budei, am douã fiice, pe nume Sára si Judit; soþia mea, Szentpétery Csilla, este consilier juridic la compania japonezã Kanematsu Corporation. Am ochii albaºtri, dacã sunt nefericit, devin verzi, iar asta mi se întâmplã destul de des.

Sono nato nel 1954. Sono cresciuto ad Abony, ho completato le mie scuole sia nella stessa città, che a Nagykőrös e a Szeged. Ho la laurea di insegnante di lingua e letteratura ungherese e russa. Dopo l’ Università, per molti anni sono stato disoccupato, dopo di che ho lavorato come insegnante nella scuola media Kvassay e nella scuola media Semmelweis, nel Liceo Sperimentale a Törökbálint e nel Liceo Zsigmond a Óbuda. Ho lavorato prima come assistente compilatore e dopo come caposervizio di versi di una rivista unghere il Kortárs, come compagno compilatore della rivista Szivárvány, un rivista di Budapest e Chicago, come caporedattore di Kelet (un altra rivista ungherese), come il compilatore di collezione di casa editrice di Kortárs. Ho lavorato come drammaturgo nel Teatro Kolibri, nel Griff a Zalaegerszeg (un teatro dei burattini). Attualmente ho la stessa mansione nel Teatro Jókai nella regione di Békés. Insegno sceneggiatura, drammaturgia, storia del teatro e dramma nell’ Università delle Arti Applicate, nella Scuola Superiore Eszterházy ad Eger, nella Scuola Professionale e Artistico Théba, ossia nel Színitanház a Békéscsaba. Abito ad Óbuda, ho due figlie, Sára e Judit. Mia moglie è Csilla Szentpétery, lavora come responsabile commerciale alla Kanematsu Corporation, una ditta giapponese. I miei occhi sono azurri ma se sono infelice diventano verdi, e questo succede spesso con me.

Nasci em 1954. Vivi os meus primeiros anos em Abony, e foi aqui, em Nagykőrös e em Szeged onde realizei os meus estudos primários e secundários. Tenho um diploma de professor de língua e literatura Húngaras e Russas. Após terminar os meus estudos universitários estava desempregado durante alguns anos, depois trabalhava como professor nas escolas especializadas Kvassy e Semmelveis, no Liceu Experimental de Törökbálint e no Liceu de Zsigmond, de Óbuda, mais tarde trabalhava como redactor-ajudante da revista Literária Kortárs, passando para responsável da secção de Poesia desta mesma revista, co-redactor da revista de Chicago-Budapeste, Szivárván y, redactor geral da revista Kelet, redactor de uma série da editora Kortárs Könyvkiadó. Trabalhei como dramaturgo no teatro Kolibri Színház, no teatro de títeres Griff Bábszínház de Zalaegerszeg, e trabalho actualmente no teatro Jókai Színház da região Békés Megye. Dou aulas de dramaturgia, teoria de teatro, história de teatro e de drama na universidade Iparművészeti Egyetem, na escola superior Eszterházy Főiskola de Eger, na escola especial Théba Művészeti Szakiskola e na Escola de Teatro de Békéscsaba. Vivo em Óbuda, tenho duas filhas, Sára e Judit, minha mulher é Csilla Szentpétery, responsável de negócios da firma japonesa Kanematsu Corporation. Tenho olhos azuis, mas se estou triste, que acontece muitas vezes, tornam-se eles verdes.

Ik ben in 1954 geboren te Abony, waar ik mijn kinderjaren heb doorgebracht. Ik ben mijn studies in Abony begonnen, en ik heb ze in Nagykőrös en Szeged voortgezet. Ik ben afgestudeerd als docent in Hongaarse en Russisch talen. Na het beendigen van de universiteit was ik jarenlang werkloos, daarna ben ik begonen in Kwassay en Semmelweis vakscholen te onderwijsen, later was ik docent in de Experimentele Middelbare-school in Törökbálint en de Zsigmond Liceum in Óbuda. Verder werkte ik als assistent-redacteur en later gedichtrubiek-redacteur van de litereir tijdschrift Kortárs, mederedacteur van de chicago-boadapester tijdschrift Szivárvány, hoofdredacteur van tijschrift Kelet, rij-redacteur van Uitgever Kortárs. Ik was dramaturg in Kolibri Theater in Boedapest, Griff Poppentheater in Zalaegerszeg, tegenwoordig werk ik in deze positie in Jókai Theater in provincie Békés. Ik onderwijs dramaturgie, drama-theorie, theater- en dramageschiedenis in de Universiteit van toegepaste kunst, in de Eszterházy Hoogeschool in Eger, Téba Artvakschool en in de Theater in Békéscsaba. Vandaag de daag leef ik in Óbuda, ik heb twee kinderen, Sára en Judit. Mijn vrouw, Szentpétery Csilla is de zakenvrouw van de japaanse bedrijf Kanematsu Corporation. De kleur van mijn ogen is blauw in het algemeen, maar als ik drouvig ben, wordt het groen, wat komt vaker en vaker voor.

Szakmai önéletrajz

Szakmai önéletrajz

Író, dramaturg
Szolnok, 1954. aug. 27.
Családi állapot: nős, felesége Szentpétery Csilla
Gyermekei: Sára, 1982, Judit, 1985.
Végzettség: JATE BTK, magyar-orosz szak 1972-1978.
Munkahelyek: 1982-85, illetve, 1991-95 között, a Kvassay- és a Semmelweis Szakközépiskola tanára.
1985-től 1991-ig a Kortárs folyóirat versrovatvezetője.
1995-től 1998-ig a Törökbálinti Kísérleti Gimnázium vezetőtanára.
1998-tól 2001-ig az óbudai Zsigmond Líceum vezetőtanára.
1992-től 1997-ig a Szivárvány c. folyóirat budapesti társszerkesztője, illetve az Iskolakultúra rovatvezetője.
1996-tól 2007-ig a Kolibri Színház dramaturgja, a Dayka Margit Színész- és Bábszínészképző Stúdió dramaturg-tanára.
1997-től 2003-ig a hévízi Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság elnöke.
1997-től a Kortárs Kiadó ÚjLátószög című sorozatának líraszerkesztője.
2000-től 2010-ig a Várucca periodika, 2009-től a Magyar Teátrum színházi szakbulvár, 2010-től a Nyugat plusz folyóirat főmunkatársa.
2000 és 2001 között a Kelet főszerkesztője.
2003-től 2005-ig a Duna TV Gong című kulturális hetilapjának műsorvezetője.
2005-től 2007-ig a zalaegerszegi Griff bábszínház, 2008-tól a Békés Megyei Jókai Színház dramaturgja.
Drámatörténeti, drámaelméleti és dramaturgiai órákat adott, illetve kurzust vezetett az egri Eszterházy Főiskolán, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, a Film és Színházi Intézetben illetve a békéscsabai Színitanházban.
Jelenleg a Théba Akadémián tanít dramaturgiát.

Díjak, kitüntetések:
Radnóti-díj (1981),
Graves-díj (1984),
Clevelandi József Attila-díj (1986),
József Attila-díj (1987),
Madách-díj (1988),
Alföld-díj (1989),
Csokonai-díj (1995; 2005),
Kortárs-díj (1997),
Tiszatáj-díj (2001),
Szép Ernő-díj (2001),
Bárka-díj (2003),
A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2005),
Bánkuti Miklós-díj (2007),
Nagy Gáspár-díj (2007),
Mészöly Miklós-díj (2011),
Artisjus Irodalmi Díj (2012),
a 21. Salvatore Quasimodo Nemzetközi Költőverseny fődíja (2013).

Művek:

Ver(s)ziók (antológia, társszerkesztő)

Versek:
Földfogyatkozás (1980),
Álom a 403-as demokráciában (1984),
Opus No. 3: KOGA (1984),
és néhány akvarell (1986),
Hagyj még, idő! (1988),
Borús reggeli üzenetek (1989),
Kívül (1993),
Seregszámla (1994),
Áttünések - áttüntetések (1994),
Aversion (1995),
Fénykorlátozás (1996),
Átszivárgások (1997),
Mi kerül a vászonra? (gyermekversek, 1999),
A szomjúság nyelvén (2000),
Lassú halált játszik (2000),
Talált képek (Apáti-Tóth Sándorral, 2002),
A szürrealista balkon (2004),
Szállás rossz ágyon (2005),
Dünnyögés, félhangokra (2006),
Váz (2008),
Szétgondolt jelen (2011),
Fáradt kadenciák (2012),
Holdfénytől megvakult kutya (2013),
Zalán Tibor legszebb versei (2014).

Próza:
Papírváros I—II-III. (regényciklus, 1998-2002-2013),
Göncölszekér (kisprózák, 2010).

Mesekönyv:
Bongóc a tavaszban (1990)
Bongóc a nyárban (1991)
HI-SZEN, a guruló madár (1988, 2002),
Királylányok könyve (1996, 2007),
Dani a Nagy Családi Erdőben (2009),
A rettentő görög vitéz (2011).

Esszék:
Amerika, körülírás, munkapad (1992),
Elfogult írások (2007),
Nemzedéktelen arc (2014).

Dráma-kötetek:
Hal, vér, festék (2000),
Azután megdöglünk – kilenc dráma (2004),
Szín-Hang-Báb (2009)

Hanghordozók:
Túloldalon(kazetta Huzella Péterrel)
Kövek (CD-lemez Huzella Péterrel)
A konszolidáció nemzedéke (DVD Huzella Péterrel)

Monográfiák:
H. Nagy Péter: Orfeusz, feldarabolva (2003),
Juhász Attila: Zalán-verziók (2004).

 

<!-- [if gte mso 9]> <w:LsdException Locked="fal

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned